Kategóriák
Egyéb kategória

Az én listám

Forza barátom egy különös listát kért tőlem. Ő is megírta, a vágyai vannak rajta.
Először azt gondoltam, hogy csak a gasztronómiához valamilyen módon köthető vágyaimat osztom majd meg az olvasókkal, hiszen ez egy gasztroblog, de aztán úgy döntöttem, hogy elmondom a legrégebbi, és egyben legfőbb vágyamat.

Kurzív betűkkel lesz leírva, utána a gasztró szekció simával, úgyhogy akit nem érdekel a lelkem, ugorhat is nyugodtan tovább.

A listám elején a Ház szó áll, de ez nem mond semmit, mert nem egy lakóházról álmodom.
Hároméves korom óta álmodozom egy házról. Nem akármilyen ház ez, hanem az „én” házam. Ez nem a lakóházam, hanem a menedékem. Egy hely, ahová havonta, kéthavonta, vagy akár hetente visszavonulhatok. Nem jó szó rá a nyaraló, mert nem nyaralásról van szó, hanem egy olyan helyről, ahová a lelkem vágyik, amikor bevágnak elénk index nélkül, amikor nem férek fel a piros hetesre, vagy amikor rátolják a lábamra a bevásárlókocsit, és csak néznek rám bután.
A házhoz a barátaimnak is lenne kulcsa, mert úgy érzem, nekik is szükségük lenne egy ilyen menedékre. Az ajtóm mindig nyitva állna előttük friss kenyérrel, meleg vacsorával, és hűvös borral várnám őket, ha én is ott lennék. Reggelig beszélgetnénk a kertben ülve, kockás pokrócok alatt összebújva, örök, kamaszos szövetségeket kötve.
Ha nem lennék ott, amikor szükségük lenne a házra, akkor egy levélkét hagynék a kredencben nekik, és egy üveg bort a pince hűvösében.
Ez a ház nem egy vagyonba kerül, még azt is mondhatnám, hogy olcsó. Persze nem egy havi kereset, de Pesten ebből a pénzből semmit nem lehet venni.
Szeptemberben lesz húsz éve, hogy hazahoztam egy követ magammal. Ez a kő azóta is mindig velem van, bár újabban a fiam is elkezdte csodálni ezt a kődarabot, és reggelenként, amíg autóval elmennek az ovibuszig, a kő mindig az ő kis kezében lapul. Tudja, hogy nekem nagyon sokat jelent, ezért nem viszi fel a buszra, hanem hazaküldi az apjával, hogy napközben velem lehessen.
Ha enyém lesz álmaim háza, a követ beépítem majd az ajtófélfába. Akkor a kő hazaérkezik.
Édesanyám nem érti ezt az álmomat. Édesapám érti, de nem veszi komolyan.
Ma felhívott Meir barátom, aki nagyon rendesen, rendszeres időközönként telefonál nekem. Én ugyanis nem vagyok telefonálós nőszemély. A barátaimat se hívom soha. Tudom, figyelhetnék az ilyesmire, de nem szeretek telefonálgatni. Még szerencse, hogy akik szeretnek, megbocsájtják, hogy mindig ők hívnak, én szinte soha.
Szóval Meir felhívott, én pedig elmeséltem neki a vágyamat. Azt mondta, hogy: aha, az jó. 😀
Ő sem érti.
Nem baj, a férjem érti, és nem tart őrültnek miatta. A fiam még nem tudja, de a követ már szereti, jó úton halad.
Hogy miért nincs még meg ez a ház? Nem azért, mert nem vágyom rá igazán, hanem azért, mert szándékosan nagyon keveset gondolok rá. Olyankor jut eszembe, ha valaki ilyen kérdéseket tesz fel, mint Forza. Ilyenkor napokig nem vagyok magamnál. Vagy álomba sírom magam (ez azért inkább gyerekkoromra volt jellemző), amiért nincs még a kulcscsomómon a házam kapukulcsa, vagy álmatlanul forgolódok reggelig (mint előző éjjel), arról álmodozva, hogy mi lenne, ha reggel fognám magam, és megvenném a házat.
Ha holnap kapnék nyolcmillió forintot (ennyibe kerülne kb. a legnagyobb álmom), akkor sem erre költenénk. Szerencsére még tudok reálisan gondolkodni. Jó lenne egy ötven négyzetméterrel nagyobb lakás. Jó lenne 4-5 metrómegállóval beljebb költözni. Jó lenne egy nagyobb kocsi. Mindig van helye a pénznek. Érdekes, de állandóra nem költöznék családi házba, igazi ötödik kerületi lány vagyok, szeretem a nagy régi bérházakat.
De már egy kövem van!
Nemrég hallottam, hogy Japánban egyre gyakrabban jótékonykodnak úgy, hogy valakinek a postaládájába tesznek hatalmas összegeket, vagy egy nagy köteg pénzt hagynak egy nyilvános wc-ben. Ha valaki úgy találja, hogy módjában áll ezt a vágyamat megvalósítani, akkor a csomagra kérem mindenképp írja rá, hogy csakis „A házra” költhetem. Vagy adjam meg a számlaszámom? 🙂
Jöjjön a gasztroálom, két felvonásban.

