Kőlépcsők

A ház tulajdonképpen mindig is ott állt a sarkon. Talán laktak is benne még húsz éve, de ebben nem vagyok biztos. Abban viszont igen, hogy soha nem néztem be az ablakán. Nem mertem. Mégis mindig szétáradt a stressz a gyomromban, ha elmentem mellette. De azt gondoltam, hogy sóbálvánnyá változok, ha benézek.
Pár éve mégis befényképeztem titokban. Most meg azt vettem észre, hogy eltüntek a bútorok.
Akkor még nem szerettem másokat csendben figyelni, az még a harsány kifelé tárulkozás időszaka volt. Most viszont már lakatlan. Biztosan van tulajdonosa, de nem jár a házba gyakran.
Mindenkinek szöget üt a fejében a gondolat, hogy milyen is lehet benne élni. Hallom, ahogy elmennek mellettem az emberek, és arról beszélnek, hogy mennyire szép, de milyen sokba kerülne felújítani. Röpködnek a milliók…
A fürdőszoba két millió, le is kéne szigetelni, és látod a tetőt? Felejtsd el! Ablakcsere, ajtócsere. Vezetékek. Talán még a víz sincs bent. Jobban kijössz, ha építesz egy újat! És milyen pici a kertje! Mire a másik sarokig érnek, már le is beszélték magukat róla.
De én jártam bent. Féltem, amikor felléptem az első lépcsőfokra, nehogy találjak bent régi fotókat. Csak pár lépcsőfok, mégis percekig tartott, mire felértem rajtuk. Minden lépcsőnek a közepére léptem, oda ahol megkopott a sok év alatt.
Ismerős a kapcsoló, puhára, kerekre kopott a küszöb.
Csak le ne cserélje valaki! És az ajtók! Valódi asztalos munka, olyan miről azt hinnénk, hogy csak az utóbbi tíz évben képesek rá a mesteremberek, hiszen annyira a helyén van minden. És azok a zsanérok!
Nincs benne gáz valóban. Sparhelten lehet csak főzni. De a sparheltben van valami jó: sugározza a meleget. Húsz fokban is ég az ember arca mellette. Jobban gőzölög rajta a leves. Emlékszem.
A ház novemberben a legszebb, amikor a sok sárga lehullott levél megfagy a lépcsője mellett. Mindig is tudtam, hogy ha nagyon keresném találnék a jobb ajtófélfán fejmagasságban két szögnyomot. Még akkor is, ha azokat a szögeket soha nem ütötték be oda, csak gondolatban.
Egyszer régen, bezárták az ajtókat és a tulajdonosok elmentek. Otthagytak mindent. Egy hétig maradt zárva az ajtó, aztán feltörték, mint azóta sokszor. Elvitték a nagy ovális asztalt, a súlyos, sötét szekrényeket.
Meg a porcelánt is, igaz az nem is került vissza később sem, amikor az asztalt azért csak visszaadták.
Nem kértek bocsánatot. Azt hitték, már nem lesz szükség rá.
Én most kérem vissza a leveses tálat! De legalább a fiók porcelán gombját.
Sőt, a régi, nagy vaskulcsot is. Azt, ami mindent nyit.