Címke: melengető

Kategóriák
Egyéb kategória

Mit dolgozott, mit evett az üknagymama?

Mikor Dávidot bölcsödébe írattuk, össze kellett szednem egy csomó olyan családi iratot, amire soha nem gondoltam volna, hogy szükségem lesz.
Imádom ezeket a régi születési és házassági anyakönyvi kivonatokat, a megsárgult, megtört papírokat, a régi viaszos pecséteket, de a kedvencem dédanyám munkakönyve.
Ő volt az egyetlen dédszülőm, akit ismertem személyesen.
1897-ben született és a Wohl Irén nevet kapta. Hamar árva lett, és Jászfényszarura került nevelőszülőkhöz. 1912-ben, tizenöt évesen váltotta ki a munkakönyvét.
Múltkor, a Dob utcában volt dolgunk, és mutogattam a házakat a fiamnak, nekem is érdekes volt, hogy egy fél életet végi lehet élni egy utcában: “Itt született a dédi, ebben a házban lakott, amikor férjhez ment, és ebben dolgozott először. Ez pedig az a ház, ahol az én ükanyám, vagyis a te szépanyád meghalt.”
Pár száz méteren belül születni, lakni, szeretni, dolgozni, és meghalni.
Mikor dédi meghalt, annyi idős voltam, mint Dávid most. Szerintem már nem rá emlékszem, csak azokra a történetekre, amiket róla mesél a család. De ez egy nagyon szerethető emlék.
Dédikém pici asszony volt, 152 centi mindössze, és csupán 32-es volt a lába. Mégis 18 gyereket nevelt összesen, a dédapám első házasságából hozott gyerekekkel együtt.
Nagyapámat, aki nem mindig bánt úgy nagyanyámmal, ahogy illett volna, egyszer úgy megverte a sodrófával, hogy az öreg sírva könyörgött neki, hogy hagyja abba 🙂 Persze kezet nem mert emelni az anyósára.
Otthon nézegettük a munkakönyvet, és beszélgettünk a munkáról a fiammal.
Mi az a paszomány munkásnő, vagy milyen süteményeket készíthetett Somló Vilmos Damjanich kávéházában, amikor czukrász volt?
Vagy mi lehetett a munkája a Moskovitz czipőgyárban a Király utca 14, II. udvarában?
És utána a Neuhaus Izidornál a Dembinszky u. 6-ban?
Vagy a Lichtig és Stern cipőüzemében a Felsőerdősor utcában?
És különben is, mit evett, amikor ezeken a helyeken dolgozott?
(Azt az érdekességet nem meséltem el a fiamnak, hogy a háború után 1949-től dédi a művégtag gyárban dolgozott. Gondolom sokan tértek haza hiányzó végtagokkal, és az is lehet, hogy nagyobb szükség volt ilyesmire, mint cipőkre.)
Mikor hazaértünk, kinyitottuk a hűtőt, hogy főzzünk valami olyat, amit mondjuk 1915-ben is főzhettek a Dob utcában. Nehéz dolgom volt.
“Nem, túrórudit biztos, hogy nem ehetett az üknagyanyád akkoriban, és képzeld el, akkor még csak jégszekrénye volt az embereknek, minden nap venni kellett a jegestől a jeget, aki kis kerekes kocsival járta a házakat, és kiabálta, hogy itt a jeges. De a Dob utcában nem volt gyakori a jégszekrény.
Nem, olajbogyó sem volt, sőt, parmezán se. Volt viszont krumpli, karalábé, hagyma, fokhagyma, túró, kacsazsír, szőlő, méz, tojás, liszt és dara, cukor, tejföl, tej, paprika, paradicsom, és fokhagyma is.”
Úgyhogy főztünk két olyan ételt, amihez az alapanyagok, és az eszközök is meglehettek, de mégsem egy hagyományos korabeli szakácskönyvben olvasható recept.
Az egyik ilyen a túrógombóc, mézes, szőlős öntettel. Bejött a dolog, kiváltotta a túrórudit.
Hozzávalók:
50 dkg tehéntúró
2 tojás
13 dkg búzadara
1 mk só
4 ek cukor
fél citrom reszelt héja

50 dkg kékszőlő
5 ek akácméz
2 ek vaj
1 kk fahéj
4 szem szegfűszeg
1 citrom leve
fél citrom reszelt héja
1 dl édes fehérbor (valamilyen tokaji)

A tojást a sóval felverem, majd hozzákeverem a cukrot is. A túrót krumplinyomón átnyomom, elkeverem a tojással, és a búzadarával. Belereszelem a citrom héját is, lefedem, és egy órára a hűtőbe teszem.
A szőlőszemeket leszedem a fürtről, ketté vágom, és kiszedem a magját.
Egy serpenyőben karamellizálom a mézet, beleszórom a fűszereket, felöntöm a borral és a citrommal, majd beleforgatom a szőlőt. Három percig főzöm, ennyi idő alatt ereszt egy kis levet, de nem fő meg teljesen.
Forró vízben kifőzőm a gombócokat, leszűröm, és a megolvasztott vajba forgatom.
Tálalásnál leöntöm a szőlővel.
Közeledik RosHasana, ez is jó egy mézes receptnek. Tejes, annak a figyel a kóserre!

