Címke: gábor

Kategóriák
Egyéb kategória

Pesten, vagy vidéken?

Másokhoz hasonlóan mi is megpróbáltunk kompromisszumos megoldást találni a kérdésre. Bár igazság szerint nem mi választottuk ezt a megoldást, hanem az élet adta a lehetőséget.  Kapcsolatunk elején Diósdra költöztünk egy téliesített faházba, amihez külön épületben konyha és fürdőszoba is tartozott. A „birtok” nem állandó ottlakásra lett tervezve, de ez minket csöppet sem zavart, valahogy csak elütöttük az időt együtt. 😉

A szomszéd az erkélyről kukkolt egész nap
Sokáig szinte egyedül laktunk a környéken, a kisebb-nagyobb bódék és faházak mind üresen álltak. Az egykor népszerű üdülőövezet elvesztette vonzerejét. Ki lenne az a hülye, aki Budapesttől 12 km-re akarna nyaralni egy faházban? A környék ugyan nagyon szép volt, dimbes-dombos, egy fenyőerdő közepén, de állandó lakhatásra szinte alkalmatlan. Sarki kisboltként a budaörsi teszkó funkcionált, 9 kilométerre, más vásárlási lehetőség nemigen akadt. A sárga busz csak hétvégén járt, naponta kétszer reggel egyszer és este is egyszer, hétközben nem laktak ott emberek.

Azért mi ennek ellenére nagyon jól éreztük magunkat, élveztük a magánnyal járó szabadságot. Rászoktunk például arra, hogy a faház és a konyhaépület közötti 4-5 méteres szakaszt meztelenül tegyük meg. Nem nagyon volt kedvünk felöltözni csak azért, mert mondjuk a hűtőből kell gyorsan valami. Ezt még télen is így csináltuk, csak akkor jobban iparkodtunk. Erről akkor sem tudtunk leszokni, amikor a mellettünk lévő épületet megvette Tahó bácsi és Tahó néni és felhúztak egy kétemeletes szörnyűséget, aminek az erkélye pontosan a mi telkünkre nézett. Tahó bácsi feltűnően sokat bagózott a szóban forgó erkélyen. Csak azt nem tudom, hogy valóban tüdőrákot akart-e kapni, vagy valamelyikünkre rágerjedhetett.

Minden négyzetméter zöldet beépítettek
Ezek után már nem volt megállás, egyre felkapottabbá vált a hely és odalett a csend és nyugalom. Folyamatos építkezések, óriási nagy családi házak, amik szinte teljesen kitöltötték a rendelkezésre álló területet. A varázs, amiért sokan beleszerettek a helybe pillanatok alatt szertefoszlott. A végső csapást az jelentette, amikor Bochkor Gábor is Diósdra költözött. Éreztük, mennünk kell. Ez persze csak vicc, azóta B. Gábornak is megbocsájtottuk, hogy odaköltözött, különben is a hely rosszabbik felén egy lakópark szerűségben vett házat, sok másik hatalmas ház között.  Nem is a zsúfoltság elől kellett elmenekülnünk, hanem anyagi kényszertől vezérelve kellett eladnunk a nyaralót. 
Hétvégén fűnyírás és bevásárlás, hétközben dugó
Azért az elgondolkoztatott, hogy miért költöznek az emberek Budapest mellé, egy családi házba, ha ott is pont ugyanolyan tömeg van, mint a belvárosban és miért utaznak minden reggel egy órát a dugóban, hogy bejussanak a városba. Arról nem is beszélve, hogy se óvoda, se bölcsőde, így a gyerekeket is a városba kell vinni. Este ugyanez. Marad a hétvége, de akkor jön a bevásárlás, satöbbi. Sok barátunkon megfigyelhettük, hogy esküvő után elhomályosodott szemmel vágytak a zöldövezet után. Ki is költöztek, aztán rájöttek, mekkora munka hetente kétszer este nyolckor nyírni a füvet, és milyen drága a taxi, ha egy buliban ittak pár pohár bort. Utána jöttek a gyerekek, és amíg anyuka gyesen volt, csodálatos volt minden, de a bölcsiben már nem volt hely, az iskola nem volt megfelelő, és különben is, a gyerek összes különórája Pesten volt. A karatétól kezdve a zongoráig.

Hiányzott a belváros
Akkor már inkább a városban lakok és hétvégén elmegyek kirándulni valahová. Nem? Legalábbis nekünk ez a megoldás tetszett, nem hiába, belvárosi gyerekek vagyunk, hiányzott a kettes és a négyes-hatos villamos.

Akkor legyen a ház a világ végén!
Szóval mi Pest mellett döntöttünk. Egy időre. Mert aztán csak elkezdett hiányozni a nyugalom és béke, a fűnyírás, a kertészkedés, a szép táj. Jött is az ötlet, hogy vegyünk egy házat valahol vidéken, és persze hol másutt, mint Erdőbényén, ahol még jó borok is vannak. 😉 És csak 240 kilométerre van Budapesttől, mindössze 2 és fél óra autóval.  Ennyit az elveinkről.

Időben nem sok, de kilométerben rengeteg. Vonattal reménytelen, mert mindig van valami, baleset vagy vezetéklopás, vagy hideg, vagy meleg, és simán négy órába telik háztól házig az út.

Manapság egyre több középkorú párral találkozunk, akiknek elege lett a nagy nyüzsgésből és szívesen költöznének vidékre. De akkor miért nem indult meg a középkorúak áradata falura? Mert sokan félnek, hogy nem lesz munkájuk, hogy nem lesz jó az óvoda, az iskola. Nekünk is az iskola a legnehezebb kérdés. A bátrabbak már most is ott vannak, de úgy tűnik kevésnek van még iskoláskorú gyereke. Mi a fontos egy gyereknél? Amit otthonról hoz, vagy amit az iskolában kap? Szerintem mindkettő. Nehéz ügy.
Kategóriák
Egyéb kategória

Mindenki a hamburgerre várt

Lehet piri-piri csirke, meg csoki mousse is, akkor is a hamburgert akarjuk. Pláne ha bárányból készül. Szeressétek a jó hamburgert!
Minap egy grillterasz megnyitóra voltunk hivatalosak, ahol az egyik fő szenzáció a bárányburger volt, házi kenyérben, grillezett zöldségekkel és házi paradicsomszósszal. Mondanom sem kell, hogy az ingyen kaja ígérete mágnesként vonzza az újságírókat a hétvégi buliként hirdetett eseményre, és szerencsémre családi eseményre voltunk hivatalosak. Sokan hiszik meggyőződéssel, hogy az újságírók semmi másért nem járnak sajtótájékoztatókra, csak azért, hogy végigzabálják a kajakínálatot. Erről egyébként valakik egy nagyon vicces blogot is írtak, ahol sorra értékelték a magyar sajtótájékoztatók ételfelhozatalát.
Lökdösődés a sorban
Az ingyenkaja, megfigyeléseim szerint, más emberekre is igen furcsa hatással van. 80 éves bácsikák és nénikék táltosodnak meg, és mindenkin áttiporva közelítik meg a vályút. Aki végre a tűz közelébe ért, igyekszik a lehető legtöbb ételt a tányérjára halmozni, illetve élelmesebbek zacskókba, szalvétába, a táskájukba, vagy a zsebeikbe tömködik válogatás nélkül az ínyencfalatokat, vagy legalábbis amit annak vélnek. Sőt, saját szememmel láttam egyszer, hogy egy idős házaspár hűtőtáskával készült az alkalomra, (ami egy céges családi nap volt, természetesen nem az övék) amit rendesen meg is töltöttek. A kevésbé pofátlanok beérték egy cipősdobozzal.
Különadó?
Nos igen, mi pont azon szerencsés újságírók és rokonaik, barátaik és családtagjaik közé tartoztunk, akik végre végigzabálhatták a kínálatot. Persze a mi fogyasztásunk nem volt hiábavaló (sőt!), olyan mélyreható következtéseket vontunk le, ami minden pénzt megér. Eszembe jutott például, hogy manapság milyen divatos utálni a hamburgert, még olyanok is vannak, aki egyenesen adót vetnének ki rá. Ehhez képest érdekes volt látni, hogy mindenki a bárányburgert akarta. Elolvasták a menüt, és semmi más nem érdekelte őket, csak a burger. Piri-piri csirke? Ugyanmár! De nem csak az újságírók döntöttek így, a terasz nyitva állt a „hétköznapi” érdeklődőknek is, akik ugyanolyan előszeretettel választották a házi hamburgert.

