Zempléni Pista írása
– Higgye el, nem bírtam már nézni. Inkább odaadtam nekik – mentegetőzik a piros arcú, galambősz falusi asszony. Varga Jánosné, Róza néni évek óta egyedül él, fáj a lába, nagy már a porta. Világoskék otthonkájában a tyúkudvarból mutat fáradtan a Hernád gátig tartó hosszú kertje felé. Benőtte a gaz. Az ezer négyzetméternyi porhagyós földet nemrégiben adta oda városból jött idegeneknek. Azt ígérték neki, osztoznak majd a termésen. Róza néni legnagyobb meglepetésére az idegenek két nap múlva csapatostul álltak neki az elhanyagolt kertnek. Egy hét alatt bekapálták, majd bevetették. Kiderült, az idegenek se nem fiatalok, se nem kezdők. Többnyire hozzá hasonló deres hajú, vidám nyugdíjasok. Városlakó kertművelők.
A közös haszna, a saját öröme
Az 1968-as év nem csak olimpiai aranyat hozott a magyar labdarúgásnak, de új gazdasági mechanizmust (mai szóval reformot) is a szurkoló nép széles körének. Az egy évtizeddel korábban hatalmi szóval létrehozott téeszek mellett a Párt engedélyezte, majd ösztönözte az önellátási célú kiegészítő gazdálkodást. Magyar családok ezrei kezdték fazékba álmodni a hobbitelkek és háztáji földek maguk gondozta terményeit. Bányászok, kohászok, iparosok és kereskedők tömegei kerültek közelebbi kapcsolatba a krumpli ültetés, kukorica címerezés, babfosztás, répaásás és palántázás jellemerősítő alapműveleteivel, szereztek életre szóló élményt az étkezési célú önellátás büszkeségéről és sikerélményéről, nem utolsó sorban a kertészkedés rekreációs hatásáról. A dömpingszerű idénymunkák (krumpli ásás, dohány betakarítás) közösségi élményt adtak családoknak és településeknek, ahol az egyén körbe tekintve joggal gondolhatta: lám, mindenki itt van, mindenki dolgozik.
A rendszerváltás új gondolatai és problémái sokáig eltakarták a kétkezi munka drámáját. A politika létrehozta, majd a privatizációval fel is számolta e sajátosan magyar ágazati működést. Hirtelen az agrárértelmiség egy teljes generációjára mutatkozott társadalmi felesleg, az érvényesülést máshol kereső szakmai kompetencia hiányában viszont sekélyessé vált az újdondász vállalkozások technológiai ismerete, a „kárpótlást mindenkinek” szlogenjével szemben játszmalabdát veszített a gazdálkodási fegyelem. A mezőgazdaság hosszú évekre divattalan lett, a züllő ágazatból való megélhetés pedig lesajnált.
– Egykor mind műveltünk földet. Vagy azért, mert ebből éltünk, vagy azért, mert úgy éreztük ezzel jobban élünk – mondják egy abaúji szerveződés tagjai. A régió központjának számító ötezer fős település nem történelmi mezőváros, száz éve csak pár tucatnyian lakták. Encs azóta járásközponttá fejlődött, azonban néhány központilag finanszírozott beruházást leszámítva sikertörténetről a létszámgyarapodáson túl nehéz beszélni. Közel 20 százalékos a hivatalos munkanélküliség, a települést megszűnő munkahelyek és öregedő lakosság jellemzi, a képzett fiatalok a jobb élet reményében folyamatosan hagyják el a szülői földet. A Kassa központú egykor vármegye szellemi kisugárzásából leginkább a vallási türelem maradt, a kisváros öt, láthatóan prosperáló egyházi közösséggel működik.
– Télen hosszúak a napok, nehezen múlik az idő. Arra gondoltam, összejöhetnénk és megoszthatnánk egymással gazdálkodási tapasztalatainkat. Beszéltem pár emberrel, a többségnek tetszett a kertészeti őrsi gyűlés gondolata. Azóta találkozunk, beszélgetünk, közösen főzünk, ’ki mit hoz’ alapon batyus bulikat tartunk, házi kóstolókat szervezünk egymásnak saját termésünkből – mondja Keller Ferenc, az Encsi Kertészkedők Baráti Társasága nevű organizáció ötletgazdája és megválasztott vezetője, a mindennapi betevőjét 25 éven át villanyszerelő vállalkozásából biztosító iparosember.
A kertbarátok (így hívják magukat), nem akarván adminisztratív terheket nyakukba venni, jogi keretek nélkül hozták létre közösségüket, baráti klubként működnek. Azt mondják, úgyis akkor és addig működik a dolog, amikor és ameddig igény van rá. „Egymással és a zöldségekkel akarunk foglalkozni, jogászok etetését nem vállaljuk.”