Kategóriák
Egyéb kategória

Selymes homok, vagyis selymi

Ma délelőtt ültünk a homokozóban Dáviddal, és saraztunk. Annyira nyár közepe van, és ez már annyira szabadságszezon, hogy ma 11 körül csak mi ketten voltunk a játszótéren.
Ha nincs társaság, akkor nekem kell bevetnem magam, ami valljuk be, könnyebb is, ha nem bámul a többi anyuka. Mert ilyenkor lehet mondjuk csúszdázni, és hatalmasakat ugratni a rugós libikókán.
Sarazás után várat építettünk, aztán a csúszda kuckójában elbújva mesét olvastunk: Franklin és a barátság. Akkor jutott eszembe a selymes homok. Mondtam is neki, hogy csináljunk selymit, de értetlenül nézett rám.
Pedig a homok mennyiségéből, amit a cipőjéből, és a nadrágzsebéből szórok ki esténként, arra lehet következtetni, hogy elég sokat homokoznak az oviban is.
Gondolkodtam hogyan is készült a selymi, de egyszerűen nem jutott eszembe.
Az odáig biztos, hogy nagyon sokszor át kellett szitálni a homokot, lehetőleg a legapróbb lyukú szitán, hogy egy pici kosz, vagy kavics se maradjon benne. A harmadik szitálás után már az összes homokszem külön hullt le a szélben, és nagyon jó érzés volt beletúrni kézzel, figyelni, ahogy az ujjaink között elfolyik.
De egészen biztos, hogy a selymihez kellett víz is. Csakhogy nem emlékszem, hogy mikor. Mert ha az elején, akkor hogyan szitáltuk? Ha a végén, akkor meg mi értelme volt előtte a gondos munkának?
Az biztos, hogy a selymigyártás női munka volt, a fiúk inkább fociztak, vagy várat építettek. Néha beálltak ők is a selymizésbe, de hamar megunták. Szerintem azért, mert a selymigyártás kicsit hasonlatos a fonóba járáshoz. Persze mindenkinek jár a keze, meg mindenki érzi a kötelesség tudatot is (mire sorakozó lesz, legalább egy köbméter selymit kell készíteni a homokozó sarkába), de igazából ez valami egészen másról szól. Az összetartozásról, a pletykáról, a “nagy családról”.
Ti hogy készítettétek a selymit?

Kategóriák
Egyéb kategória

Végardói bocskoros

Ez a recept eredetileg Végardóról származik, ami most Sárospatak része, de valamikor különálló település volt. (A linken egy nagyon klassz fotógyűjtemény nyílik meg a falu lakosságáról. Sok fotót még Szipál Márton édesapja készített) Én a receptet Dorka barátnőmnek köszönhetem, úgyhogy minden változtatás nélkül bemásolom:
Krumplis bocskoros by Pető Margit néne:
“Sima kőttészta cseppnyi (ollyan diónyi) zsiradékkal. De fürgén járt édesanyám kezi, mint a motolla. Kicsit elnyútotta, aztán a tepsibe még egy cseppet kihúzta, hogy úgy újjnyival kiálljék a szélinél. Közbe már mi gyerekek, hájaztuk a főtt krumplit. Mikor áttörtük a krumplinyomón, vajjal, tejjel pürére keverte egy csipet sóval, egy nyers tojással. Aztán a kisújjnyi vastag tésztára símította, mi annak örűtük, ha vastagabb vót a krumpli mint a tészta, de ez csak akkor sikerűt, ha időben elkapta édesanya előlünk a tálat, különben felnyalakottuk. A tepsi szélinél aztán a tésztát visszanyomkodta, ez lett a bocskora. A tetejit meg megkente nyers tojással. Szép pirosra sült, nem is tudtam megállni, mind letörögettem ropogós bocskorát, hiába ígérgették, hogy egyszer letörik a kezemet. Vót ki megcukrozta, de én biza csak sósan szerettem.”
Azt olvastam a bocskorosról, hogy régen minden háznál sütötték, és jobban szerették, mint a sárospataki cukrászdákban kapható legfinomabb süteményt. Miért érdekes ez? Mert mint fentebb kiderül, a bocskoros egy krumplipürével töltött kelt tészta, amit néhol cukorral is megszórtak.
Én tettem a krumpliba egy kevés pirított hagymát, szerecsendiót, egy pici pezsgőt is, és salátával ettük. Nagyon finom!
Ha még nem késő, akkor ez lenne a krumplis VKF. pályaművem.
Köszönöm a népi gyűjtést, Dorka!

