Kedves Ibolya néni!
Szombat délben barátaimmal közösen sorban álltunk fél egy körül a Klauzál téren a hidegben, szélben, és arra vártunk, hogy bejussunk. Kint hideg volt, fújt a szél, de mégis jól éreztük magunkat, szombaton ugyanis a zsidók boldogok. Benne van a Tórában, nem lehet ilyenkor szomorkodni, depresszióba esni. De miért is lettünk volna szomorúak, mikor barátaink körében voltunk, a fagy ellenére szikrázóan sütött a nap, és tudtuk, maximum harminc perc, és mi is egy kockás abrosszal leterített asztalnál fogjuk magunkba kanalazni az életet adó maceszgombóc levest.
Pár perc után sikerült az ajtón belülre kerülnünk, ahol még leülni nem tudtunk, de örömmel láttuk, hogy már csak tízen állnak előttünk, az ügy nem reménytelen. Én azzal múlattam az időt, hogy hároméves fiamat próbáltam meggyőzni arról, hogy senkinek ne bámuljon bele a tányérjába, mint egy éhező, de azért a szemem sarkából felmértem a felhozatalt. A vendégek több mint fele sóletet ebédelt, ahogy azt szombaton illik.
Előttünk egy gyönyörű göndörhajú kislány várakozott a családjával, ez csak azért maradt emlékezetes számomra, ugyanis a fiam meg akarta simogatni a fürtjeit. Imádja a hajat, és a szép hosszú haj a gyengéje.
És egyszer csak már látni véltem a fényt az alagút végén, ugyanis felszabadult egy „nagy” asztal, ahová a család leülhetett volna, és akkor a következők biztosan mi lettünk volna.
Ebben a pillanatban tépte fel az ajtót ön, kedves Ibolya, és kapásból beelőzve az ön előtt érkezett több mint húsz embert, letette hatalmasra nőtt hátsó fertályát a székre.
Egy pillanatra csönd lett a Kádárban, a kanalak megálltak a levegőben, a leves abbahagyta a gőzölgést, a bácsika a sarokban elfelejtett csámcsogni. Mindenki ledöbbent, pedig láttunk már nagy csodákat a Dob utca környékén. Nekem elhiheti a néni, papírom van róla, miszerint három generációm is a Dob utcában született, de ilyen pofátlanságot mégsem hallottam még soha!
Mikor felocsudtunk első döbbenetünkből, az ön asztalánál még utolsó morzsákat eltakarító hölgy finoman megjegyezte, hogy nem ön következik. Erre csak egy laza röffentéssel reagált: Törődjön a saját dolgával!
Na, ezt már a családfő se hagyhatta szó nélkül, megpróbált a sarkára állni, és közölni önnel, hogy az asztal őket illeti. Ön hasonlóan válaszolt: hatalmas hájas fejét a fiatalember felé fordította, és felszólította, hogy fogja be a száját, ez ugyanis az ön asztala.
Eközben szegény Katikám, aki felszolgálói teendőket próbál ellátni az étkezdében, megpróbált úgy csinálni, mintha éppen nem történne semmi. Tibi úr gyorsan bemenekült a konyhába, ne is lássa mi következik.
Szerencséje volt, a családfőnek volt gyerekszobája, az édesanyja megtanította a jómódorra, ezért nem vitatkozott önnel, hiszen végülis csak a szombati ebéd előtt küldte egekbe a vérnyomását, kit érdekel az! Az ön lányát valószínűleg nem, hiszen szó nélkül letette hasonló méretű fenekét ön mellé, és bután nézett ki a fejéből, mintha a világ legtermészetesebb dolga történt volna. Valószínűleg számára az is volt, hiszen gondolom, ön mindig, mindenhol így viselkedik. Ön az, aki bekopog a háziorvos rendelőjébe, hiszen sokkal betegebb mindenkinél. Ön az, akit mindig beteg férj vár otthon, ezért aztán a gyógyszertárban sem akar sorban állni, de ön volt az negyven éve, aki kiparancsolta más gyerekét a hintából, hogy a kislányának egy másodpercet se kelljen várnia a sorára.