A klub a város propaganda miniszterének számító Kércsi Tibort választotta titkárnak, aki főállásban a művelődési ház vezetője. Itt tartják a havi szeánszokat. A közös bulik költségére önkéntes hozzájárulást adnak. A pénzügyek kezelése biztos helyre, Demjánné Margó néni kezébe került. Ő két saját gyereke mellett 17 állami gondozottat nevelt fel, templomba jár, a szülői munkaközösség aktív tagja. Benne mindenki megbízik, ennél több meg úgyse kell.
A társaság derékhadát hatvanasok adják, de van 84 éves is, aki kerekesszékkel gurul az összejövetelekre. Nemrég nagy változás történt: egy 26 éves férfi csatlakozott, neki nagyon megörültek. Fiatalodunk, mondják.
Családi ház kertjében ülünk az árnyékot adó meggyfa bordó bogyói alatt. A kockás abroszon egy kancsó furmint és szóda, a pohárból pezseg a fröccs. Feketerigók ugrálnak körülöttünk, néha egy-egy rozsdafarkú csetteg a beszélgetésbe. – A közös érdeklődés alapján az egymással való törődés és odafigyelés, az összetartozás élménye tartja egyben a társaságot. – mondja az informális társaság „elnöke”. – Szakmai, de egyfajta baráti klub is ez. Van, aki csak ide jár, máshova nem.
A kertbarátok között van általános iskolai tanár, esztergályos, gyógyszerész asszisztens, postás, építész technikus, vízügyi mérnök és traktoros. Az alakuló ülésüket 18 fővel tartották, a legutóbbi bulin 80-ra főztek.
– A jó hangulatú téli találkozások után tavasszal született a gondolat, ha már ilyen jókat beszélgetünk, csinálhatnánk is valamit együtt, közösen. Kerestünk olyan kertet, amelyet terményosztás fejében művelhetünk. Így kerültek az encsi kertművelők Róza néni gibárti portájára.
A hozzáértők szerint már későn, májusban vetették a burgonyát, de a közös kapálás lehetősége hajtotta őket. A folyóparti telken az idő melegedésével gyorsan beindult a vegetáció, júniustól a falu elkezdett csodájára járni a kertnek. Derékig ért benne a burgonyavirág. Volt olyan falusi, aki sose látott még ilyet, mások könyörögtek a szakmai titkokért. Egy nap érdeklődők álltak meg a kapu előtt. Nézték a kertet, majd ajánlatot tettek. Megvennék az egész termést. Az adott szó azonban kötelez. A burgonya marad Róza néninek meg a kertbarátoknak.
Azóta újabb kertet tettek rendbe, és felajánlottak nekik másik kettőt. Ha összefutnak a boltban, piacon, ma már mind azt kérdik egymástól: – Na, mikor megyünk újra kapálni?
Az örömkapálás hátterében a jövőbeli hasznon túl két sokat látott kertbarát, Luterán András építész és Vasas László mérnök állnak. Ők a csapat mókamesterei, sztori mesélői. Ahogy mondják, egyikük 68, a másik 72 esztendeje gyakorolja a „hülyeséget”, így a velük való közös munka során a kertbarátoknak különös gonddal kell figyelniük a lazuló záróizmokra. „Ha ezek ketten ott vannak, nincs az a földterület, amelyet röhögve be nem kapálunk.”
– A kertművelés is egy szakma. Nem lehet csak úgy vakvilágba, vagy az internetről csinálni. – vallja az ötletgazda. A szakmai munkák vezetésére egyhangúan két nyugdíjas tagtársukat, egykori agrárszakembereket kérték fel. Tóth Géza és Tóth István csupán névrokonok, de jó barátok. Ők ketten láttak még működő paraszti gazdaságot, őriztek libát, hajtottak tehenet, az egyetem után megtanulták az üzemszerű termelést. Irányítottak kombájnokat és malmokat, közraktároztak, tanácsokat adtak, falugazdászként őstermelőket segítettek és pályázati támogatásokat írtak. A nagyüzemi gazdálkodás valamennyi velejáróját ismerik, csakúgy, mint az amatőr lelkesedés buktatóit. Géza bá’ emellett aktív vadász, horgász és méhész, Pista bá’ mióta az eszét tudja, szőlősgazda. Pálinkáival a minap két kategóriában is aranyérmes lett.