Kategóriák
Egyéb kategória

Erdőhorváti perec

Erdőhorvátit a környékbeliek leginkább a perecéről ismerik, olyannyira, hogy édesapám, aki az egyik szomszédos falu, Erdőbénye szülötte, soha nem járt Horvátiban.
Viszont ő is sokat mesélt a perecről, mert régen minden erdőhorváti asszony sütött perecet, aztán 10-15 család összefogott, zsákokba tették a rengeteg madzagra fűzött perecet, letakarták ponyvával, és a környékbeli vásárokba hordták eladni. El lehet képzelni, hogy mennyi perecet kellett sütni, mire megtelt egy szekér!
Ezek pici perecek, tízesével felfűzve.
Két változatban létezik, böjtös, és tojásos formában. Én eddig csak a böjtöset ettem, abban se tojás, se tej nincsen, de most kipróbáltam a tojásos változatot.
Apu azt meséli, hogy a hatvanas években, ha valamelyik rokon meglátogatta őket, perecet mindig kértek 🙂
Ez nem csak olyan rágcsálnivaló volt, hanem pl. a böjti időszakban összetörték, forró vízzel leöntötték, majd megszórták túróval, vagy aszalt gyümölcsökkel, mézzel.
Állítólag finom, de azért engem annyira nem vonz a víztől megpuhult tészta, én inkább maradok a rágcsálásnál.
Szerencsére sok borászatnál kínálják a kóstoló mellé semleges, mégis finom íze miatt, és szívesen vásárolják, mert sokáig eltartható, szemben a pogácsával. Ráadásul igazi helyi specialitás.

Az eredeti böjtös perec a Disznókőben

Hozzávalók:
40 dkg simaliszt
2 tojás
4 dkg vaj
1 dl tej
2 dkg élesztő
só
2 dkg porcukor
A tejet meglangyosítom, és megfuttatom benne az élesztőt a cukorral. Rugalmas tésztát gyúrok belőle, és egy órán át langyos helyen kelesztem.
Lisztezett deszkára borítom, ás kis maroknyi darabot szakítok belőle, majd megsodrom, a két végét összenyomkodom, és letakarva még húsz percet pihetetem.
Közben vízet forralok, és a pereceket addig főzőm benne, amíg feljönnek a tetejére.
Én megkentem a tetejét tojással, és 230 fokra előmelegített sütőben sütöttem szép pirosra. Gondolom kemencében sütve még jobb lehet. 36 darab lett belőle, megy is a fele a fagyasztóba!
Ne felejtsünk el furmintot kortyolgatni hozzá! 🙂
Az elkészítés, és az árusítás módja is nagyon emlékezet a bagelre, de az íze egészen más.

Kategóriák
Egyéb kategória

Az erdőben köszönnek

Rengeteg dolgot tudnék mondani, miért is jó az erdőt járni, de van egy igazán szembetűnő dolog, amit mindenki észrevesz, az erdőben ugyanis köszönnek egymásnak az emberek!
És nem csak köszönnek, de mosolyognak is, sőt egy-egy jó szavuk is van a másikhoz.
Gábor szerint az erdő vérnyomás csökkentő, neki legalább hússzal alacsonyabb lesz a vérnyomása egy óra után, persze ez csak megérzés, de ha valaki úgy érzi, hogy szétáradt a testében a nyugalom, akkor az biztosan úgy is van!
Tavaly nyár óta Dávid is hajlandó 3-4 órát gyalogolni, főleg ha valami számára is érdekes hely az uticél, vagy egy kellemes piknikre van kilátás.
Legújabb mániája a gombászás. (Bár ha jobban belegondolok, másfél éve már volt egy ilyen fellángolása) Persze mikor máskor, mit télen? Remélem megmarad nyárig az érdeklődése, mert ebben az időben szinte csak taplókat láttunk, pár kivénhedt világító tölcsérgomba és téli fülőke dobta fel csupán az utunkat. Én mindig azt hittem, hogy a világító tölcsérgomba nyáron nő, de ezek valahogy vagy eltévedtek, vagy nagyon ügyesen átteleltek, minden estre Dávid legnagyobb gyönyörűségére ott voltak. Hatalmas örömmel szajkózta, hogy nem szabad megenni, mert nagyon rosszul leszünk tőle 🙂
Egy négyéves nagyon jól tud tájékozódni már a felfestett jelzések alapján, és ha kap egy iránytűt, akkor alig lehet hazafelé beparancsolni az autóba, és szinte ki kell csavarni a kezéből a térképet.
Aztán otthonról azzal hívja fel a nagymamát, hogy ő most már nagyon egészséges lett, mert 4 órát sétált a jó levegőn 🙂

Kategóriák
Egyéb kategória

Olvasók, szevasztok!

