Selymes homok, vagyis selymi

Ma délelőtt ültünk a homokozóban Dáviddal, és saraztunk. Annyira nyár közepe van, és ez már annyira szabadságszezon, hogy ma 11 körül csak mi ketten voltunk a játszótéren.
Ha nincs társaság, akkor nekem kell bevetnem magam, ami valljuk be, könnyebb is, ha nem bámul a többi anyuka. Mert ilyenkor lehet mondjuk csúszdázni, és hatalmasakat ugratni a rugós libikókán.
Sarazás után várat építettünk, aztán a csúszda kuckójában elbújva mesét olvastunk: Franklin és a barátság. Akkor jutott eszembe a selymes homok. Mondtam is neki, hogy csináljunk selymit, de értetlenül nézett rám.
Pedig a homok mennyiségéből, amit a cipőjéből, és a nadrágzsebéből szórok ki esténként, arra lehet következtetni, hogy elég sokat homokoznak az oviban is.
Gondolkodtam hogyan is készült a selymi, de egyszerűen nem jutott eszembe.
Az odáig biztos, hogy nagyon sokszor át kellett szitálni a homokot, lehetőleg a legapróbb lyukú szitán, hogy egy pici kosz, vagy kavics se maradjon benne. A harmadik szitálás után már az összes homokszem külön hullt le a szélben, és nagyon jó érzés volt beletúrni kézzel, figyelni, ahogy az ujjaink között elfolyik.
De egészen biztos, hogy a selymihez kellett víz is. Csakhogy nem emlékszem, hogy mikor. Mert ha az elején, akkor hogyan szitáltuk? Ha a végén, akkor meg mi értelme volt előtte a gondos munkának?
Az biztos, hogy a selymigyártás női munka volt, a fiúk inkább fociztak, vagy várat építettek. Néha beálltak ők is a selymizésbe, de hamar megunták. Szerintem azért, mert a selymigyártás kicsit hasonlatos a fonóba járáshoz. Persze mindenkinek jár a keze, meg mindenki érzi a kötelesség tudatot is (mire sorakozó lesz, legalább egy köbméter selymit kell készíteni a homokozó sarkába), de igazából ez valami egészen másról szól. Az összetartozásról, a pletykáról, a “nagy családról”.
Ti hogy készítettétek a selymit?