Majdnem belehaltam, de megettem

Én még azok közé tartozom, aki élhettek az előző rendszerben. Akik utána születtek, már (remélem) soha nem tapasztalhatják meg azt a mámoros érzést, ami a szabadság földjéhez kötődött. Magyarán majmoltunk mindent, ami nyugatról jött, főleg az amerikait. Szerettük mi a csalamádés, édes bucis magyar hamburgert is, de azért az igazi élmény mégis a Mekdönci volt, ahol eleinte még kígyózó sorokban álltunk. Nekem például annyira bejött a híres BigMac, hogy először majdnem kihánytam. Kiderült, hogy a szószban kapor is van, aminek én akkor még igazi ősellensége voltam. Persze ez nem akadályozott meg abban, hogy kitartó munkával hozzászoktassam magam az ízéhez, sőt a végén még meg is kedveltem. De megszenvedtem érte rendesen!
A virsli jobb? De a csirkemell se!
De akkor mi is a baj a hamburgerrel? Most pont az a baj vele, ami egykor a vonzereje volt, hogy nyugatról jött. Étkezési szempontból tényleg olyan rossz lenne? Zsömle, hús, paradicsom, hagyma? Nekem nem tűnik ördögtől valónak. Persze a hozzávalók minőségén már lehetne vitatkozni. De azért azt is lássuk be, hogy a legtöbben sokkal rosszabb minőségű alapanyagokat vásárolnak otthonra. A hipermarketben megvásárolt akciós párizsi nem hiszem, hogy nagyobb arányban tartalmazna húst, mint a hamburgerhús. Sőt a napokban vágott be, hogy utoljára hol éreztem az igazi marhahús ízét. Igen, egy gyorsétteremben volt. És hogy honnan tudom egyáltalán, hogy milyen az igazi marhahús íze? Hát sajnos nem a hipermarketben vásárolt, rágós, ehetetlen, ízetlen, vízzel felfújt aggastyán marhától (ami egyébként nem is húsmarha). Ha igazi marhahúsra vágyunk sajnos mélyen a zsebünkbe kell nyúlni és csak beavatott hentesektől szabad vásárolni.
Ismerkedjünk hamburgerért!
Szóval én mindenkit arra bíztatok, hogy bátran vállalja be a hamburgert. Persze a legjobb az lenne, ha csak kiváló alapanyagokból készült házi hamburgereket ennénk, de ehhez sajnos minimum újságírónak kell születni, vagy ismerni valakit, aki ismer egy újságírót.
Vagy elmenni a Bonfinibe.
Kategóriák
Egyéb kategória

Ideje elkezdeni vajas kenyeret enni!

Gyerekkoromban nagyanyámnál az én feladatom volt reggel elmenni a sarki ABC-be és megvenni a tejet és a kenyeret. Akkoriban szerintem ez mindenhol része volt a napi rutinnak. Ha nem is mindennap, de legalább kétnaponta. Mást nem is nagyon vásárolgattak az emberek hét közben. Elképzelhetetlen volt ez a gazdagság és választék, ami ma már megszokott. Valahogy nem is hiányzott sokkal több. Gyerekkoromban egy 10 literes szemetes kitartott akár egy hétig is. Ma már egy 60 literes szemetesünk van, amibe nem kerül bele a műanyag flakon és az üveg, de így sem tart ki egy hétig.

Nagyot változott a világ, voltak dolgok, amihez könnyű volt hozzászokni, és voltak, amihez már kevésbé. A rendszerváltás után nehezen szoktam meg, hogy a párizsi – a virslivel egyetemben – ehetetlen péppé változott, évekre eltűnt az angolszalonna, a debreceni, a túristaszalámi és egyéb finomságok mind mócsingos, zsíros és íztelen szemétté változtak. Még a téliszalámi is gagyi lett egy időre. Évekig nem lehetett kapni ehető tejfölt és a sajtok is borzalmas minőségűek lettek, a trapista sajt leginkább gumitalpra kezdett hasonlítani. Miért történt mindez? Mert ha ugyanabban a minőségben állították volna elő ezeket a termékeket, mint amihez hozzá voltunk szokva, akkor csak a tehetősebbek tudták volna ezeket megvásárolni. Ezért adtak helyette ehetetlen sz*rt, olcsón. Hálát adok Istennek, hogy ennek az időszaknak már vége és rájöttek a gyártók, hogy az embereknek hiányzik a minőség és ma már van fizetőképes kereslet is, igaz, sajnos szűk rétegről beszélünk. Ma is az a legjellemzőbb, hogy az emberek bemennek a hiper-szuper-marketbe és megvásárolják a legolcsóbb vackokat. És annak a párizsinak még mindig trutymó íze van, a sajt még mindig a cipőtalpra hasonlít.
De ezt legalább megértem. Sajnos, akinek nincs elég pénze megvenni a háromszor annyiba kerülő „igazi” párizsit, azt nem lehet okolni ezért. Sokan vannak kényszerhelyzetben. Ami viszont nagyon bánt, hogy egyre több ember tunyaságból választ szemetet. Visszakanyarodnék egy kicsit nagyanyámhoz. Soha nem fogom elfelejteni a friss kenyér illatát, ami az ABC-ben megütötte az orromat reggelente. Alig vártam, hogy a kezembe kaparintsam a még meleg kenyeret és közelről is beleszippanthassak. Mondanom sem kell, hogy a kenyér sosem bírta ki hazáig egyben. Még az utcán muszáj volt letörnöm belőle és elmajszolnom a friss, ropogós kenyérsarkot. Hazaérve sem fejeződött be a „lakoma”, előkerült a házikolbász paradicsommal, paprikával, esetleg hagymával, vagy csak egyszerűen vaj és só. Akkor nem gondoltam volna, hogy egyszer majd eltűnik a vaj és talán a kenyér is. Meg kell vallanom, hogy néha már egy kicsit untam is. Már megint vajaskenyér? Ma pedig már ünnepnek számít, amikor egy igazán friss és jó minőségű kenyeret megkenhetek igazi vajjal.

Manapság egy átlagközértben nem lehet jó minőségű kenyeret venni. Lehet olyat, ami elmegy. Valamennyire azért hasonlít a régi kenyérre, van valami illata és egy kicsit ropog is. És mellette mindenhol ott van a „public enemy number 1”. A fűrészporból és enyvből készült szeletelt kenyér, aminek nincs illata, nem is volt, és soha nem is ropogott, hiszen héja sincs. Íze messziről sem hasonlít a kenyérre, olyan mintha szivacsot szopogatnánk. Már eleve száraz, soha nem is volt friss. És ez a csoda olcsóbb, mint a normál kenyér? NEM. Sőt, még drágább is. Viszont nagyon praktikus, nem kell szeletelni és figyeljünk jól (!), hosszabb ideig „friss” marad. Köszönhetően az „E” akármiknek, amik garmadával vannak benne. És jobban be is lehet osztani… Legalább is ezt hallottam róla. Jártam olyan vidéki boltban, ahol már csak és kizárólag szeletelt kenyeret lehet kapni, igaz rendelésre (!) hoznak hétköznapi kenyeret is. A mi sarki közértünkben is gomba módra szaporodik a szeletelt kenyér. Ritkán járok oda, így szembetűnő, hogy a fél éve még egy polcon megbújó szeletelt szörnyűség ma már a fél kenyerespultot elfoglalja. Kezdem veszélyben érezni magamat.
És mi a helyzet vaj fronton? Ha lehet még rosszabb. Ugyanabban a vidéki kisközértben 15 féle margarint számoltam meg és csak egyetlen féle vajat. Nagyapáink idejében még csak házi vajat lehetett kapni a helyi piacon, ma pedig már egyetlen egy (!) tehén sincs a faluban! De a környéken sem, sőt az egész régióban is ritka, mint a fehér holló. Valahol egyszer azt hallottam, hogy ha csak 5%-al nőne a magyarok vajfogyasztása az megmenthetné a magyar tejesgazdákat. Nem tudom, ez igaz-e és még vannak-e egyáltalán Magyarországon tejesgazdák. De ha igazán akarunk valamit tenni a magyar termékekért és a magyar vidékért, akkor itt az ideje elkezdeni újra igazi vajas kenyeret enni!
Kategóriák
Egyéb kategória