Már júniusban észrevettem, hogy hirtelen nagyon sokan kezdték olvasni a Fűszer és Lélek blogot. Akkoriban 1500 egyéni látogatóm volt naponta, de múlthéten már 1700-an jöttek, és biztosan van olyan is, aki naponta többször is visszanéz, mert a látogatások száma meghaladja a napi kétezret! Persze sejtem, hogy honnan ez a nagy érdeklődés, de mégis ijesztő egy kicsit.
Emlékszem, amikor napi száz lett, és arra is, amikor ötszáznál azt hittem, hogy ennél több embert már biztosan nem érdekel a rántottám, vagy a hétvégi programom, az ünnepeinkről nem is beszélve. És mégis!
Annyira kíváncsi lennék, hogy kik vagytok, akik olvastok!
Fiúk, vagy lányok? 20-30-40-50 vagy 60 évesek? Zsidók, vagy más vallásúak? Mit szerettek az oldalon?
Persze sok mindenkiről már tudom, akik előbújtak az ismeretlenségből, de mégis egy nagy homályos folt az egész.
Mit akarok ezzel mondani? Igazából semmi különöset, csak nagyon köszönöm!

Kategóriák
Egyéb kategória

Gyermekkor, eperfa Erdőbényén

Tegnap a kisfiam nem volt óvodában, mert előző este volt egy kicsi hőemelkedése. Másnap itthon tartottam, de rettenetesen unatkozott, és kutya baja volt már természetesen. Mikor kisütött a nap, lementünk sétálni, és akkor egyszer csak megéreztem egy illatot.
Hirtelen nem tudtam mi az, de rögtön visszarepültem az időben húsz-huszonöt évet. A boldog, gondtalan gyermekévek érzése átjárta a testemet. Forgattam a fejem, de nem sikerült beazonosítani mi is lehet az.
Aztán pár méterrel arrébb megláttam.
Apró lila foltok a földön, és felette az eperfa!
Istenem, ezer éve nem éreztem ezt az édeskés, mégis kicsit cefreszagú gyümölcsöt. Annyira vidéki dolog ez, hogy Budapesten fel se ismertem. Valahogy nem odaillő. Pedig ott van, nem is egy fa, hanem legalább húsz, a József Attila téren, a szobor környékén. Igaz, valamilyen nemesített fajta, lelógó ágakkal, de ugyanazt a gyümölcsöt termi, amit az „igaziak”. Talán még pálinkás hordó is készül belőle ötven év múlva, ha kivágják majd…
Erdőbényén nagyanyámnak is volt egy eperfája a kertben. Mindig lila volt a kezem az epertől, pedig nem is szerettem annyira, hiszen ott volt a csodálatos ropogós cseresznye is, a meggy, és a sárgabarack. Mégis, miután felébresztett az első harangzúgás, mindig ettem pár szemet.
Talán az erdőbényeiknek fel sem tűnik, hogy mennyit harangoznak a falujukban, és azt milyen hosszan teszik. Két templom is jut az 1500 emberre, és olyan a harangzúgás, mintha versenyeznének, melyik a jobb? A református, vagy a katolikus? Nekem a katolikus hangja egyébként sokkal jobban tetszik, igazi szépen szóló harang. Itt pesten ritkán harangoznak, azt is rövid ideig teszik, és különben is olyan hatalmas a zaj, hogy alig hallatszik el párszáz méterre. De ott fel lehet rá ébredni, és ha mégis sikerül visszaaludni, akkor egy óra múlva megismétlik 🙂
És a csend! Éjjel akkora csend van, hogy hallani lehet. Hangos a csend. Aki soha nem tapasztalt ilyet, az biztosan azt hiszi, hogy viccelek, pedig nem. Néha felugat egy kutya, és az ugatás végigvonul a falun. Napközben meg kukorékoltak a kakasok, és párszor robbantottak a bányában. Attól féltem kislányként, nem értettem a dolgot, tartottam tőle, hogy beszakad a föld az egész falu alatt, eltűnnek a macskaköves utcák, a virágzó gesztenyefák, illatos eperfák.
Az iskolában tanultunk is az eperfáról, hogy a pesti gyerek is megtudja, azért ültették az udvarra a régiek, mert nagy a vízigénye, elszívja a fölösleges nedvességet a ház falaitól. És persze a disznók is nagyon szeretik. Se a gyerekeket, se az eperfa pálinkáshordót, se az eperpálinkát nem említették.
Mutattam Dávidnak, és lelkes volt. Felemelve ő is eléri a gyümölcsöt, és hamar rájött, hogy a legfeketébb a legédesebb, megfogja a kezét, a nyelvét, a száját. Igazi gyerekcsemege, én is gyerek lehettem tőle egy pillanatra.

