Rozmaringos hátszín

Gyönyörű hátszínt sikerült vennem a múlthéten. Úgy tűnik kevesebb húst eszünk mostanában, mint pár éve, de néha elő tőr belőlem a kannibál. Ilyenkor húst-hússal kívánok, és semmiképp se baromfit. Leginkább bárányra vágyok, de azt annyira nem egyszerű beszerezni mint a borjút, vagy a marhát.
Barátnőmék szomszédja évente kétszer borjút vág. Én inkább növendék marhának nevezném már az állatot, de akkor nem lehetne olyan drágán eladni 🙂 Egyébként piaci áron adja tovább a húst, és most különösen szerencsénk volt, ugyanis a viszonylag drága hátszín még nem talált gazdára mikor odaértünk. Sajnos lábszárat már nem kaptam, pedig azért indultam, de amikor megláttam ezt a gyönyörűséget, nem tudtam ellenállni neki, megvettem.
A kamrában még viszonylag hűvös volt, de három napnál így sem mertem ott tartani fellógatva a húst. Mindenestre több a három nap is, mint a semmi. Aztán egész rozmaringágakkal körberakva, és egy kevés olívaolajjal bekenve egy zsírpapírba csavartam, és még öt napot pihentettem a hűtőben.
Ezután sajnos kénytelen voltam félbevágni a húst, mert nem fért bele egyik edényembe se. Így sütöttem meg minden oldalát 3-3 percig, nagyon forró serpenyőben. (öt percig szárazon, a legnagyobb lángon hevítettem előtte az edényt)
Majd aláöntöttem egy kevés száraz fehérbort, belevágtam két fej hagymát, egy fokhagymát. Rászórtam egy friss ág rozmaringlevelet, bár a hús fantasztikusan illatozott a pácolás alatt beleívódott rozmaring illattól is. Borsoztam, nagy szemű holttengeri sóval sóztam, és bekentem magos francia mustárral. 120 fokra előmelegítettem a sütőt, betoltam a tepsit, és rögtön visszavettem a hőmérsékletet 80 fokra.
Két óra múlva megfordítottam, majd újabb két óra elteltével tálaltam. Fantasztikusan szaftos, puha lett. 3 kiló hússal tíz embert lakattam jól.