Főzőtanfolyam férfiaknak. Harmadik rész: Báránysatay földimogyoró-mártással

Ez a recept Gordon Ramsey „Világkonyha” című könyvéből készült. Eredetileg sertéssatay-nak készült, de Ramsey szerint is lehet csirke, marha, tintahal, vagy akár garnéla is. Szóval a satay egy thai húsnyárs, ami lényegében bármiből készülhet, de mivel Dávid fiunk kitalálta, hogy ő a bárányt szereti, néha megörvendeztetjük vele. És magunkat is…
Ennél a könyvnél is a szokásos képnézegetős módszerrel indultam neki a kiválasztásnak, de be kell hogy ismerjem, kudarcot vallottam. A könyvben, ami valóban a világ különböző részeinek konyháiról szól, csupa olyan hozzávaló fordul elő, ami egy átlagháztartásban biztos nem található meg, érthető módon. 200 g jó minőségű prosciutto, csipetnyi sáfrányszál (Ez mondjuk van), 4 vörös márna, 100 ml vin santo, 500 g halloumi sajt, 14 lap filo tészta (rétes lap? mert akkor van), 400 g közepes szemű paella rizs (jázmin volt épp itthon) és még hosszan sorolhatnám. Szinte az összes receptben feltűnik valami különlegesség. Szóval, ha valaki ebből a könyvből akar főzni, az kösse fel a gatyáját, és ne sajnálja az időt az alapanyagok felkutatására. Biztos vagyok benne, hogy így sem fog tudni mindent beszerezni a sarki kisközértben. De legalább a fantáziánkat erősíti a könyv, megtanuljuk, hogy lehet a hozzávalók felét simán lecserélni úgy, hogy azért az eredetire is hasonlítson egy kicsikét, és még ehető is legyen.
Szóval azonnal felcsillant a szemem, amikor az egyik receptben egyszerű disznóhúst találtam. A földimogyoró-mártás azonban már egy kicsit lelombozott. Gyorsan el is lapoztam volna, ha kedves feleségem nem siet a segítségemre, mondván, hogy véletlenül van a hűtőben kész földimogyoró-mártás. No nem az eredeti recept alapján készült, sózatlan földimogyoróból, hanem olyan ami a bolti, dobozos mogyoró vajból készült. Sebaj, kiáltottam fel, az is jó lesz! Ebben a pillanatban derült ki, hogy a legegyszerűbbnek tűnő sertéshús is hiányzik, ami valljuk be, nálunk nem olyan nagy csoda. Azonnal meg is tettem az első helyettesítést, a báránycomb filétől biztos nem lesz rosszabb a recept! Elárulhatom, hogy ezen kívül még több mindent meg kellett változtatni, illetve ki kellett hagyni, de hát ilyen egy férfias főzés. Elnagyolt és durva. Sajnos így sem úsztam meg egy gyors lerohanást a sarki szupermarketbe, mert a konzerv kókusztejet nem tudtam mivel helyettesíteni.
Következzenek a hozzávalók 4-6 személyre Gordon Ramsey szerint, zárójelben az én verzióm:
500 g sertéskaraj vagy szűzpecsenye (a báránycomb filé mégiscsak jobb)
125 ml konzerv kókusztej (ezt meg kellett vennem)
egy 3 cm-es darab friss gyömbér meghámozva és lereszelve (volt itthon)
1 szál thai citromfű (kösz Gordon, Angyalföldön thai citromfű. 2 evőkanál limelé és egy kevés reszelt lime héj inkább .)
1 ek. őrölt kurkuma (férfitársaimnak: ek.= evőkanál, amivel a levest esszük. Általában ilyenkor egy „csapott” evőkanálra gondolnak, ami annyit tesz, hogy nem púpozzuk meg a kanalat.)
2 tk. őrölt koriander (tk.= teáskanál, amivel a teát kevergetjük. És még van egy kisebb mértékegység is, a kk., ami a kávéskanál megfelelője. Elárulom a nagy titkot, a kávéskanál a kisebb.)
2 tk. őrölt római kömény
½ tk. tengeri só
frissen őrölt fekete bors (no de mennyi? Kérdezhetné az férfi. Mondjuk 5-6 csavarás a borsőrlőn.)
1-2 tk. kristálycukor
földimogyoró vagy más növényi olaj (mondjuk oliva olaj 1 evőkanállal)
A földimogyoró-mártáshoz több olyan dolog kellett volna, ami a sarki boltban nem kapható: pirított, hámozott és sózatlan földimogyoró. Na, azóta próbáltam a hipermarketben is, ott se volt, csak szólok. Valamiért nálunk csak sózott van. Kókusztejet lehet kapni. Thai vörös currypaszta: külön receptben, illetve előre elkészítve kapható, csak nem nálunk, de nekünk van itthon belőle egy hadseregnek való angol import. Tengeri só rendben. Pálmacukor (vagy barna cukor): a „vagy barna cukor” megy. Tamarinduszpaszta: Ez véletlenül szokott otthon lenni, Indiai ételekbe is kell, ami nálunk viszonylag gyakran fordul elő.
Viszont így, hogy volt itthon előre elkészített dobozos földimogyoró-mártás, sok vesződségtől menekültem meg. Férfitársaimnak is ajánlanám ezt a módszert, sok receptet tudunk így a saját szintünkre leegyszerűsíteni, de azért mindig vigyázzunk, hogy meddig egyszerűsítünk! Az egyik nem túl híres angol TVszakács receptjei fejeződtek be minden alkalommal azzal, hogy ha nem tudjuk elkészíteni a látottakat, akkor menjünk le a szupermarketbe, vegyük meg az előre elkészített készkaját és melegítsük meg a mikróban. Jó mi? Igazán férfias megoldás! Meg ne halljam, hogy valaki ezt a módszert választotta!
Következzék tehát a recept:
„A sertéshúst a rostokra merőlegesen vékony csíkokra vágjuk.” Esetünkben a báránycombot vágjuk vékony csíkokra, a vékony jelentése 1-1,5cm széles. Hogy mi a jelentősége a vágásiránynak? Gőzöm sincs, talán kevésbé esik szét a hús a roston. Bár ilyen rövid sütési időnél szerintem ennek nincs jelentősége. „A többi hozzávalót az olaj kivételével nagyobb tálban összekeverjük, beletesszük a húst és jól átforgatjuk. Fóliával lefedjük, és legalább 1 órára (vagy lehetőség szerint egész éjszakára) hűtőszekrénybe tesszük, hogy az ízek átjárják a húst. Meleg vízbe áztatunk 8-12 bambusznyársat (így nem égnek meg a sütésnél).” Ez elég egyértelmű és nem túl bonyolult. A nyársakat a szupermarketben keressük, beáztatni nem nagyon kell, a rövid sütési idő ezt sem indokolja. A gyömbért szerintem legjobb krumplipucolóval meghámozni, ha még nem szereztünk be egyet, akkor mielőbb tegyük meg. Jó minőségűt kell venni, így sem túl drága, késboltokban érdemes próbálkozni a beszerzéssel, szerintem a patkó alakú a legjobb. A reszeléshez bármelyik kislyukú reszelő megfelelő. Persze nem árt, ha jó minőségű. Hogy miért jövök állandóan ezzel a jó minőséggel? Mert azt sem árt tudnunk, hogy a jó szakácsot nem csak a gyakorlat és az ügyesség teszi. El vagyunk ájulva, amikor Gordon Ramsey 2 másodperc alatt összeszecskáz egy hagymát, de azért ehhez hozzátartozik az is, hogy mindig borotvaéles szakácskése legyen. Ha odaadnám neki nagyanyám botkését, Gordon is csak bénázna.
A mártás elkészítését kihagyhatjuk. 🙂 Tálaljuk kis tálkában. (Mogyoróvaj, kókusztej, curry paszta, lime lé keveréke mondjuk.)
„A grillt (grillsütőt vagy grillserpenyőt) felforrósítjuk.” Tényleg nagyon forrónak kell lennie, tegyük a legnagyobb rózsán a legnagyobb lángra a serpenyőt. „A pácolt sertéshúst a beáztatott nyársakra húzzuk.” A húscsíkokat „S” alakban húzzuk rá a nyársakra. „Megkenjük olajjal, hogy ne tapadjon le és ne száradjon ki, majd mindkét felén 1 ½ – 2 percig sütjük. Forrón tálaljuk földimogyoró-mártással.”  Ez az 1 ½ – 2 perc még a nagyon forró serpenyőben is rövidnek tűnik, én inkább 2-4 percet mondanék, de ez tényleg nagyban függ a hőmérséklettől. Szemrevételezéssel tudjuk ellenőrizni a készültségi fokot. Ha már szép sötétbarna a serpenyővel érintkező húsfelület, akkor készen van, és fordíthatunk.
Ezzel készen is vagyunk. Igazán nem bonyolult recept, férfiak is elkezdhetik!
Jó rizst nem tudok főzni, legközelebb ez következik, ez az asszony feladata.