Kategóriák
Egyéb kategória

Motorral az erdőben? Nem kéne!


Hétvégén kirándultunk. Dávid lassan négyéves, egyre nagyobb távolságokat lehet megtenni vele, és már nagyon sok minden érdekli. Néha már megpróbálkozunk egy-egy egész napos kirándulással, és általában jól sikerülnek a napok.
Szeretjük a tanösvényeket, gyerekes családoknak szívből ajánlom, hogy ők is menjenek végig minél több ösvényen, nagy élmény a kicsiknek, jól megismerhető az ország így. Általában rövidebb séták, 2-6km hosszúak, ha lehetséges csekély szintkülönbséggel, több állomással, ami az adott hely természeti szépségeit mutatja be, állomásonként táblákkal.
Most a Tárnics tanösvényt néztük ki magunknak a Bükkben, Répáshuta mellett. A tanösvény 4,2km hosszú lett volna, de kicsit eltévedtünk. Tanösvényen eltévedni? Igen, lehetséges! Mikor elindultunk rajta, nem is néztük meg a térképet, csak elolvastuk, hogy körút, tehát oda kell visszaérnünk, ahonnan indultunk. Igenám, de ez nem teljes kör, hanem a hetedik állomás után vissza kell menni az ötödikhez, és ott az ellenkező irányban folytatni az utat. Ezt elvileg egy nagy útbaigazító oszlop is jelzi, de ezt egy éve kidöntötték egy munkagéppel, és azóta nem tartották fontosnak, hogy felállítsák. Pedig ezek a tanösvények mind pályázati, támogatott pénzből épültek, jó lenne, ha karban is tartanák őket, mert a legjobb szándékkal épített dolog is tönkremegy egy idő után, ha azt nem gondozzák. (Tanulság, a térképet, és az iránytűt nem szabad otthon hagyni.) A tanösvényeken pedig sok olyan is végig sétál, akinek jobb lenne otthon maradniuk, mert csak összetörik a táblákat, műanyag flakonokat, és sörösdobozokat dobálnak az erdőbe. És ha ez mind nem lenne elég, itt is felbukkantak a motorosok, akik az utóbbi pár évben szinte minden erőben ott vannak. Bőgetik a motort, élvezik, hogy hatalmas port csinálnak, száguldoznak, ugratnak az ösvényen. Vagy csak 200-al száguldoznak az erdőt kettészelő országúton, örülve saját motorjuk hangjának, megrémisztve az állatokat, a kisgyerekeket, elrontva a normális emberek örömét.
Gondolom ők is azért mennek oda, mert gyönyörű a táj, csodálatos az erdő illata, kevesen vannak az utakon, jó egy kicsit kiszabadulni a városból. Kiszabadulnak, és kivetkőznek magukból. A városban is azt gondolják, hogy rájuk nem vonatkozik a KRESZ, de az erdőbe érve azt hiszik, hogy nekik nő a fa, az ő kedvükért épült az országút, övék a világ.
Míg az autósok lassan, csendben, letekert ablakkal mentek a céljuk felé, addig is élvezve a madárcsicsergést amíg odaérnek, a motorosok úgy viselkednek, mint egy állat.
Nálam betelt a pohár. Nem fogok lehúzódni ezentúl. Érdekes, a német motoros, aki átutazik az országon, soha nem akar az autók között cikázva, életveszélyes manőverek között előrébb jutni a sorban. Rá vonatkoznak a szabályok.
Direkt hangos a kipufogójuk, és direkt kifarolnak a babakocsi előtt, hogy belepje a por a családot. Senkit nem érdekel?!
Szerencsére teljesen nem tudták elrontani az örömünket, van, ahol már nem hallani őket, van ahova már nem tudnak motorral közlekedni.
Így láthattuk, hogy etetik a vadakat, honnan lesi őket a vadász, hogy égettek meszet, szenet, hogy folyik be a Pénz patak a vízgyűjtő barlangjába, és milyen hűvös jön ki onnan. Megmostuk az arcunkat a patak vizében, megpihentünk egy sziklán ücsörögve, sütöttünk egy “erdei hotdogot” ebédre. Végül a túránk több mint 5km hosszúra nyúlt, és 4 órát sétáltunk. Dávid igazi hősként menetelt, mindössze 500 métert utazott az apja nyakában, de azt sem ő kérte, hanem a vége felé, amikor ránéztünk a fáradt arcára, a férjem annyira megsajnálta, hogy felvette egy kicsit. Nem tiltakozott! 🙂
Délelőtt egy egri kávé után szedtünk egy adag vacsorára való gombát, amit még időben sikerült megmutatni az egri gombavizsgálónak (ezt mindenkinek kötelező, aki nem vizsgázott gombász, hiszen az egészségünk mindennél többet ér, és egy gombát mindenképp fel kell ismernünk, az pedig a gyilkos galóca!) Recept következik.