Az első egy AGA cooker. Nem csak én vagyok AGA megszállott, létezik már AGA wannabe oldal is, itt olyan megszállottak cserélhetnek eszmét a tűzhelyek királyáról, mint jómagam. Ha választhatnék, sötétzöld, vagy bordó sütőt vennék, azt is a legszélesebbet, olyat, ami egyben cirkóként is üzemel, az ára pedig egy millió forint körül mozog 🙂

Utoljára hagyom azt, ami minden bizonnyal megvalósul majd, és remélem olyan társaságban, akikkel nagyon jól érzem magam. Szeretnék egyszer egy hónapos sajt-bor túrára menni Franciaországba. Sajtot sajttal eszek majd, közben borospincéről borospincére járok. Az lesz ám a jóvilág! 🙂
Dorka, Meir, és Lois, ti sem ússzátok meg!

31 hozzászólás a(z) “Az én listám” című bejegyzéshez

Engem nem nagyon kell lenyugtatni, általában felpörgetni nehéz (kollégáim szerint egyenesen lehetetlen). Ha meg valaki bepörget, akkor katasztrófasújtotta területnek jelölik ki a tartozkodási helyem. Szóval nekem jó lenne állandóra is. Ha idegesíteni akarom magam, akkor a neten elolvasom a híreket, meg az aktuálpolitikát.

Aranyosak vagytok! Köszönöm.
Szerintem ha be is költötzöl oda állandóra, akkor már más lesz. Különben is ilyen helyeken nagyon jó lenyugodni, de miután nyugszol le, ha nincs mitől felpörögni?
😉

Gyerekek, az a Ház, amiről Eszter olyan szépen ír, az számomra nem más mint a saját szívem.
Hiszen az ember is, akár a csigák, mindig és mindenhová viszik magukkal a Házukat. Ezért is van az, hogy az az ember, akiben alapvetően minden rendben van – azaz sikerült felépítenie ezt a belső Házat -, képes mindenhol otthon lenni a világban.

Ez olyan, mintha az én álmaimat írtad volna le. Az én házam a hegyekben van, ott is adott a hideg, és egyszer már azt vendégeket váró levelet is megfogalmaztam, amit piros borítékban hagyok majd ott:)

Nekünk van ilyen házikónk, csendes helyen, erdő alján. Nagyon jó oda kimenni, hallgatni a csendet, reggel madárcsicsergésre ébredni, álmos szemmel kisétálni a teraszra és nézni a tájat… De vágyom már erre!

Eszter!

Nagyon szép-olyan jó, hogy van más érző ember is ezen Föld nevű bolygon, és e bejegyzéseket olvasva még mások is vannak…és ez jó, és lassan remélem, hogy ilyen érző emberek fogják megtölteni az utcákat.