Kategóriák
Egyéb kategória

Főzőtanfolyam férfiaknak II. Segal Viktor könyvéből

Közel-keleti kacsafasírt Segal Viktor szakácskönyvéből.
Remélem, Viktor nem olvassa…
Nohát, már túl vagyunk a krumplis tésztán, következhet valami nehezebb. A választás nem egyszerű, magamtól semmi nem jut az eszembe. Ilyen esetekre a legjobb, ha kiválasztunk egy szakácskönyvet, vagy elolvassunk kedvenc gasztrobloggereink legutóbbi gyöngyszemeit, hogy ihletet kapjunk a főzéshez. Én az első megoldást választottam, elkezdtem lapozgatni Segal Viktor „Színek és Ízek” című könyvét. És persze úgy választottam belőle receptet, mint ahogy azt szerintem mindenki más is csinálja, azt a receptet néztem ki, aminél a legjobban beindult a nyálelválasztásom. Ez a módszer szerintem nagyon jól működik, a tudatalattink mindig jól választ. Biztos már rég volt itthon fasírt, főleg keleties kivitelben, mert ennél a receptnél egyértelmű jelzéseket kaptam.
Az már más kérdés, hogy a hűtőszekrény és az éléskamra is „egyetért-e” a döntésemmel. Mert ennek a módszernek van egy olyan veszélye, hogy a kinézett ételhez mondjuk egyetlen egy alapanyagunk sincs, ami sokban ronthat az örömünkön. Az én örömömet az alapanyagok nem tudták elvenni, mivel a legfontosabb összetevő, a kacsamell-filé ott várt rám a hűtőszekrényben, a többi már nem is érdekelt, így valami csak lesz belőle. Na, szegény Viktor nem biztos, hogy túl büszke lenne rám, ha elolvasná ezt a receptet, mert  a hozzávalók közel felét kénytelen voltam lustaságra hivatkozva lecserélni. Sajnos nem igazán voltunk felkészülve keleties ételekre, ami meglepő, hiszen mi ezeket nagyon szeretjük. Eszter beteg volt, így nem hangzott el a kedvenc mondata, akkor menjünk és vásároljunk be hozzá!
Szóval következzenek az eredeti összetevők és mellette zárójelben az én helyettesítéseim. 4 adagról közben le is kellett fordítanom 2 adagra, mert ennyi kacsamellem volt.
A kacsafasírthoz:
1kg kacsamell-filé (fél kiló)
2 kisebb hagyma, finomra aprítva (1 kisebb hagyma)
2 gerezd fokhagyma, lereszelve (1 gerezd fokhagyma)
2 csokor friss koriander, finomra aprítva (na, ez kimaradt)
½ kávéskanál római kömény (volt itthon 🙂 és ennyit bele is tettem)
csipet őrölt szegfűbors (égen-földön nem találtam, ment bele helyette  fahéj)
1 egész tojás (kimaradt)
1 tojás sárgája (ezt nem bírtam elfelezni)
só
A mentás bulgursalátához:
Azt jobb, ha le se írom, mert se bulgur, se menta nem volt itthon. Így hát valami teljesen mást kellett készíteni. Szóval lencsés, mazsolás, petrezselymes rizs lett belőle a végén.
Viktor itt már nagyvonalúan rátér az elkészítés módjára, én még elidőznék egy kicsit az alapanyagoknál és alaptechnikáknál, ahogy ezt már tőlem megszokhattátok alapfokú főzőtanfolyamunk részeként.  A kacsamell-filé. Be kell vallanom, nem túl rég óta eszem meg a kacsamellet. Valahogy nem találkoztam vele eddig. Nem is tudtam, hogy mit hagyok ki, ennél finomabb húst nem nagyon tudok ma már elképzelni. Rendben, azért az Argentin marha sem kutya, de azért a kacsamell mégis olcsóbb egy „kicsit”. Sokan nem tudják, hogy sütéshez nem érdemes nagy melleket venni, ez nem a didibár (megvan ugye Al Bundy kedvenc helye? ), itt a picikék a menők. És hol lehet kicsi kacsamelleket kapni? Na hol? Na hol? De tényleg, hol lehet kapni kicsi kacsamellet? Mi eddig egy helyet találtunk, ahol mindig van, nem lehet lukra futni, de nem írom le ide, hogy furdaljon benneteket a kíváncsiság, meg reklám is lenne. Ha valaki kíváncsi rá, kommentben azért csak megírom…
És miért nem jó a nagy kacsamell? Mert nem lehet egyben megsütni, vagy mondjuk úgy, hogy nem érdemes. Maximum a 15-17 dekás ajánlott, ami gyönyörű rozéra süthető anélkül, hogy szénné égne kívülről.
Persze a fasírtba akár lehetett volna nagy is, de nekem kicsik voltak.
Hogy kezdő férfitársaim láthassák, milyen egy kisebb hagyma, lefotóztam a hozzávalókat is. A mellette lévő fokhagymagerezd jó viszonyítási alapot jelent.
Nem állhatom meg, hogy meg ne jegyezzem, én jobban szeretem, ha a fokhagyma fokhagymanyomón van átpasszírozva, a hátamon feláll a szőr, amikor lereszelik. Remélem, Eszter eddig már nem olvassa el a posztomat, mert akkor tutira kiveteti belőle ezt a részt, ő ugyanis mániákusan reszeli a fokhagymát, hisz benne. Még a képre is odarakatta velem a fokhagymareszelőt, sőt kicsavarta a kezemből a fokhagyma nyomó(mat), és megfenyegetett, hogy ki fogja dobni. Viccen kívül, szerintem teljesen más íze lesz a passzírozott és a reszelt fokhagymának. Az átnyomott fokhagymának sokkal erőteljesebb íze van, valahogy férfiasabb. Arról nem beszélve, hogy én mindig látom a szemeim előtt, ahogy a klassz kis reszelő vékony sávokban lereszeli az ujjam.
Akkor lássunk hozzá az elkészítéshez:
Az eredeti szerint : „A fasírthoz előkészítjük a kacsamellet: bőrét eltávolítjuk, mindössze kb. 1 evőkanálnyit kockázunk fel.” Hát ez már rögtön kiverte nálam a biztosítékot. Egyrészt mióta mérjük a levágott bőrt „evőkanál” mértékegységgel? Vagy csak én nem hallottam ilyet? Viszont azzal már mélységesen nem értek egyet, hogy a többi bőrt és hájat ki kellene dobni, az olyan nagyon amerikai lenne, túl „low-fat”. Szóval ezt a lépést úgy ahogy van, kihagytam. Jegyezzük meg, jóízű étel nincs zsír nélkül.
Második lépés: „Éles késsel először csíkokra, majd nagyobb kockákra szeleteljük a húst. Aprítógépbe tesszük, az egy evőkanál felkockázott hájjal együtt, és röviden felaprítjuk, úgy, hogy kissé darabos masszát kapjunk. A húshoz adjuk a finomra aprított hagymát, fokhagymát, a koriandert, a római köményt, a szegfűborsot és a felvert tojásokat. Összekeverjük, sózzuk.” Itt vannak a rejtett finomságok. Ha véletlenül nem tartjuk be szóról-szóra a leírtakat, akkor egy ehetetlen húspépet fogunk készíteni. Nagyon fontos, hogy ha tényleg aprítógépet használunk, csak kb. 5 másodpercig kapcsoljuk be, mert ha a kissé darabos massza helyett pépet kapunk, akkor abból sosem lesz ehető fasírt.
Az én verziómban a húson rajta maradt a bőr és háj is, ezzel együtt vágtam darabokra és aprítottam.  A keleties hatás megteremtésére fahéj került a fasírtba. Aki még nem tapasztalta, nem tudja megmondani, hogy mitől lett olyan különleges és egzotikus a fasírt. A fahéj igazi titkos csodafegyver.
Harmadik lépés, 5 centi hosszú hengereket formázunk. Menni fog.
Negyedik lépés: „Forró serpenyőben, egy evőkanál olajon, közepes lángon, kb. 5 perc alatt mindegyik oldalán megsütjük, ízlés szerint a közepe lehet kissé rózsaszínű.” Ismét szóról-szóra kell betartani a receptet. Forró serpenyő azt jelenti, hogy amikor belerakom a húst, fröcsög minden mindenhová és utána órákig kell majd takarítani. Az 5 perc nem több, mint 5 perc, mert különben kiszárad a fasírt. És miért kell ennyire forrónak lennie? Mert különben 5 perc alatt nem pirul meg a külső réteg olyan szépen. (A „közepes lángon” arra vonatkozik, hogy miután már forró a serpenyő, vissza lehet venni a hőmérsékletet.) Általános technika a „kéregképzés” a húsokon, ami mindig nagy hőfokon és rövid ideig történik.
Hát a többit a fantáziátokra bízom, mivel a köret nem rejteget kihívásokat. Mindent meg kell főzni, majd összekeverni. Jó étvágyat hozzá!
Kategóriák
Egyéb kategória