Kategóriák
Egyéb kategória

Az én listám

Forza barátom egy különös listát kért tőlem. Ő is megírta, a vágyai vannak rajta.
Először azt gondoltam, hogy csak a gasztronómiához valamilyen módon köthető vágyaimat osztom majd meg az olvasókkal, hiszen ez egy gasztroblog, de aztán úgy döntöttem, hogy elmondom a legrégebbi, és egyben legfőbb vágyamat.

Kurzív betűkkel lesz leírva, utána a gasztró szekció simával, úgyhogy akit nem érdekel a lelkem, ugorhat is nyugodtan tovább.

A listám elején a Ház szó áll, de ez nem mond semmit, mert nem egy lakóházról álmodom.
Hároméves korom óta álmodozom egy házról. Nem akármilyen ház ez, hanem az „én” házam. Ez nem a lakóházam, hanem a menedékem. Egy hely, ahová havonta, kéthavonta, vagy akár hetente visszavonulhatok. Nem jó szó rá a nyaraló, mert nem nyaralásról van szó, hanem egy olyan helyről, ahová a lelkem vágyik, amikor bevágnak elénk index nélkül, amikor nem férek fel a piros hetesre, vagy amikor rátolják a lábamra a bevásárlókocsit, és csak néznek rám bután.
A házhoz a barátaimnak is lenne kulcsa, mert úgy érzem, nekik is szükségük lenne egy ilyen menedékre. Az ajtóm mindig nyitva állna előttük friss kenyérrel, meleg vacsorával, és hűvös borral várnám őket, ha én is ott lennék. Reggelig beszélgetnénk a kertben ülve, kockás pokrócok alatt összebújva, örök, kamaszos szövetségeket kötve.
Ha nem lennék ott, amikor szükségük lenne a házra, akkor egy levélkét hagynék a kredencben nekik, és egy üveg bort a pince hűvösében.
Ez a ház nem egy vagyonba kerül, még azt is mondhatnám, hogy olcsó. Persze nem egy havi kereset, de Pesten ebből a pénzből semmit nem lehet venni.
Szeptemberben lesz húsz éve, hogy hazahoztam egy követ magammal. Ez a kő azóta is mindig velem van, bár újabban a fiam is elkezdte csodálni ezt a kődarabot, és reggelenként, amíg autóval elmennek az ovibuszig, a kő mindig az ő kis kezében lapul. Tudja, hogy nekem nagyon sokat jelent, ezért nem viszi fel a buszra, hanem hazaküldi az apjával, hogy napközben velem lehessen.
Ha enyém lesz álmaim háza, a követ beépítem majd az ajtófélfába. Akkor a kő hazaérkezik.
Édesanyám nem érti ezt az álmomat. Édesapám érti, de nem veszi komolyan.
Ma felhívott Meir barátom, aki nagyon rendesen, rendszeres időközönként telefonál nekem. Én ugyanis nem vagyok telefonálós nőszemély. A barátaimat se hívom soha. Tudom, figyelhetnék az ilyesmire, de nem szeretek telefonálgatni. Még szerencse, hogy akik szeretnek, megbocsájtják, hogy mindig ők hívnak, én szinte soha.
Szóval Meir felhívott, én pedig elmeséltem neki a vágyamat. Azt mondta, hogy: aha, az jó. 😀
Ő sem érti.
Nem baj, a férjem érti, és nem tart őrültnek miatta. A fiam még nem tudja, de a követ már szereti, jó úton halad.
Hogy miért nincs még meg ez a ház? Nem azért, mert nem vágyom rá igazán, hanem azért, mert szándékosan nagyon keveset gondolok rá. Olyankor jut eszembe, ha valaki ilyen kérdéseket tesz fel, mint Forza. Ilyenkor napokig nem vagyok magamnál. Vagy álomba sírom magam (ez azért inkább gyerekkoromra volt jellemző), amiért nincs még a kulcscsomómon a házam kapukulcsa, vagy álmatlanul forgolódok reggelig (mint előző éjjel), arról álmodozva, hogy mi lenne, ha reggel fognám magam, és megvenném a házat.
Ha holnap kapnék nyolcmillió forintot (ennyibe kerülne kb. a legnagyobb álmom), akkor sem erre költenénk. Szerencsére még tudok reálisan gondolkodni. Jó lenne egy ötven négyzetméterrel nagyobb lakás. Jó lenne 4-5 metrómegállóval beljebb költözni. Jó lenne egy nagyobb kocsi. Mindig van helye a pénznek. Érdekes, de állandóra nem költöznék családi házba, igazi ötödik kerületi lány vagyok, szeretem a nagy régi bérházakat.
De már egy kövem van!
Nemrég hallottam, hogy Japánban egyre gyakrabban jótékonykodnak úgy, hogy valakinek a postaládájába tesznek hatalmas összegeket, vagy egy nagy köteg pénzt hagynak egy nyilvános wc-ben. Ha valaki úgy találja, hogy módjában áll ezt a vágyamat megvalósítani, akkor a csomagra kérem mindenképp írja rá, hogy csakis „A házra” költhetem. Vagy adjam meg a számlaszámom? 🙂
Jöjjön a gasztroálom, két felvonásban.