– Vegyszerminimalizmusra törekszünk. Mindenkitől tanulunk, és mindent megosztunk egymással. A kertbarátok tanulókészségét jelzi, hogy első útjuk a bioszentandrási csapathoz vezetett, ismerkedni a vegyszermentes gazdálkodás fortélyaival. Tanulni a 17 éves Mátétól, meg a tíz „frissdiplomás” cigány biokertésztől. – Vendégül láttak bennünket, megmutatták, mit csinálnak. Szurkolunk nekik és ápoljuk velük a jó kapcsolatokat. Talán nemsokára mi is vissza tudjuk hívni őket – bizakodnak.
A kertbarátok bérelt busszal most Újfehértóra készülnek. Tanulmányi kirándulás keretében látogatják meg a gyümölcstermesztési kutatóintézetet, mert az is egy szakma és a gyümölcsöt mindenki szereti. Oltás, metszés, növényvédelem, gyűlnek a kérdések, a jegyzetek már elő vannak készítve.
A kiemelten hátrányos helyzetű abaúji térségben hosszú idő után ez az első termelési, azaz nem csupán hagyományőrző kultúrát célzó önkéntes társadalmi szerveződés, mely munkáját nem támogatásból vagy segélyekből képzeli el, hanem önerőből építkezve. A megtermelt terményeket pedig a legjobb helyre, közösségi programokra, azaz önmagukra fordítják.
A klubtagok között a havi klubgyűlések és szakmai kirándulások, valamint a közös gazdálkodás élménye mellett a szociális kötelékek is erősödnek. – „Mióta elkezdtük a klubéletet, gyakrabban nézünk egymásra. Betérünk megkérdezni, hogy vagy, mi van veled, van-e valamire szükséged. És talán ez a legfontosabb.”
Harmincas éveit taposó, diplomás, megélhetési elvándorlóként megható látni a nagyvárosból, ahogy az otthonmaradt szülői generáció a szabadság kivívását középkorúként megélve, majd az ezt követő jóléti illúzió elvesztésének két évtizedes depresszióját végigküzdve, hatvanon felül is élni és dolgozni akar. Üdítő látni, ahogy a bennük élő „mit szól majd a falu” évszázados félelme ellenére vállalják a közösségteremtés és közösségi alkotás úttörő szerepét.
Ma még mosolyoghat rajtuk a szomszéd, tarthatja hóbortos nyugdíjasoknak őket a fél város, de kezdeményezésük üzenete tiszta, kortalan és általános: termelői és közösségi kultúra nélkül nincs tartalmas élet. Aki földet művel, termelési kultúrát éltet, az az ország hasznos polgára. Egyenrangú mindazokkal, akik légkondicionált irodában programot, vagy terveket írnak, öltönyben márkás autót vezetnek, vagy a médiában nyilatkoznak.
Apukám, anyukám, víg kedélyű encsi kertbarátok, mindent bele!
Már nincs olyan nagyon messze Márton nap, és idén is egészen biztosan elkészül a kedvencünk, a parmezános libaleves. Ahogy keveredik a leves, a zöldfűszerek, a parmezán és a fehérbor illata a kintről jövő hideg föld illatával, az valahogy mindig nagyon otthonos. És remélem nem veszi észre ezt a posztot a Modoros blog, de az az igazság, hogy erről az érésről csak ilyen stílusban lehet beszélni. Remélem lelki szemeitek előtt van a régi konyha, és jéghideg későőszi éjszaka, amikor ezzel a forró gőzőlgő levessel várlak benneteket, hogy megérkezzetek a vonatállomásról! Ugye, ugye? 
Hozzávalók:
Nem tudtam eldönteni, hogy mi legyen a poszt címe: Lassulj Budapest vagy Unatkozni élmény. Végül épp az aktualitása miatt az első mellett döntöttem, hiszen épp most folyik Budapesten a Lassulj hét, de fenntartom, azt is, hogy unatkozni élmény.
Felnőtt fejjel nagyon irigylem gyermek önmagamat, amikor hetekig unatkoztam nagyanyámnál. Nem kellett lelassulni, lassú volt körülöttem a világ. Nagyon hosszú nappalok, még hosszabb estékkel. Délelőtt bent a házban unatkoztam, vagyis megnéztem ezredszer is a Tenkes kapitányát a tévében, majd minden szobában ücsörögtem, rajzolgattam, álmodoztam egy kicsit, végül kimentem a kertbe, vagy az utcára, hátha épp kint unatkozik egy másik gyerek is, és akkor lehet együtt bandázni, de ha nem, akkor heverésztem a fűben, órákig hallgattam a távoli kotkodácsolást, favágást, kalapálást, vagy figyeltem a hangyákat.