Most sajnáltam, hogy nekem is volt gyerekszobám, ezért csak ebéd közben fantáziálhattam a következő dolgokról:
Pár perc után sikerült az ajtón belülre kerülnünk, ahol még leülni nem tudtunk, de örömmel láttuk, hogy már csak tízen állnak előttünk, az ügy nem reménytelen. Én azzal múlattam az időt, hogy hároméves fiamat próbáltam meggyőzni arról, hogy senkinek ne bámuljon bele a tányérjába, mint egy éhező, de azért a szemem sarkából felmértem a felhozatalt. A vendégek több mint fele sóletet ebédelt, ahogy azt szombaton illik.
Előttünk egy gyönyörű göndörhajú kislány várakozott a családjával, ez csak azért maradt emlékezetes számomra, ugyanis a fiam meg akarta simogatni a fürtjeit. Imádja a hajat, és a szép hosszú haj a gyengéje.
És egyszer csak már látni véltem a fényt az alagút végén, ugyanis felszabadult egy „nagy” asztal, ahová a család leülhetett volna, és akkor a következők biztosan mi lettünk volna.
Ebben a pillanatban tépte fel az ajtót ön, kedves Ibolya, és kapásból beelőzve az ön előtt érkezett több mint húsz embert, letette hatalmasra nőtt hátsó fertályát a székre.
Egy pillanatra csönd lett a Kádárban, a kanalak megálltak a levegőben, a leves abbahagyta a gőzölgést, a bácsika a sarokban elfelejtett csámcsogni. Mindenki ledöbbent, pedig láttunk már nagy csodákat a Dob utca környékén. Nekem elhiheti a néni, papírom van róla, miszerint három generációm is a Dob utcában született, de ilyen pofátlanságot mégsem hallottam még soha!
Mikor felocsudtunk első döbbenetünkből, az ön asztalánál még utolsó morzsákat eltakarító hölgy finoman megjegyezte, hogy nem ön következik. Erre csak egy laza röffentéssel reagált: Törődjön a saját dolgával!
Na, ezt már a családfő se hagyhatta szó nélkül, megpróbált a sarkára állni, és közölni önnel, hogy az asztal őket illeti. Ön hasonlóan válaszolt: hatalmas hájas fejét a fiatalember felé fordította, és felszólította, hogy fogja be a száját, ez ugyanis az ön asztala.
Eközben szegény Katikám, aki felszolgálói teendőket próbál ellátni az étkezdében, megpróbált úgy csinálni, mintha éppen nem történne semmi. Tibi úr gyorsan bemenekült a konyhába, ne is lássa mi következik.
Szerencséje volt, a családfőnek volt gyerekszobája, az édesanyja megtanította a jómódorra, ezért nem vitatkozott önnel, hiszen végülis csak a szombati ebéd előtt küldte egekbe a vérnyomását, kit érdekel az! Az ön lányát valószínűleg nem, hiszen szó nélkül letette hasonló méretű fenekét ön mellé, és bután nézett ki a fejéből, mintha a világ legtermészetesebb dolga történt volna. Valószínűleg számára az is volt, hiszen gondolom, ön mindig, mindenhol így viselkedik. Ön az, aki bekopog a háziorvos rendelőjébe, hiszen sokkal betegebb mindenkinél. Ön az, akit mindig beteg férj vár otthon, ezért aztán a gyógyszertárban sem akar sorban állni, de ön volt az negyven éve, aki kiparancsolta más gyerekét a hintából, hogy a kislányának egy másodpercet se kelljen várnia a sorára.
Most sajnáltam, hogy nekem is volt gyerekszobám, ezért csak ebéd közben fantáziálhattam a következő dolgokról:
-Fogom a vörös, naftalinszagú bundáját, ráöntöm a sóletemet, majd páros lábbal ugrálok rajta.
-Összegyűjtöm asztaltársaim maceszgombócát, és egy evőkanál segítségével az arcába hajigálom, amit nem lesz nehéz eltalálnom, hiszen a 160cm-es magasságához minimum 100 kiló társul.
-A málnaszörpöt beleöntöm a fél méter magasra tornyozott szőke kontyába, miközben a barátaim szódát nyomnak a csodálkozó lánya arcába.
Nem tettem, még akkor sem, amikor a szomszéd asztalnak nem adott oda egy olyan széket, amin nem ült senki, mert az a szék az ön asztalához tartozik, de be kell valljam, kicsit élesebben rajzolódott ki lelki szemeim előtt a fantáziám, amikor kappan hangján rikácsolt rá valakire, aki ki merte nyitni az ajtót: Csúúúkják máááá be az aaaaajtóóót!