Az első egy AGA cooker. Nem csak én vagyok AGA megszállott, létezik már AGA wannabe oldal is, itt olyan megszállottak cserélhetnek eszmét a tűzhelyek királyáról, mint jómagam. Ha választhatnék, sötétzöld, vagy bordó sütőt vennék, azt is a legszélesebbet, olyat, ami egyben cirkóként is üzemel, az ára pedig egy millió forint körül mozog 🙂

Utoljára hagyom azt, ami minden bizonnyal megvalósul majd, és remélem olyan társaságban, akikkel nagyon jól érzem magam. Szeretnék egyszer egy hónapos sajt-bor túrára menni Franciaországba. Sajtot sajttal eszek majd, közben borospincéről borospincére járok. Az lesz ám a jóvilág! 🙂
Dorka, Meir, és Lois, ti sem ússzátok meg!

Kategóriák
Egyéb kategória

Gyökereim a konyhába vezetnek, VKF X. (Gerslis töltött káposzta)

Nagyapám, nagybáttyámmal főzés közben.
Erdőbénye…
Kicsit nehéz helyzetben vagyok a mostani, Lila Füge által kiírt VKF fordulóval, hiszen erről a témáról már többször írtam ennek a bloganak az oldalain. Persze nem mindent, hiszen a szüleimről még nem sok szót ejtettem, de a nagyszüleimet már kitárgyaltam.
Anyai nagyanyám vadas marháját már megfőztem, apai nagyanyám jó pár receptjét szintén, kivéve a húslevesét, amire sajnos csak emlékezni tudok. Annál jobb, szebb, és illatosabb húslevest senki nem tud főzni, ebben biztos vagyok. Több titka is lehetett, én már a kertben nevelt baromfinál elakadok. Mama maga vágta a csirkét, aztán leforrázta, majd megpucolta. Talán manapság már kevesen ismerik a leforrázott csirke szagát, de el kell mondanom, hogy rettenetes. Utáltam gyerekkoromban az udvaron nézni, ahogy a vájlingból gőzölög a csirke, majd nagyanyán gyorsan megfosztja a tollától. Egy valami vígasztalt csak, hogy olyankor mindig almás pite sült a konyhában, aminek fantasztikus illata hamar feledtette az ázó csirke szagát. Hatalmas fazékban főtt mindig a húsleves, jól bezöldségelve, egy egész töltött tyúkkal együtt. Egyszer meg is jegyeztem mamának, hogy pesten nem ám ilyen csúnya sárga csirkét árulnak a csarnokban, mint ez, hanem szép fehéret 🙂
A tölteléket a csirkébe nagyon ügyesen tömködte nagyanyám úgy, hogy a bőre alatt mindenhol volt töltelék, mégse szakadt ki a bőr sehol. Ehhez a hagymát előbb szó szerint megpirította, szinte már oda is kapatta, és utána keverte össze a kenyérrel, a májjal, tojással, és zöldségekkel. Aztán a tyúkot összevarrta, és egészben főzete a levesbe. Persze mindig házi cérnametéltkéje volt hozzá. Most is a fülemben van az a hang, amikor az egymásra rakott tésztadarabokra rányomta a kést, és levágott egy sor metéltkét. Nagyon gyorsan dolgozott, majd egy lepedőre szórta a tésztát, amit bevitt, és rátett az ágyra. Napjában többször megforgatta a száradó metéltkéket, amíg teljesen ki nem száradtak. Náluk a családi hovatartozást tanultam meg, szüleimtől a főzést.

Édesapám az egyik báttyával, bor mindig volt az asztalon Hegyalján.

