Húsleves legenda

Egészen elérzékenyültem valamelyik nap a fiamtól, és kicsit büszke voltam magamra, amiért sikerült átadni egy számomra nagyon fontos értéket a gyereknek, és ez a család szeretete, illetve a hagyományok normális keretek közötti tisztelete.
Mindig ugyanazokon az utcákon sétálunk haza az iskolából, és az évek során kialakult egy rend, hogy hol miről beszélünk. Nem tudom miért van így, pedig nem vagyunk kényszeresek, se autisták, de sokszor ugyanazon a szakaszon ugyanaz kerül szóba. A Szív utcában gyakran beszélgetünk az autókról, vagyis hogy Dávid szerint béna a Suzuki, de menő a BMW. Meg hogy milyen béna már, hogy én egy Volvo terepjárót vennék ha tehetném, és hogy a Skoda is jó, meg milyen lehetett amikor minden tele volt Trabantokkal, és nekünk miért nem Trabantunk, hanem Zsigulink volt. Aztán kicsit feljebb, közeledve a Szondi utcához egyre gyakoribb téma az időgép.
Ez biztosan egy korosztályos dolog, emlékszem, mi is imádtunk ilyenekről álmodozni, mindig királylányok lettünk volna természetesen. Volt egy olyan ötletünk is, gondolom valami film hatására, hogy beszállunk egy liftbe, ami órákat megy felfelé a hosszú úton, és amikor megáll, akkor egy másik korban találjuk magunkat, amire kicsit fel tudunk készülni a liftben, mert látjuk, ahogy változnak a ruhák rajtunk.
Ez a lift Dávidéknál egy karóra. Úgy képzelik az időgépet, hogy valami hatalmas csillogó karórájuk van, ahol beállíthatják az időt és a helyszínt, megnyomják a gombot, és hopp, már ott is vannak. Dávid természetesen előre menne egy hetet, megnézné a lottószámokat és visszajönne megvenni a lottót. Kicsit elvitáztunk azon, hogy lenne-e ennek értelme, hiszen mindenki ezt csinálná, de kiderült, hogy csak neki és a haverjainak lenne időgépe. Én buta!
Viszont a második utazás, amit ezzel a szuper órával tenne, az nem hozna gazdagságot.
Visszarepülne az én gyerekkoromba, egy nyári napra, amikor nagyanyámnál nyaraltam, és amikor a mama és én kimennénk a szobából – ugyanis az nagyon fontos időutazó szabály, hogy nem találkozhat a múltban sem magával, sem a családjával -, megkóstolná azt a húslevest, amit nagyanyám főzött. Mert ugye, azt már ő is tudja, hogy soha senki nem fog már olyan finom húslevest főzni az életben.  Sőt, nem csak megkóstolná, de ki is lesné, hogy miként készül, és felvenné a telefonjával videóra. Mit meg nem adnék egy olyan videóért, amin a mama főz!
Nem gondoltam, hogy ekkora hatással vannak rá a családi legendák, de nagyon meghatódtam amikor mesélte. Nagyanyám reggel vágta a tyúkot a leveshez. Amikor kivérzett, letette a konyha előtt a kőporba, vizet forralt, majd leforrázta. Utáltam azt a szagot, nem győztem beszaladgálni a konyhába, hogy magamba szívjam az almás pite illatát. Miután a tyúkot megpucolta, és kibelezte, kiszedte a melle húsát, és a felsőcombokat is, de a bőre egyben maradt. Megtöltötte az egész tyúkot, összevarrta, és belefőzte a levesbe. Lassan főzte, egész éjszakán át, még csak nem is gyöngyöztette. Tett bele édes sárgarépát, gyökeret és karalábét is. Ha kértem, került bele egy kis kelkáposzta is, nekem az volt a kedvencem, a húslevesben főtt kelkáposzta.
Amikor az isteni, aranysárga leves elkészült, leszűrte, külön tette a zöldségeket, majd egy picit rápirított a tyúkra a sütőben, hogy szép színe legyen. Általában “metéltkével” ettük a levest, néha kockatésztával, ünnepekkor csigával. 
(A fenti képen valahol Erdőbényén barangolunk, a fekete ruhás alacsony néni a nagyanyám, előtte a kislány pedig én vagyok. kb. 1978-ban.)