A Kádárról elmondható, hogy majdnem ugyanolyan, mint mindig is volt: házias, finom. De nem lehet nem észrevenni, hogy az utóbbi években erősen csökken az adagok mérete. Lehet, hogy Ibolya vonalaira vigyáznak?
35 hozzászólás a(z) “Kádár étkezde” című bejegyzéshez
Őrület. Annyira röhögtem, amikor újraolvastam..:))) Ibolya…Őrület!:)))
Kedves Malka!
Írnál pontos címet a Kutyás térihez?
Köszönöm
Rosa
Helyes. De azért még mi mulathatunk jól a magunk primitív módján, ugye? Köszönjük!
Bogi! Ha választhatok, inkább leszek humortalan bádogember, mint olyan, akinek humorforrás a másik fenékmérete.
Jaj, csak az ilyen kislányoktól mentsen meg az ég, könyörgöm. Inkább egy kommentem se legyen! Pindi, nem érted! Kár…
Otika! Ha az intelligencia fokmérője a humor, akkor nyilván az intelligensebb, vagy kifinomultabb humor az, és nem az, amelyik a fenék nagyságával foglalkozik minden második mondatban. Humoros maga a forma, stb, csak ez az altesti utalás-tömkeleg teszi kicsit közönségessé. De persze, mindenhol látjuk, hogy ez kell a népnek.
pindi kedves!
en 42 eves vagyok, sajnos mar egyaltalan nem vagyok ovodas. intelligensnek is gondolom magam, a nok jogaiert kuzdok egy europai fovarosban, kis hazankat kepviselve.
megis rettenetesen viccesnek talalom eszter irasat, sot, ha otthon lennek, kiragasztanam a kadarban.
az intelligencia egyik fokmeroje a humor! gondold meg, es lasd az ironiat! a masik, hogy azt is el tudom kepzelni, hogy ez csak egy iroi remek. tudod, ez az o medenceje, itt o az uszomester. hat ennyi, tovabbi szep napot kivanok!
ja, le az ibolyakkal! ok ugyanis mindnyájunk eletet megkeseritik.
otika
Bogi, te az osztálytársam Bogi vagy? Mert akkor láttalak hétfőn a levéltárban.
Eszter, hallod? Óvodás!
Bárcsak nekem is írná valaki, hogy mégsem vagyok érett! :))))
Lányok! El sem hiszem micsoda humortalan bádogemberek léteznek.
Bogi
Egyetértek Zsuzsival. Óvodás színvonal valakinek a külsejével ennyit foglalkozni, és ebből a szempontból mindegy, hogy te hány kiló vagy, és, hogy a másik viselkedése helytelen-e. Fura, mert eddig érett, sőt kifejezetten intelligens nő benyomását keltette a blogod.
:))))))))))))))))))))))))))
Ez k. jó volt, m.
Vártam már nagyon! azt hittem nekem kell szólni, hogy válaszóljon már! 🙂
Kedveseim! Nagyon sajnálom, hogy ennyi bosszúságot okoztam nektek az elmúlt időkben. Kérlek, bocsássatok meg a tolakodásért, s minden egyébért.
A súlyomra és főleg a lányomra tett megjegyzések nagyon fájnak,
el kell gondolkodnunk.
Üdvözöl mindenkit Ibolya néni
Képzelem, ahogy Cseh Tamás besettenkedik a kádárba, nekidől a falnak, és csendben el kezdi pengetni a gitárját:
Ibolya
Ibolya
Ibolya
Te neveletlen trampli.
Óriási! 🙂
Szólni kéne Cseh Tamásnak vagy Berki Tamásnak, hogy énekelje meg ezt az Ibolyát!
Ibolya akár köjálos is lehet, de szerintem lángos sütő volt a Lehelen. Olyan jól meg kelt arca van nekije.
betegre röhögtem magamat, Eszter, pedig ott vótam:))) nagyon jó kis postot nyomattál, nem kell Neked társsserző:DDD menjünk mán a kádárba bele vmikor megint, nagyon imádom a sóletet.
A helyzet egyértelmű: Ibolya tud VALAMIT a Kádárékról, amit ti nem. Vagy ő egy Ibolyának álcázott ÁNTSZ -ellenőr. Különben minek tűrnék meg? Olyan sokat fogyaszt?
ott nincs egy szabad sarok amit lelehetne függönyözni:) De miért is kellene elrejteni? akkor min röhögünk?
Eszter! aranygaluska receptet lőhetnél, mert a borsodó megvan a kockásban:) csak a lényeget megrágta az idő vasfoga.