Főzni anyutól tanultam, persze minden kötelezettség nélkül. Imádtam a konyhában sertepertélni, és édesanyám nem zavart el a tűzhely mellől. Ő mondta mindig, hogy ha gulyáslevest tudok főzni, akkor mindnet tudok. És ezzel nagyjából egyet is értek. No, nem a gulyással kezdtem, hanem a pudinggal, majd a kókuszgolyó következett, aztán melegszendvics löncshúsból (jól befűszerezve, hogy ne lehessen érezni a löncshús ízét), utána Bolognai spagetti (ez már az olasz nagynéném hatása), aztán paprikás krumpli, végül a gulyás maga. Édesanyám nagyon jól főz, de ő inkább a hagyományos ételek mestere. Nála jobb toroskáposztát, töltött karalábét, és rakott kelt senki nem csinál a világon. (Nem éppen a tipikus zsidó konyha receptjei)
Édesapám is nagyon jól főz, de ő inkább a különlegességeket szereti elkészíteni, alkalmanként, ha éppen olyan napra ébredt. Ő igazi receptolvasgató, régebben ő vásárolta a Magyar Konyhát, és most is vesz néha egy-egy szakácskönyvet, vagy újságot. Ha valami megtetszik neki, akkor megfőzi. Persze az igazi férfiételeket mindig felügyeli, mint a pacal, a birkapörkölt, stb.Van egy mondása, miszerint édesanyám azért főz jól, mert ő betanította. Ez persze nem igaz, de szereti társaságban előadni, vagy a másik mondását, amit akkorra tartogat, miután anyu főztjét megdicsérték: az én instrukcióim szerint készült! 🙂
Egy ilyen családban nehéz lett volna nem megtanulni főzni, vagy nem válni rajongójává a gasztronómiának.
Mégis tudatosan főzni, keresni a különleges recepteket, sokat olvasni ebben a témában Stahl Judit hatására kezdtem. Élénken él bennem az a pillanat, amikor egyszer munka után, hazafelé menet a kocsiban hallottam vele egy riportot, ahol arról beszélt, hogy micsoda hülye szöveg az, hogy a mai modern nő nem fér meg a tűzhely mellett egy-egy vacsora főzés idejére. (Ez még akkoriban volt, amikor a Nők Lapjában jelentek meg hetente az írásai.) Akkor megdobbant a szívem! Igen, én is így gondolom! Furcsa érzés volt, mintha az én gondolataimat hallottam volna vissza. Bár a baráti körünkben én főztem egyedül rendszeresen, de sejtettem, hogy a többiek tévednek, mikor furcsának gondolnak. Hiszen főzni igenis jó!
Aztán miután az összes ismerősöm agyára mentem a fotóimmal, ami az aktuális ebédet ábrázolta, elkezdtem a Fűszer és Lélek blogot. De ez már egy másik történet…
Ez a recept erdőbényei nagyanyám töltött káposztája. Szigorúan nem kóser. Ettem egyszer egy kóser töltött káposztát, úgyhogy mindenkit lebeszélek az ilyesmiről! Tejföl nélkül nem érdemes, még csak próbálkozni se! Anyai családom mindig savanyú káposztából főzi a töltött kápit, sok füstölt hússal, de a Zemplénben édes káposztából készül. Én ezt szeretem jobban, még akkor is, ha édesanyám minden télen savanyít egy nagy hordó káposztát, és az isteni finom.


Töltött káposzta gerslivel
Hozzávalók:
1 fej káposzta
½ Kg darált hús
1 bögre gersli
2 fej vöröshagyma
Só, bors
Csombor
Pirospaprika
2 ek paradicsompüré
Majoránna
Babérlevél

Kömény
A káposztafejet egyben megfőztem, majd leveleire szedtem. A vastagabb középső ereket levágtam, a káposzta középső részét apróra vágtam. A gerslit egy pár perc alatt előfőztem. A húst összekevertem a megdinsztelt hagymával, és a gerslivel. Sóval, borssal, csomborral fűszerezem, és a káposztalevelekbe töltöm. Egy lábosban szorosan egymás mellé fektetem őket, rászóróm az aprított leveleket, felöntöm annyi vízzel, ami ellepi. Sózom, borsozom, beledobom a fűszereket is. Ha a hús zsíros, akkor nem öntök rá olajat, ha sovány, akkor egy kevés olaj mehet a tetejére, és egy pici pirospaprika. Mikor megfőtt hozzákeverem a paradicsomot is. Sok-sok tejföllel a tetején, vastaghéjú friss kenyérrel tálalom.

Egy fontos dolgot megjegyeznék: sokan mondják, hogy ők már soha nem tudnak “olyan” almáspitét, stb-t sütni, mint nagyanyjuk. Lehet, hogy az jobban ízlett, mert azt, az a drága kéz készítette, de azért a recepteket érdemes időben elkérni, mielőtt még késő lenne. A legnagyobb boldogság egy nagymamának, a jegyzetfüzettel érkező unoka!