Főzőtanfolyam férfiaknak. Első rész: Krumplis tészta

Egy férfi számára riasztó dolog lehet a főzés. Ismeretlen alapanyagok, ismeretlen elkészítési módszerek, szerszámok, eszközök, fűszerek. A rántástól például a mai napig kitör a frász. Mégis akkor hogy tudnak a férfiak megtanulni főzni? Lehet gyerekkorában kezdeni, de lássuk be, erre elég kevés kisfiú hajlandó, még ha áldott jó gyerek is, akkor is inkább csillagrombolót épít legóból, mintsem hogy anyukájának segítsen a hagymaaprításban. Persze vannak kivételek itt is, és óvva intenék mindenkit attól, hogy ha egy fiúgyerek hajlandóságot mutat a sütés-főzés rejtelmeinek korai elsajátítására, akkor kiűzettessék a konyhából, mondván, hogy ez olyan lányos dolog. Na, engem nem kellett bíztatni, véletlenül sem mentem a konyha közelébe. Szerintem a legkönnyebb módszer az új dolgok elsajátítására, hogy szépen fokozatosan lássunk hozzá. Ez amúgy sem áll távol a férfiak alaptermészetétől. Lehet, hogy több időt vesz igénybe, de mindenképp nagyobb örömünk lesz benne. Például a főzést szerintem úgy kell elkezdeni, hogy először csak eszünk. És ha lehetőségünk nyílik rá, akkor nem csak a menzán. Persze ez nem jelenti azt, hogy méregdrága éttermekbe kell járnunk nap, mint nap. Csapjunk le valakire, aki jól tud főzni és utána valaki olyanra, aki még nála is jobban. Egyetlen egy nehezítéssel kell csak számolnunk. Minden alkalommal kérdezzük meg, hogy hogyan készült az étel. Sőt, a legjobb az, ha a készítés közben ott tudunk sertepertélni a szakács mellett. Így rögtön fel tudjuk tenni a kérdéseinket, bátortalanabbak pedig a szemük sarkából tudnak leselkedni. Fontos persze, hogy a látottakat el tudjuk raktározni, és meg tudjuk mondani, hogy Mari néni, vagy Laci bácsi pörköltje volt a finomabb. Előbb-utóbb ezeket össze tudjuk majd kötni a konkrét konyhatechnikai lépésekkel, alapanyagok, fűszerek kiválasztásával. Például én is úgy indultam neki konyhai pályafutásomnak, hogy csak és kizárólag a szakács vagy a séf személyében kerestem a titkot. Ma már vallom, hogy az alapanyagok minimum ugyanakkora szerepet játszanak, mint az elkészítő személye. Ha megfeszülök, akkor sem tudok steak-et készíteni a magyar átlagmarhából, a legjobb technikával sem. Vagy bolognai spagettit 8 tojásos házitésztából, vagy krumplipürét napraforgóolajjal (vaj helyett). Az ilyen alapigazságokra nagyon gyorsan rá fogunk jönni. Az is fontos, hogy első alkalommal ne a szuvidálással, vagy a blansírozással próbálkozzunk. Elég mondjuk egy egyszerű krumplistészta. Be kell vallanom, hogy én is inkább a figyelésben és a késztermék elfogyasztásában vagyok jó, na meg most már a szakértésben. Apósom szerint „überokos” vagyok már én is, persze vele és jónéhány férfitársammal egyetemben. Szóval egyelőre én sem mernék nekivágni bonyolultabb ételeknek, de ételkritikusnak már bátran jelentkeznék.
Következzék akkor végre a krumplistészta, férfiaknak is érthető leírással, a többiektől előre is elnézést kérek!!!
Hozzávalók:

1 csomag kockatészta
4 közepes krumpli
2 közepes fej hagyma
1 evőkanál pirospaprika
15 dkg füstölt szalonna
esetleg egy kevés olaj
só
őrölt feketebors
A krumplistészta két részből áll. Krumpliból és tésztából.

A krumplit először megmossuk, meghámozzuk és apró kockákra vágjuk. A felvágott krumplit egy külön edény vízben tároljuk a felhasználásig, mert különben a levegőn megbarnul. Azért érdemes apró kockára vágni a krumplit, mert így sokkal hamarabb megfő. Akkora fazekat válasszunk, hogy a krumplit minimum egy pár centi víz el tudja lepni. A tésztával ellentétben a felaprított krumplit hideg vízbe kell tenni és az egészet együtt kell felforralni nagy lángon. Ha már forr (olyan kis buborékok kezdenek el felszállni belőle, mint az akvárium levegőztető berendezésén keresztül), akkor le kell venni kis lángra. A vizet meg is kell sózni. Én például sosem tudom eldönteni, hogy mennyit kell beletenni. Az ehhez tartozó trükk annyi, hogy először teszek bele mondjuk 1 csapott evőkanálnyit és utána egy rövid kevergetés után megkóstolom. Ha sótlan, teszek még hozzá, ha sós, leöntök belőle és friss vízzel pótlom. A krumpli kb. 15-20 perc alatt fő meg, de erről csak úgy tudunk meggyőződni, ha megkóstoljuk.
Tésztát úgy főzünk, hogy először kiválasztunk egy jó minőségű, „fodros nagykocka” névre hallgató terméket, de mégjobb ha van otthon házi kockatészta. Azt elképzelni se tudom, hogy olyat én készítsek. Feltesszük a vizet forrni. Mondjuk egy 5 literes fazék megfelel egy átlagos kiszerelésű fodros tésztához. Persze a vízforraláshoz is tartoznak „trükkök”. A fazékba csak háromnegyedig töltsünk vizet, mert különben nem fog beleférni a tészta. Gyorsabban fog felforrni a víz, ha eleve meleget engedünk bele és fedővel lefedjük. A tésztafőző víznek is enyhén sósnak kell lennie. Ha felforrt a víz, akkor beleteszem a tésztát. A csomagoláson általában elolvasható, hogy hány percig kell a tésztát főzni, ami általában 8 perc. Ezt persze korántsem kell komolyan venni. Az előírt időtartam közeledtével vegyünk ki egy darab tésztát, hűtsük le hideg víz alatt és kóstoljuk meg. Ha még kemény a közepe, akkor hagyjuk még egy két percet és próbáljuk újra.
Miközben fő a krumpli és a tészta, elkezdhetjük a „szósz” elkészítését. Apró kockákra vágjuk a hagymát. Nem kell úgy, mint a Gordon Ramsey. Ha még nem lestük el a technikát senkitől, akkor essünk neki, mint Tóth az anyjának és aprítsuk, ahogy tudjuk. Csak a végeredmény számít. Vágjuk kis kockákra a házi szalonnát és tegyük egy serpenyőbe, rakjuk fel közepes lángra. Ha elég zsiradékot engedett ki magából dobjuk rá az apróra vágott hagymát. Az elég zsiradék annyit jelent, hogy a hagymán nem tűnik el az összes zsír, de nem is tocsog benne. Ha már szénné égettük a szalonnát és még mindig nincs elég zsír, akkor egyrészt túlpirítottuk, másrészt már úgysem fog több kijönni belőle. Nem baj, ne bajlódjunk tovább, öntsünk hozzá egy kevés olajat. Ha elkészült a hagyma (enyhén barnás, puha, nem égett), akkor húzzuk le az egészet a lángról és szórjuk bele a pirospaprikát. Kb. annyit, hogy jó piros legyen. (Azt már nem is kell mondanom, hogy a paprika megkeseredne a közvetlen lángon). Az egészet jól keverjük el és zárjuk el a lángot.
Miközben a hagymával foglalkozunk, sose felejtsük el ellenőrizni a tésztát és a krumplit, nehogy túlfőjenek. Mindkét esetben elmondható, hogy ha elkészültek, akkor ne hagyjuk benne a vízben, hanem azonnal szűrjük le.
A krumplit villával törjük össze, úgy, hogy azért apróbb darabkák maradjanak benne, most nem krumplipürét készítünk. A paprikás hagymát keverjük el az összetört krumplival. Végén a tésztához adjuk hozzá a krumplit. És „voila”, készen is vagyunk! A végén érdemes jól megborsozni, szerintem úgy a legfinomabb.
Kategóriák
Egyéb kategória

A Croissant igazi Hungarikum (?)

Mint sokan mások én is úgy nőttem fel, hogy biztos voltam benne, a magyarok találták fel szinte mindent kerek e világon. Többek között gasztronómiai téren is sokat tanulhatnak tőlünk a ki-miféle jöttment külföldiek. Egyértelmű, hogy a világon a legjobb étel a pörkölt, a töltött káposzta és a lecsó. Persze ma már tudom, hogy talán rafináltabb fogások is léteznek az említett hármasnál, de ennek ellenére úgy érzem, hogy ha egyszer elhagynám kis hazánkat, ezek hiányoznának a legjobban.