Gourmandlizard

Nekem is ugyanez az álmom, csak én egy világítótorony formájában képzelem el a dübörgő óceán partján, de északon, hogy mindig hideg legyen, hogy a tornyot mindig fűteni kelljen, és így mindig lehessen kuckózni (a legutóbbi utam óta Bretagne-ba képzelem a tornyot).
Persze ez csak álom (bár időnként fájdalmasan vágyom rá), mert oda aztán nem tudnának mindig elugrani a barátaim, de ha mégis, akkor nagyon várnám őket. 🙂

Ugye a nagy bor-és-sajt túrán a Loire völgyet és egyben Mademoiselle-t is útba ejtitek? Én nagyon klassz pincéket tudok!

Eszter, köszönöm, hogy reggel hitet adtál nekem, hogy van emberség még ezen a világon.
Kívánom Neked, hogy tejesüljön az álmod, és havonta arról tudósíts minket, mit főztél a menedékedben. Biztos vagyok benne, hogy ott másféle ételeket készítenél. Igaz, én az eddigieket is imádom.
Hű olvasód

Lois, ez egy nagyon menő sparhelt :-). Ja, tényleg, a házban valószínűleg sparhelt lesz, és mindig égni fog a az arcunk télen a konyhában a sugárzó hőtől is, de leginkább a jófajta bortól.
Ani, puszi neked is!

Eszter!
:-))))))))))))
Én is dobnék a malacodba.
(vagy legyen inkább egy igazi mézescsupor)
Annyira pont a mértéket eltalálva tudsz érzelmekről írni… a Budai Sófárban idéznek egyébként a Lipóciás cikkedből, forrásmegjelöléssel (ú.m. Fűszeres Eszter)
most ciki azt írni, hogy puszi?
a.

hmmm… pedig meg akartam úszni.
Nem védekezni szeretnék, inkább módosítani. A délutáni telefon “aha” igaz volt, de nem a meg nem értésnek szólt:) Sőt…, de. Mi ketten privát már ezt a témát kibeszéltük és akkor nagyon is támogattam az álmot, sőt egészen a részletekig emlékszem a beszélgetésünk. Tehát bénye,kulcsosház, barátok sőt még az alkalmi fűnyírás is meg van. A kő az nem mert azt nem tudtam, viszont még jobban szerethetővé teszi az álmodat. Én biztosan megsimogatnám, mint a mezuzámat naponta többször is:) A tűzhely nagyon bejön és még odabiggyeszteném a dagasztógépet és a nagy álmot a sütödét is.

Hát Eszterg, eddig is imádtalak, de most aztán még jobban! Nagyon-nagyon megható egy álom, remélem hamarosan meg is valósul majd, aztán ha lehet majd én is egyszer elkérem a kulcsot. Egyébként annyira beleéltem magamat, hogy már rögtön egy film is lepergett előttem ebből a bejegyzésből. Természetesen az lenne a címe, hogy “A ház”, jönnének-mennének az emberek benne, aztán mindenkinek meglátnánk az életét, meg hogy mire használja a házadat, és persze végig ott lennél te, mint egy nagy közös Mamma…:)

Egyébként aki azt mondja hülye vagy, ne is foglalkozz vele. Ismerek egy embert, akinek van hasonlója, igaz nem háza csak egy lakása, de majdnem ezért vásárolta. Mondjuk ő csak magának, meg hogy elvonulhasson időnként, szóval a te ötleted már most fényévekkel jobb!

Köszi a posztot!:)

Tetszik. 🙂 A kő is, a ház is, az álmok is, a konyha is, a sajt-bortúra is.

Szerintem, ha már elég erős lesz a gondolat (és miért ne épp most, hiszen leírtad?), csinálj egy számlaszámot a háznak, ide vele ki a jobb felső sarokba, link a bejegyzéshez, hogy az is értse, aki most először téved ide, aztán csak ámulj-bámulj nagyokat. 🙂

Vélemény, hozzászólás?