Ha gyerekkori emlékekre gondolok, szinte mindegyiknek köze van az evéshez. A nagy, közös ebédekhez, éjszakába nyúló vacsorákhoz. Ülünk nagyanyámnál, a szépen megterített asztalnál, és én nagyon várom a húslevest. Nyílik az ajtó, ott áll nagyanyám, kezében a leveses tál, leteszi az asztal közepére, aztán ő mer, először nagyapámnak. Mindenre figyelek, hallanom kell az összes családi történetet, mert van ami nekem szól, és van ami nem, ezt onnan tudhatom, hogy mindig megjegyzik, hogy a fülem ott van. A fülem csak akkor van ott, ha valami nem nekem való. Pletyka.
Leves után töltött tyúk, vagy tyúkpörkölt, végül almás vagy túrós pite, aranyszélű kistányérból. Kimászhatok az asztal alatt, hogy senkinek ne kelljen felállnia, amiért én nem tudok megmaradni a fenekemen nyugton. Nem fért a fejembe, hogyan képesek olyan hosszan ülni a felnőttek az asztalnál. De utólag nagyon hálás vagyok ezekért az alkalmakért: ott hallottam az ükszüleimről, a gyökereimről, ott lettem az aki most vagyok. És családi ízek is ott lettek az enyéim. Azóta is mindig nagyanyám jut eszembe, akárhányszor ránézek egy leveses tálra. Soha nem kerülhetett az asztalra fazékban a leves, az nem volt elég ünnepi, márpedig ha együtt volt a család, az ünnep volt a javából.
Mi minden hétköznap együtt reggelizünk. Ennek persze ára van: hét helyett már hatkor fel kell kelnünk, de megéri, sokkal nyugodtabban indul a nap. Ha csak elszaladnánk reggel munkába, úgy érezném, hogy nem is találkoztam reggel a családommal. Persze megtehetnénk, hogy a vacsora lenne a napi közös étkezés, de az sajnos nem mindig sikerül. Ha a férjem sokáig dolgozik, nem ér haza vacsoraidőben, márpedig nekünk muszáj hatkor ennünk, mert a gyerekek nyolckor fekszenek. Így aztán nagyon megbecsüljük a péntek estét, és a szombat delet, amikor együtt ülhetünk asztalhoz. Nem sietünk, ráérünk. Nem szedem le rögtön az asztalt, nem állok neki késő este mosogatni. Az megvár.
Hétvégén gyakran főzök olyan ételt, amit előkészítés után csak be kell tolni a sütőbe, beállítani az időt, és már lehet is menni folytatni a társasjátékot, vagy lemenni pár órára a játszótérre. Akkor sincs baj, ha nem érünk haza, mire elkészül, sütő kikapcsol magától, legfeljebb újramelegítjük.
Általában a kilenc éves fiam terít, már egyre szebben csinálja, vannak saját ötletei, hogy mikor mi kerüljön az asztalra, és annyira magáénak érzi a feladatot, hogy azt vettem észre, hogy papírszalvétákat válogat a boltban. Nagy vágya egy valódi piknikkosár, szerintem meg is kapja, remélem a pokrócon is szépen megterít majd, ha már megérkezett végre az igazi tavasz!
Együtt Egy Asztalnál – www.facebook.com/egyuttegyasztalnal