Ezek közül is a legnagyobb kedvencem a lecsó. Minden formájában imádom, lehet csak úgy magában, de lehet tarhonyás, tojásos, rizses, húsos… sőt, akár füstölt sajtos is, amit igazán érdemes kipróbálni, mi is nemrég tanultuk Imitől, Eszter unokabátyjától. És hozzá mindenképp enni kell ropogós héjú fehér kenyeret is. Jaj, megint csorog a nyálam.
Rajongásommal nem vagyok egyedül. Munkám miatt sok irodában megfordulok és az egyik helyen szerintem direkt szekálnak. Eddig háromszor fordult elő, hogy a velem szemben dolgozó úriember délben kivonult a teakonyhába és onnan egy tányér meleg tojásos lecsóval tért vissza, amit a legnagyobb nyugalommal majszolt el előttem. Nem igazán értette, hogy miért fixírozom folyamatosan. Vagy lehet, hogy félreértette 🙂 Amúgy teljesen kivagyok attól, hogy valaki a munkahelyén nem a konyhában eszi meg az ebédjét, hanem beül vele az iroda kellős közepére és ott fogyasztja el, de ez mind nem elég, neki pont tojásos lecsót kell ennie.
Nem is kell mondanom, hogy évekkel ezelőtt micsoda sokk ért, mikor valaki azt kezdte nekem bizonygatni, hogy a lecsó nem magyar étel. „Ahh”, mondtam én, a lecsó az igazi Hungarikum. Nem volt igazam. Ahogy azt ma már mindenki tudja, a lecsó török eredetű, mint oly sok más ételünk.
Ha már a Hungarikumokról esik szó. Marad még nekünk a Túró Rudi legalább. Az sem rossz egyáltalán. Fiam például 5 óriásrudit benyom egy ültő helyében, ha a nagymamánál van, akik semmire nem tudnak neki nemet mondani. A rudi magyarságában egészen az utóbbi időkig hittem, amikor is egy nap a rádióban hallottam egy hölgyet, aki ott volt a kezdeteknél, amikor „feltalálták” a túrórudit. Sajnos ez nem úgy történt, hogy valaki a kádban ülve felkiáltott, Heuráka, és megszületett a nagy mű. Az úgy volt, hogy a leendő Rudigyárosok látogatóba mentek a nagy Szovjetúnióba és ott látták, hogy „Eszkimó” néven kapható egy túró-zsír-vaj keverékkel töltött csokis édesség. Ez annyira megtetszett nekik, hogy az ötletet hazahozták és 1968-ban elkezdték a gyártást. Csak érdekesség kedvéért érdemes megjegyezni, hogy hosszú időn keresztül nem aratott nagy sikert, sőt meglehetősen perverznek találták a névválasztást.
Azt hittem, hogy újabb meglepetés már nem érhet. Egy kicsit csalódottan lemondtam a Hungarikumok jelentős hányadáról, amikor váratlanul új csillag tűnt fel az égen. A Croissant, mint Hungarikum. Szinte hallom, ahogy most sokan legyintenek, ez egy marhaság, a Croissant igazi francia péksütemény. Senkinek nem tűnt fel még eddig, hogy a kifli mennyire hasonlít a Croissant-ra? Nem ízében feltétlenül, de formájában mindenképp. Sőt, az igazi kiflinél a tészta pont ugyanúgy van körbe-körbe csavarva, mint Croissant-nál. Mondjuk, lehet, hogy nem tűnik fel, mert igazi kiflit húsz éve nem árulnak, de van aki még emlékszik rá talán. Az igaz történetet a „Francia kulinária” című könyvből (18.oldal): Franciaországban „a legkedveltebb péksütemény a Croissant. Eredetileg Magyarországról származik, pedig annyira franciának tűnik. A név azt jelenti, hízó hold, és megvan a maga története. A 17. század végén a törökök Budát ostromolták. Úgy akarták bevenni a várat, hogy alagutakat ástak a falak alá. Csakhogy a pékek kora hajnalban már megkezdték a munkát, s idejében riadót fújtak, így az ellenségnek dolgavégezetlenül kellett visszavonulnia. Győzelmük jeleként a pékek megformázták leveles tésztából a török birodalom jelképét, a félholdat. A péksütemény Bécsben is nagy feltűnést keltett, és az osztrák Marie-Antoinette vitte magával Párizsba a 17. században.”
Természetesen, mint minden szép történet végén, most is jön a DE. Először is a könyvben 17. századi ostrom szerepel, amikor is a törököket ostromolták éppen, nem ők ostromoltak. Inkább a 16. századról lehetett szó, az 1541-es budai ostromról, de ez sem stimmel, mert akkor került török kézre Buda.  Érdekes dolgot találunk akkor is, ha a kifli eredetét kezdjük kutatni. Furcsa a történet, amit erről olvashatunk: „A török császárnak igen fájt a foga Bécsre, s el is határozta, hogy elfoglalja. Hatalmas seregével körülvette a várost, s bár nap-nap után hevesen ostromolta, támadásait a védők – köztük a céhek hősiesen harcoló tagjai – mindig visszaverték. A kudarc után az ostromlók elvonultak Bécs alól. A város falain kívül épült Szt. István-templom tornyára, ahová a törökök kitűzték a félholdat, visszakerült a kereszt. Ekkor, 1529-ben, tehát csaknem 480 esztendővel ezelőtt készítette a török félhold formájára az első kiflit egy Wendler nevű bécsi sütőmester. Ez a kifli hiteles története.”
Ebből egyes források egyenesen levezetik, hogy az osztrák kifliből lett később a Croissant és vagy egy August Zang nevű osztrák úr 1839-ben megnyitott párizsi pékségén keresztül, vagy kompromisszumos megoldásként tényleg az osztrák Marie-Antoinette közvetítésével, a 17. században jutott el a franciákhoz.
Hogy a nevét tényleg a török félholdról kapta, vagy csak szimplán az alakja miatt? És hogy most akkor melyik ostromról volt itt szó ténylegesen? Bécs 1529 vagy 1683? Budapest 1541 vagy 1686? Volt-e egyáltalán köze bármelyik ostromhoz? És milyen tésztából készült eredetileg? Leveles tésztából vagy sima kiflitésztából? És ha levelesből, akkor azt tényleg a magyar pékek találták ki? Vagy egyszerre több változat is beszivárgott a franciákhoz? Azt hiszem, ezekre a kérdésekre nem fogunk választ kapni.
Nekem valahogy mégis a magyar verzió tetszik a legjobban. Miért is ne gondolhatnánk ezek után, hogy a Croissant egy magyar péksütemény? Ha mi is annyira jól értenénk a lobbizáshoz, mint az osztrákok, akkor most biztosan a négy mancs állatvédő szervezet vetné rá magát az osztrák Croissant készítőkre és még a Wikipedia-ban is biztos magyar süteményként szerepelne. Persze a Francia kulinária című könyv is eredetileg német, de egy francia szerkesztette…
Kategóriák
Egyéb kategória

