
Pár éve mégis befényképeztem titokban. Most meg azt vettem észre, hogy eltüntek a bútorok.
Akkor még nem szerettem másokat csendben figyelni, az még a harsány kifelé tárulkozás időszaka volt. Most viszont már lakatlan. Biztosan van tulajdonosa, de nem jár a házba gyakran.
Mindenkinek szöget üt a fejében a gondolat, hogy milyen is lehet benne élni. Hallom, ahogy elmennek mellettem az emberek, és arról beszélnek, hogy mennyire szép, de milyen sokba kerülne felújítani. Röpködnek a milliók…
A fürdőszoba két millió, le is kéne szigetelni, és látod a tetőt? Felejtsd el! Ablakcsere, ajtócsere. Vezetékek. Talán még a víz sincs bent. Jobban kijössz, ha építesz egy újat! És milyen pici a kertje! Mire a másik sarokig érnek, már le is beszélték magukat róla.
De én jártam bent. Féltem, amikor felléptem az első lépcsőfokra, nehogy találjak bent régi fotókat. Csak pár lépcsőfok, mégis percekig tartott, mire felértem rajtuk. Minden lépcsőnek a közepére léptem, oda ahol megkopott a sok év alatt.
Ismerős a kapcsoló, puhára, kerekre kopott a küszöb.
Csak le ne cserélje valaki! És az ajtók! Valódi asztalos munka, olyan miről azt hinnénk, hogy csak az utóbbi tíz évben képesek rá a mesteremberek, hiszen annyira a helyén van minden. És azok a zsanérok!
Nincs benne gáz valóban. Sparhelten lehet csak főzni. De a sparheltben van valami jó: sugározza a meleget. Húsz fokban is ég az ember arca mellette. Jobban gőzölög rajta a leves. Emlékszem.
A ház novemberben a legszebb, amikor a sok sárga lehullott levél megfagy a lépcsője mellett. Mindig is tudtam, hogy ha nagyon keresném találnék a jobb ajtófélfán fejmagasságban két szögnyomot. Még akkor is, ha azokat a szögeket soha nem ütötték be oda, csak gondolatban.
Egyszer régen, bezárták az ajtókat és a tulajdonosok elmentek. Otthagytak mindent. Egy hétig maradt zárva az ajtó, aztán feltörték, mint azóta sokszor. Elvitték a nagy ovális asztalt, a súlyos, sötét szekrényeket.
Meg a porcelánt is, igaz az nem is került vissza később sem, amikor az asztalt azért csak visszaadták.
Nem kértek bocsánatot. Azt hitték, már nem lesz szükség rá.
Én most kérem vissza a leveses tálat! De legalább a fiók porcelán gombját.
Sőt, a régi, nagy vaskulcsot is. Azt, ami mindent nyit.
31 hozzászólás a(z) “Kőlépcsők” című bejegyzéshez
Koszonom, Eszter 🙂
Gyöngyös, köszönöm a jó kívánságokat! 🙂
Irigyellek (a jó értelemben), sok boldogságot kívánok a házhoz!
…es majdnem elfelejtettem…kolepcsok vezetnek a bejaratig.Szeles,szurke,igazi kolepcsok.
Gyongyos
Ha nagyon akarod,meglesz…
4 es fel eve meglett nekem is az alomhaz-most meg csak hetvegi…
Hasonlo ahhoz,amirol Te almodsz.
Tobb-szaz kemeny munkaora van benne(nagyon romos allapotban vettuk),de tobbet adott es ad,mint amennyit en adtam es adok neki.Feltolt,ha arra van szuksegem.
Menedekhaz.Tudom,hogy az eletunket fogja meghosszabbitani.
Kivanom,hogy minel hamarabb talalj ra:)
Gyongyos
Most itt ülök és gondolkodom mit is írjak. Mert mit lehet erre mondani? Az ovális asztara, a a sötét szekrényekre, meg a szögnyomokra……a vaskulcsra.
Legyen meg, amit szertnél Eszter!!!
Na tessék. Most pityergek. Hát kellett ez? 🙂
Van egy kedvenc mondásom, talán még nem ismered, izlandi: "Akármi rangnál jobb egy kicsi ház. Úr otthon mindenki."
Remélem, sikerül egyszer majd a ház.
Nagyon szépen köszönöm! 🙂
Küldtem Neked valamit:
http://palocprovence.blogspot.com/2009/10/dij.html
:))
Köszönöm! 🙂
A sparhelt nálunk palócoknál másínyá,amin a nagymamám hétnyelven beszélő bablevest készített,hozzá a lúrában-a sütőjében-kőtt-tésztát,olyat amilyet azóta nem ettem.
Most elmegyek mosolyogva sírni…..
Eszter!Annyira szeretem a blogodat!
Házat nem szeretem, lakás párti vagyok, de nagyon tetszett az írás. Nagymamám sparhelton főzött, olyan kajákat lehetett rajta készíteni, hogy csak na! Sok sikert az álom valóra váltásához!
medvedr
Köszönöm mindenkinek!
Szilvi, így hívták a nagyszüleimet, volt is picéjük Adonyban, de magán a sztorin nagyon csodálkozom. 😀
Mert nekem úgy tüntek, mint akik nem akkora gyerekbarátok, de lehet hogy rosszul láttam őket. Nagyon vicces.
Szia Eszter,
én is imádom a régi házakat, valamikor régen volt egy régi pincénk Adonyban, amit akkoriban nagyon utáltam, főleg, mert a szüleimnek ott sosem volt rám idejük. DE! Lakott ott nyaranta egy idős házaspár, Eszti néni és Imre bácsi, akiknek mindig jutott rám idejük. A blogodból, néhány képből úgy gondolom, hogy a Te nagyszüleid voltak. Lehetséges ez?
Szilvi
Különös hangulata van a régi házaknak, nagyon szeretem őket! De egyenlőre nézegetés szinten vagyok velük! Remélem, h tiéd lesz, miről álmodtál!
Kedves Eszter!
Én eddig csak olvastalak, nagyon szeretem a gondolatmeneted.
Sok sikert kívánok!
Dominika
A ház nagyon hangulatos. Én annak idején az avasi borházas pincéket néztem. Sokba be is mentem. Ha nyernék vennék egy téliesített, lakhatót. Még visszaemlékezem a sparheltra. Gyerekkoromban nagyon finom ételek, jó sütemények sültek benne.
Köszönöm.
Nehéz idők jártak/nak mostanában 😀
Kiscsillag! Ha ehhez heti négy napot vidéken kell töltened, hogy újra ilyeneket írj, akkor tessék eladni az angyalföldi lakást. Úgy is utáljátok!
Na, ez az!!! 🙂
heloimi
nagyon szépet írtál 🙂
Kívánom, hogy a Tietek legyen! 🙂
A Fűszer és Lélek az egyetlen gasztroblog, ahol nem csak a nyála folyik az embernek, hanem a könnyei is. 🙂
Kriszti
Ez nem Bénye!
Azt sajnos nem árulhatom el, mert akkor másé lesz 🙂
És hol van ez a ház?
Köszönöm!
Ez most pont olyan szép, mint ez:
http://fuszeres.blogspot.com/2008/04/hzik-lelkemben.html
A kedvenc írásom Tőled!
Persze, minden ok.
Csak várok…
Nana!
Minden rendben?
Szia Eszter!
Már nagyon vártalak!
Ez vagy te!!!!
Annyira szeretem.
Remélem visszakapod a kulcsodat, és nincs semmi baj!
🙂