🙂
Jaj, pöszi néni az én blogomban! Hurrá! 🙂
Pöszi kontra Ibolya iszapbirkózás? A nyertes kaphatna egy egyszemélyes állandóan fenntartott elfüggönyözött sarkot sarkot a kádárban..
Biztosan bosszantó volt kedvesibolyaasszonyság magánakciója, ám így különösen jól szórakoztam a posztodon! Mi könnyesre szoktuk röhögni magunkat az effajta bosszúságok után kitalált revansokon. Gondolom, a kommandó is remekül mulatott, miután túltettétek magatokat a bunkó viselkedésén.:-)
Annyira jó ez az írás, hogy szinte ott éreztem magam a Kádárban. Én már öt éve Svédorzságban élek, de ilyen cirkuszok mindig is voltak a Kádárban. Ettől az ami. A kaja nem számít. Köszönöm, hogy leírtad, annyira jót nevettem, hogy fáj az oldalam.
Na jó akkor én hívlak ki:) Na de mire hívjalak ki, akkor most ezen kell gondolkozni:))
Neked kell kihívni engem, hogy erős legyen az én kihvásom.
Ha harc, hát legyen harc!
megjegyezném Ibolyának a szemöldöke is emlékezetes volt, ahogy odapenderítette:)
Eszter! hívjál ki és megküzdünk!
😀
V. B., hidd el, én erős kihívásokkal küzdök!
en ismerem ibolyát, minden nap ott ebédel szinte.
eszter, igazad van, ezek a szavak nem becsmérlőek vele kapcsolatban, ha sokkal sokkal csúnyábbakat írtál volna, akkor is igazad lett volna. ne legyünk már ennyire mimózák! az a nő több ember szombatját tette tönkre. akit zavar, hogy kövér, és mások ezt megjegyzik, az fogyjon le. a kövérségen lehet változtatni, az nem egy kőbevésett valami. szimpla akaraterő az egész. nem hiszem, hogy jó megoldás az amerikai pc szemléletmód, miszerint nem kövér, csak kihívásokkal küzd a súlya területén :)üdv,
v. b.
Ó Zsuzsi, nyugi! Én vagyok a jobbszélső a képen. Láthatod, én is a hájas kategriába tartozom.
Nincsenek szavak, amivel becsmérelni tudtam volna Ibolyát, hidd el!
Kedves Fűszer és lélek!
Mindig nagy élvezettel olvastam az írásaidat, most azonban megkeseredett olvasás közben a szám. Hogy miért? Kétség sem fér hozzá, hogy a felháborodásod jogos, az említett “hölgy” bunkó módon viselkedett. Ennek ellenére úgy gondolom sértőek és visszataszítóak az írásban többször is megjelenő testsúlyára, külsejére vonatkozó megjegyzések. Nyilván nem általánosan beszéltél ilyen lenézően a “hájasokról” (bevallom én sem vagyok modellalkat) és persze akinek nem inge, ne vegye magára, mégis eddigi írásaid alapján óriásit csalódtam. Úgy gondolom ezek nélkül a becsmérlő, megalázó szavak nélkül is értettük volna a felháborodásod okát.
Természetesen ez a TE blogod és azt és úgy írsz benne, ami neked tetszik, ahogy érzed. Nem is kívánok ebbe beleszólni, de ez kikívánkozott belőlem. További jó blogolást és stresszmentesebb napokat kívánok Neked: Zsuzsi
Gyerekszoba ide vagy oda, én tuti balhéztam volna.. Bár utólag vagyok én is mindig harcias, a fantáziámban…
De ez nem maradhat megtorlás nélül!!!
Legközelebb hívjatok engem, repülök és kipenderítem, gyerekszobám is volt, neveltek is, de az igazságtalanságra megsokszorozódik a bátorságom. Mellesleg jó vendéglátó ide vagy oda, én bizony nem szolgáltam volna ki a két malacot. Mi történhet? Soha többet nem jönnek be?
Drága füszeres kisasszony!
Sajnálom ami történt mi is valami hasonló történet miatt nem járunk oda ,de az emlékemben még mindig megvan a Garami Tibi bácsi féle sólet…a kádárból ja és a vadas..hmmm!
Ajánlom a komandó figyelmébe a ” kutyás téri” kivánság kifőzdét a Hutyra F u-ban.
Kimondottan a mi izvilágunk!
Csók: Malka
ez az ibolya:)