Kincsesláda vadászat

Fotó innen
Az első kincsesládánkat a Szúnyog szigeten találtuk. Nem kellett sokat menni érte, ez volt a térképen a legközelebbi. Majdnem a ládáig eljutottunk autóval, szakadó esőben, hatalmas sárban, csak pár percet kellett sétálnunk a sziget eddig ismeretlen részén, amíg az árokban egy faágra felkötözve meg nem találtuk a kincset. Dávid nagyon boldog volt, le is kellett fotózni a kincsesládával. Gyorsan kellett cselekednünk, nehogy valaki észrevegye a motoszkálást és megtalálja a rejtekhelyet. Sebtében kincset cseréltünk és sietve visszatettünk mindent a helyére.
Azóta már több kincsesládát találtunk az ország különböző részein. Dávidnak mindig nagy örömet okozott a ládákban talált kincs, a kis Kinder tojás figurák mindig jól jöttek az aktuális gyűjteményébe. Természetesen a kivett játékokat mindig sajáttal pótoltuk, hogy mások is örülhessenek az ajándékoknak.
Történt ugyanis, hogy tavasszal ellenállhatatlan késztetést éreztünk arra, hogy természetjárási szokásainkat felturbózzuk egy túra GPS segítségével. Az egészet Eszti találta ki, igazából ő a természetjáró, aki elvan hetekig az erdőben, és arra gondolt, hogy egy olyan kütyü, amin van egy picike képernyő, számítógéphez csatlakoztatható, az elnyeri majd a hatéves fiúnk tetszését, és soha többet nem hangzik majd el a szájából, hogy inkább moziba menjünk túrázás helyett. Az ötlet bejött!
A GPS választás elég nehéz volt. Azt már tudtuk, hogy Garmin típusú készülékre vágyunk, mert ehhez találtuk a legátfogóbb támogatást. Hamar elkeserített viszont minket a készülékek ára. Egy nagyobb tudású túra GPS Magyarországon eléri a 120.000 forintot. Mivel a túrázás eddig az olcsó kikapcsolódást jelentette számunkra, ezt az összeget egy kicsit sokalltuk. Persze kiderült, hogy a legújabb szériánál valamivel régebbi, de ugyanolyan nagy tudású túra GPS-ek ára Amerikában a harmada a magyarénak. Ezen már nem is csodálkoztam. Hamar szereztünk egy amerikai ismerőst, aki hajlandó volt bajlódni a kézbesítéssel és pár hét múlva meg is érkezett hozzánk a kincskereső kézikészülék. Ezer köszönet érte Ági!
Remegő kézzel bontottam ki a csomagot, vajon működik e a kütyü. Gyorsan bekapcsoltam és vártam. És vártam. De nem történt semmi. Már majdnem feladtam és kezdtem áldani az égieket, hogy nekem hogy lehet ilyen pechem, amikor lassan leesett, hogy a szobában valószínűleg nem fog működni a GPS, merthogy műholdról kapja a jelet. Odaálltam hát az ablakhoz és lássunk csodát, ugyan percekkel később, de megjelent a pozíciónk.
A nehezebb rész csak ezután következett. A készülék beállítása kész horror. Én informatikus vagyok, de ennél bonyolultabb szoftvert, illetve szoftvereket ki sem lehetett volna találni. Ennek ellenére a feladat nem lehetetlen és remek jól el lehet játszani a végtelen lehetőségekkel. A témáról (többek között) bővebben itt. Cserében rengeteg hasznos funkcióval gazdagíthatjuk a GPS-ünket. Lehet autóval útvonalat tervezni (na jó, ebben nem különbözik az autós változatoktól), mert ezek a modern túra GPS-ek erre is alkalmasak. Lehet magasságot, sebességet, irányt mérni, útvonalakat letölteni a számítógépes térképre és vissza, útvonalpontokat, látnivalókat, stb. megjegyezni. Kisebb szenvedés árán fotókat geotaggelni, vagyis GPS koordinátákat rögzíteni a fotókhoz, a fotókban. Akár túristautakat is letölthetünk és azokon is navigálhatjuk magunkat. Ha ez mind nem lenne elég, akkor egy szoftver segítségével műholdképeket tölthetünk le a térképek mellé. Aki járt már úgy, hogy az erdő közepén elveszett a turistajelzés, vagy kiderült, hogy a legfrissebb, méregdrága térkép megjelenése óta átfestették a jeleket, az tudja értékelni az ilyesmit.
Mindezek mellett a Geocaching bizonyult számunkra a legértékesebb funkciónak. Erről bővebben olvashatunk a www.geocaching.com és a www.geocaching.hu oldalakon.
Az egész ötlet arra alapszik, hogy lelkes emberek kis konyhai műanyagdobozokban, befőttes üvegekben, átalakított madárlesekben, faodvakban és a legkülönlegesebb helyeken kis „ajándékokat”, „kincseket”rejtenek el, amiket geoládának neveznek. Ezeket más lelkes emberek megkeresik a GPS koordinátáik alapján. Hogy mi ebben a pláne? A kincskeresés izgalma. Ha kisgyermekünk van, életreszóló élményt szerezhetünk neki. Kedves barátainknál nyaraltunk Erdőbényén és elég volt csak egyszer megemlítenünk a gyerekeiknek a kincskeresést, és addig nem hagytak minket békén, amíg el nem mentünk a közeli Brónok völgyébe, amit meseszép útvonalon lehet megközelíteni.
Persze a felnőtteknek is tartogat különlegességeket a Geocaching. A túrázás már önmagában jó. Kiszabadulni egy kicsit a városból, a zajból, bűzből… De GPS-el még sokkal jobb! Ha egy különleges helyet találunk, ahol mondjuk nagyon szép a kilátás, vagy a hely kiválóan alkalmas piknikezéshez, főzőcskézéshez, akkor soha többé nem kell elfelejtenünk hol jártunk. A Geocaching ehhez annyiban tud hozzátenni, hogy a geoládákat 99%-ban olyan helyre teszik, ami valamiért különleges. Így még csak azzal sem kell „fáradnunk”, hogy ezeket a helyeket magunk keressük meg. Ha egy környékről azt hisszük, hogy már ismerjük, mint a tenyerünket, keressünk csak meg egy-két közeli geoládát és rögtön rá fogunk jönni, mi minden látnivaló van még ott. Az oldalt egyébként azért is érdemes böngészni, mert részletes leírás található szinte minden hazai turista célpontról, ami sok helyen érdekesebb, mint egy útikönyv. Szerencsére ezeket az infókat nem kell kinyomtatni, a szöveges rész is rámenthető a készülékre.
Gombászoknak is erősen ajánlatos. Gondoljuk csak el, mennyit érhet egy olyan térkép, ami tele van jobbnál-jobb gombalelőhelyekkel! Mint tudjuk a gombák évről-évre ugyanazon a helyen nőnek. Ha valakit tud ilyen térképet ne felejtsen el szólni nekünk! 🙂 Sokszor láttam már filmeken, hogy szarvasgomba lelőhelyekhez bekötött szemmel visznek el embereket. Hát ezek még soha nem hallottak a GPS-ről? 😉
Szóval túrázásra fel és elő a GPS-eket! Remek jó szórakozás lesz!
Kategóriák
Egyéb kategória

Gasztrocsajok

Pár héttel ezelőtt tettem egy elhamarkodott ígéretet, miszerint írok egy jó kis beszámolót a három lány szerepléséről a Tokaj-nyitányon. Nem kell őket külön bemutatnom, de a véletlenül bekukkantóknak azért ideírom, Chili & Vanília Zsófi, Malackaraj Anna, és Fűszeres Eszter a három főszereplő. (Szerintem már a „művészneveik” is megérnének egy misét.)
Persze azóta eltelt majdnem 2 hónap… Érlelődnie kellett a dolgoknak. Mostanra már lehet, hogy egy kicsit túl is érett, de ha megígértem, akkor meg is tartom. Ez fontos alappillére a harmonikus házaséletnek.
Vicces néha magunkat kívülről megfigyelni. Kamerával a kezemben jártam-keltem a teremben és figyeltem, ahogy a lányok szorgosan pakolgatják az elkészített falatkákat a tányérokra, beszélgetnek a látogatókkal, próbálják állni a rohamot. Magányomban csináltam vagy 300 elmosódott fotót az eseményről, mivel hiába tekergettem össze-vissza a fényképezőgép állítógombját, csak nem akart egy épkézláb fotót készíteni. Közben azért megfelelő távolságból tudtam szemlélni az eseményeket ahhoz, hogy meglássam a lányokban rejlő fantasztikus lehetőségeket. Na jó, ittam pár pohár bort is…
Már akkor megérkeztem, amikor még csak a konyhában sürögtek-forogtak: ismerem már ezt a feszültséget, volt már benne részem, hogy felugrottam egy kávéra, amikor LF Dóra és Eszter éppen vacsorára készültek, és azt vettem észre, hogy öt kiló spenót felett görnyedek, tépkedem a szárát, és ALAPOSAN! mosom le róla a homokot, mert ha nem segítek akkor „Úristen, elúszik a vacsora”, de ha épp nem megyek akkor is megoldódik valahogy, majd nyolc előtt öt perccel egyszerűen kirúgnak a lakásból egy rövid kis szia kíséretében, mert mindjárt ott vannak a vendégek. Egész nap csacsognak, nevetgélnek, jár a szájuk, de az utolsó egy órában elhallgatnak, csak pár szitokszó hagyja el a szájukat, hogy mennyire nincs idő már semmire. Aztán pontban nyolckor meggyúlnak a gyertyák, és ott a megterített asztal, minden kész.
Most ugyanez volt, kapkodás, felszólítás, hogy ha már ott vagyok (meg lettem én hívva, kérem) csináljak is valamit. Szedjem a salátát, vagy karamellizáljak pisztollyal.
Közben Anna közli, hogy van egy k…jó rúzsa, felkeni, és kimegy az éhes tömegek közé, had örüljenek az ételnek is és a rúzsnak is.
Zsófi és Eszter még némán dolgozik. Aztán úgy tűnik valami varázscsapásra elkészülnek, mert egyszerre húznak elő a zsebükből egy-egy rúzst és tükör nélkül kifestik a szájukat, ellenőrzik egymásét és ők is indulnak. Honnan tudják a nők előre, hogy mikor kell a ridikülben, és mikor a zsebben hordani a rúzst?
Arra gondoltam, hogy a Spice Girls mintájára csinálhatnánk egy lánycsapatot. Egy Fűszeres már amúgy is van köztük és a Chili Vaníliával, meg a Malackaraj (nem a hús) is elég pikáns. A neveiket sem kellene nagyon megváltoztatni, lenne Spicy spice, Chili spice és Karaj spice. Nem akartam belemenni a Malackaraj pontos angol megfelelőjébe, nem vagyok szakfordító, de szerintem a Karaj angolul is jól hangzik. Maximum a írásmódját kellene egy kicsit megváltoztatni, mondjuk Karai, vagy még divatosabban Karaï. Ugyan a nyitányon nem volt ott, de bevehetnénk a csapatba Purple Figs spice-t is, hiszen ő is gyakran szerepel együtt a csapat többi tagjával. (Aki kitalálja, hogy kiről van szó, kap egy pirospontot.)
A fellépéseiken nem csak énekelnének, mert persze abban is biztos fantasztikusan tehetségesek, hanem mondjuk főzhetnének a színpadon. És ha már valami klassz dolog rotyog a fazékban, azt azonnal meg is oszthatnák a közönséggel. Mondjuk szilvásgombócot dobálhatnának a közönség közé, mint Regős Bendegúz az Indul a bakterházban. Bár ez akár veszélyes is lehet. A film forgatásán Bendegúz úgy szemengórta szerencsétlen Koltai Róbertet, hogy az fájdalmában kimenekült a Bakterházból. Ez benne is maradt a filmben, érdemes megfigyelni. De mondjuk egy kis pacalfürdővel nem lehetne semmi gond, az nem okozhat sérülést senkinek.
Azt vettem észre, hogy minél többször fordulok kóstolóért, annál könnyebben jönnek a remek ötletek.
Látványelemeket is alkalmazhatnánk. Lehetne például hagymaszeletelés ütemre, vagy egy jó kis káposztagyalulás. Múlt nyáron láttunk egy remek zenekart Bodrogkeresztúron, akik mindenféle más célra hitelesített eszközökkel ritmuszenét adtak elő, például köveket egymáshoz ütögetve. Esetünkben a lábdobot remekül lehetne helyettesíteni például húsklopfolóval. Valaki tojáshabot verhetne, egy másik pedig a borsdarálót kezelhetné. Gyönyörű kép…
Mire ezt a sok sületlenséget végiggondoltam véget is ért a rendezvény és a magányom is megszűnt végre. Eszter mesélte nekem, hogy többeknek lett hasonló ötletük a rendezvény alatt, mint nekem, persze ők nem zenei performanszt vízionizáltak. Mindig is hittem benne, hogy a gondolatok terjednek az éterben.
Kategóriák
Egyéb kategória

