Lehet piri-piri csirke, meg csoki mousse is, akkor is a hamburgert akarjuk. Pláne ha bárányból készül. Szeressétek a jó hamburgert!
Minap egy grillterasz megnyitóra voltunk hivatalosak, ahol az egyik fő szenzáció a bárányburger volt, házi kenyérben, grillezett zöldségekkel és házi paradicsomszósszal. Mondanom sem kell, hogy az ingyen kaja ígérete mágnesként vonzza az újságírókat a hétvégi buliként hirdetett eseményre, és szerencsémre családi eseményre voltunk hivatalosak. Sokan hiszik meggyőződéssel, hogy az újságírók semmi másért nem járnak sajtótájékoztatókra, csak azért, hogy végigzabálják a kajakínálatot. Erről egyébként valakik egy nagyon vicces blogot is írtak, ahol sorra értékelték a magyar sajtótájékoztatók ételfelhozatalát.
Lökdösődés a sorban
Az ingyenkaja, megfigyeléseim szerint, más emberekre is igen furcsa hatással van. 80 éves bácsikák és nénikék táltosodnak meg, és mindenkin áttiporva közelítik meg a vályút. Aki végre a tűz közelébe ért, igyekszik a lehető legtöbb ételt a tányérjára halmozni, illetve élelmesebbek zacskókba, szalvétába, a táskájukba, vagy a zsebeikbe tömködik válogatás nélkül az ínyencfalatokat, vagy legalábbis amit annak vélnek. Sőt, saját szememmel láttam egyszer, hogy egy idős házaspár hűtőtáskával készült az alkalomra, (ami egy céges családi nap volt, természetesen nem az övék) amit rendesen meg is töltöttek. A kevésbé pofátlanok beérték egy cipősdobozzal.
Különadó?
Nos igen, mi pont azon szerencsés újságírók és rokonaik, barátaik és családtagjaik közé tartoztunk, akik végre végigzabálhatták a kínálatot. Persze a mi fogyasztásunk nem volt hiábavaló (sőt!), olyan mélyreható következtéseket vontunk le, ami minden pénzt megér. Eszembe jutott például, hogy manapság milyen divatos utálni a hamburgert, még olyanok is vannak, aki egyenesen adót vetnének ki rá. Ehhez képest érdekes volt látni, hogy mindenki a bárányburgert akarta. Elolvasták a menüt, és semmi más nem érdekelte őket, csak a burger. Piri-piri csirke? Ugyanmár! De nem csak az újságírók döntöttek így, a terasz nyitva állt a „hétköznapi” érdeklődőknek is, akik ugyanolyan előszeretettel választották a házi hamburgert.
Majdnem belehaltam, de megettem
Én még azok közé tartozom, aki élhettek az előző rendszerben. Akik utána születtek, már (remélem) soha nem tapasztalhatják meg azt a mámoros érzést, ami a szabadság földjéhez kötődött. Magyarán majmoltunk mindent, ami nyugatról jött, főleg az amerikait. Szerettük mi a csalamádés, édes bucis magyar hamburgert is, de azért az igazi élmény mégis a Mekdönci volt, ahol eleinte még kígyózó sorokban álltunk. Nekem például annyira bejött a híres BigMac, hogy először majdnem kihánytam. Kiderült, hogy a szószban kapor is van, aminek én akkor még igazi ősellensége voltam. Persze ez nem akadályozott meg abban, hogy kitartó munkával hozzászoktassam magam az ízéhez, sőt a végén még meg is kedveltem. De megszenvedtem érte rendesen!
A virsli jobb? De a csirkemell se!
De akkor mi is a baj a hamburgerrel? Most pont az a baj vele, ami egykor a vonzereje volt, hogy nyugatról jött. Étkezési szempontból tényleg olyan rossz lenne? Zsömle, hús, paradicsom, hagyma? Nekem nem tűnik ördögtől valónak. Persze a hozzávalók minőségén már lehetne vitatkozni. De azért azt is lássuk be, hogy a legtöbben sokkal rosszabb minőségű alapanyagokat vásárolnak otthonra. A hipermarketben megvásárolt akciós párizsi nem hiszem, hogy nagyobb arányban tartalmazna húst, mint a hamburgerhús. Sőt a napokban vágott be, hogy utoljára hol éreztem az igazi marhahús ízét. Igen, egy gyorsétteremben volt. És hogy honnan tudom egyáltalán, hogy milyen az igazi marhahús íze? Hát sajnos nem a hipermarketben vásárolt, rágós, ehetetlen, ízetlen, vízzel felfújt aggastyán marhától (ami egyébként nem is húsmarha). Ha igazi marhahúsra vágyunk sajnos mélyen a zsebünkbe kell nyúlni és csak beavatott hentesektől szabad vásárolni.
Ismerkedjünk hamburgerért!
Szóval én mindenkit arra bíztatok, hogy bátran vállalja be a hamburgert. Persze a legjobb az lenne, ha csak kiváló alapanyagokból készült házi hamburgereket ennénk, de ehhez sajnos minimum újságírónak kell születni, vagy ismerni valakit, aki ismer egy újságírót.
Vagy elmenni a Bonfinibe.