Anyám főztje

A kép a Getty Images tulajona, bocs.

Kisfiúként nagyon rossz evő voltam. Igazság szerint rólam lehetett volna mintázni a rosszevő kisfiúk mintaképét. Többször előfordult, hogy nagyanyám egy pohár tejjel a kezében kergetett körül a lakásban, és próbált belémtömni egy falat vajaskenyeret reggelire. Akkoriban furcsa elképzelései voltak a (nagy)szülőknek arról, hogy mit kell egy kisgyereknek megennie. Például feltétlenül szükséges volt cukros, meleg tejet inni, mert az egészséges. Nekem persze már a gondolatától is hányingerem támadt. És ez nem csak gondolatban fordult elő. Nagyon sokszor hánytam. Előszeretettel hánytam össze mindent és mindenkit a legváratlanabb időpontokban. Egyetlen egy ellenszer létezett, amivel az esemény elkerülhető volt, és ez a csodatevő Traubi Soda. Ha nagyanyám elég sebes volt és a megfelelő pillanatban érkezett meg a Traubi Sodaval, akkor általában sikerült megakadályozni a komolyabb problémát. Hogy ennek van-e tudományos magyarázata, azóta sem jöttem rá. Talán a szénsav…
Aztán kiderült, hogy a hányingereim összefüggésben vannak a manduláim állapotával. És ez bizony száz százalékig igaznak bizonyult, ahogy kivették a már nem emlékszem melyik manduláimat, szinte azonnal megszűntek a hányingerek is.
Most már semmi nem állt az útjába a gyarapodásomnak. Étvágyam napról-napra javult, és egyre több mindent megettem. Mivel akkoriban sokat voltam nagyanyámnál, ezért legelső étkezéssel kapcsolatos élményeim is hozzá fűződnek. Nagyanyám a régi iskolát képviselte. Pörkölt nokedlivel, lecsó, rántott hús, húsleves, tojásos nokedli, káposztás tészta, ezek jutnak hirtelen eszembe. Persze mindennek az alapja a rendkívüli mennyiségű zsír volt, mert a zsír az ugye összeköt… Ez olyan sok volt, hogy a pörköltöt sokkal jobban szerettem hidegen enni, mert akkor pörköltzsíros kenyérként lehetett fogyasztani. A lecsó ugyancsak tocsogott a zsírban, az is jobb volt hidegen.
Mivel csendes gyerekként az egyik kitörési lehetőséget az extrém csípős lecsó hősies elfogyasztásában láttam, ezért ezt képes voltam 4 évesen, egy dömperes baleset során felszakadt szájjal is egy nyekkenés nélkül megenni. Ez persze bejött és máris a társaság középpontjába kerültem.
Anyám főztje már egészen reform volt nagyanyáméhoz képest. Sokkal kevesebb zsír, a korszak nagy vívmányainak széles körű alkalmazása, mint például a margarin, vagy a Vegeta. Ezt a kettőt azóta is előszeretettel használja, szinte bármibe képes őket beletenni. A fő különbség azonban az, hogy anyám főztjét imádtam, nem cseréltem volna le húsz Michelin csillagra sem. Sok-sok kedvencem volt, a szokásos nagyanyám féle repertoáron kívül a gulyásleves, vadas, milánói(!) makaróni, bolognai spagetti, krumplipüré, satöbbi, satöbbi. Lassacskán még a húslevest is megszerettem, aminek hosszú évekig még a szagát sem tudtam elviselni. Nagyanyám ebbe is annyi nagyon zsíros húst tett, hogy a leves tetejét egy egybefüggő, óriási zsír Zeppelin borította. Persze voltak olyan ételek, amiket soha sem sikerült rehabilitálni. A tökfőzelék és a gyümölcsleves még ma is közellenségnek számít nálunk. Az utóbbi azért, mert egy óvónőnek az a remek ötlete támadt, hogy addig fel nem állhatok az asztaltól, amíg meg nem ettem a gyümölcslevest, amit persze a mosdóban ki is hánytam. Akkor alakult ki bennem a Pavlovi reflex a gyümölcsleves és a hányás tekintetében. A tökfőzelékben pedig a kaprot utálom. Valahogy velemszületett kaporundorom van. Olyannyira, hogy amikor először bejött Magyarországra a McDonalds és mindenkinek el kellett ájulni a fantasztikus Big Mac-től én szó szerint kis híján kihánytam. Nem tudom valaki észrevette-e rajtam kívül, hogy a Big Mac szószban kapor is van.
Arra is hamar rájöttem, hogy a feleségem nagyon jól főz. Ekkor ért az első sokk, lehet, hogy nem az édesanyám főz a legjobban a világon! Kemény felismerés volt, de persze ez nem jelenti azt, hogy már nem szeretem édesanyám főztjét. Egy fiú örökké szereti az édesanyja főztjét. Persze most már szívesebben eszem meg a krumplipürét vajjal és nem étolajjal és már nem igazán szeretem a milánói makarónit sem, különösen nem félkész üveges szószból, „felturbózva”. Ezt az étolaj dolgot édesanyám pár hónapja árulta el nekünk, és láttam, ahogy a feleségem majdnem leesik a székről. Sőt ugyanazon az ebéden megtudhattuk azt is, hogy a vaj sokkal jobban hizlal, mint az étolaj, ezért kövérek a franciák. Ekkor éreztem úgy, hogy mennünk kel, mert ha nem, akkor a feleségem előadásba kezd, és az senkinek nem lenne jó, különösen nekem nem.
Az egész dolog addig fajult, hogy néha én is főzök. Ez azért elég nagyképű, mert eddig nem nagyon jutottam túl az alapokon. A tojásrántottát például remekül készítem, a gyereknek szinte mindig én csinálom meg, és Dávid kétnaponta biztosan kér rántottát vacsorára. Na jó, ennél azért egy fokkal tovább léptem. Pörköltöt állítólag jót csinálok és bolognai spagetti is jól megy. Gulyáslevesben sem vagyok rossz, bár szerintem a gulyásba nem kerülhet semmiféle zöldség, csak krumpli és lehetőleg annak is szét kell főnie, amitől az egész leves tartalmas lesz. Bevallom soha nem főztem még gulyást, de szakérteni nagyon tudok!
Elmondhatom magamról, hogy a mai magyar férfiról kialakított sztereotípiának majdnem teljes mértékben megfelelek.
A tüzet mindig én csinálom és pörköltöt is tudok készíteni. Talán még a halászléhez kellene egy kicsit értenem. És szó mi szó, valahogy nehezen tudnám elképzelni, hogy piskótát készítek uzsonnára, az valahogy nem elég macsó. És hogy teljessé tegyem a fejemben kavargó káoszt, ennek ellenére imádom Jamie Olivert, és csöppet sem tartom nőiesnek a konyhában sürgő-forgó férfiakat. Mondjuk próbálná valaki ráfogni a Gordon Ramsay-re, hogy nőies. Mélyebbek az arcán a ráncok, mint a Grand Canyon és olyan bunkó, mint a föld. Épp ezért szeretik a nők. Ki érti ezt?