A kép a Getty Images tulajona, bocs.
Kisfiúként nagyon rossz evő voltam. Igazság szerint rólam lehetett volna mintázni a rosszevő kisfiúk mintaképét. Többször előfordult, hogy nagyanyám egy pohár tejjel a kezében kergetett körül a lakásban, és próbált belémtömni egy falat vajaskenyeret reggelire. Akkoriban furcsa elképzelései voltak a (nagy)szülőknek arról, hogy mit kell egy kisgyereknek megennie. Például feltétlenül szükséges volt cukros, meleg tejet inni, mert az egészséges. Nekem persze már a gondolatától is hányingerem támadt. És ez nem csak gondolatban fordult elő. Nagyon sokszor hánytam. Előszeretettel hánytam össze mindent és mindenkit a legváratlanabb időpontokban. Egyetlen egy ellenszer létezett, amivel az esemény elkerülhető volt, és ez a csodatevő Traubi Soda. Ha nagyanyám elég sebes volt és a megfelelő pillanatban érkezett meg a Traubi Sodaval, akkor általában sikerült megakadályozni a komolyabb problémát. Hogy ennek van-e tudományos magyarázata, azóta sem jöttem rá. Talán a szénsav…
Aztán kiderült, hogy a hányingereim összefüggésben vannak a manduláim állapotával. És ez bizony száz százalékig igaznak bizonyult, ahogy kivették a már nem emlékszem melyik manduláimat, szinte azonnal megszűntek a hányingerek is.
Most már semmi nem állt az útjába a gyarapodásomnak. Étvágyam napról-napra javult, és egyre több mindent megettem. Mivel akkoriban sokat voltam nagyanyámnál, ezért legelső étkezéssel kapcsolatos élményeim is hozzá fűződnek. Nagyanyám a régi iskolát képviselte. Pörkölt nokedlivel, lecsó, rántott hús, húsleves, tojásos nokedli, káposztás tészta, ezek jutnak hirtelen eszembe. Persze mindennek az alapja a rendkívüli mennyiségű zsír volt, mert a zsír az ugye összeköt… Ez olyan sok volt, hogy a pörköltöt sokkal jobban szerettem hidegen enni, mert akkor pörköltzsíros kenyérként lehetett fogyasztani. A lecsó ugyancsak tocsogott a zsírban, az is jobb volt hidegen.
Mivel csendes gyerekként az egyik kitörési lehetőséget az extrém csípős lecsó hősies elfogyasztásában láttam, ezért ezt képes voltam 4 évesen, egy dömperes baleset során felszakadt szájjal is egy nyekkenés nélkül megenni. Ez persze bejött és máris a társaság középpontjába kerültem.
Anyám főztje már egészen reform volt nagyanyáméhoz képest. Sokkal kevesebb zsír, a korszak nagy vívmányainak széles körű alkalmazása, mint például a margarin, vagy a Vegeta. Ezt a kettőt azóta is előszeretettel használja, szinte bármibe képes őket beletenni. A fő különbség azonban az, hogy anyám főztjét imádtam, nem cseréltem volna le húsz Michelin csillagra sem. Sok-sok kedvencem volt, a szokásos nagyanyám féle repertoáron kívül a gulyásleves, vadas, milánói(!) makaróni, bolognai spagetti, krumplipüré, satöbbi, satöbbi. Lassacskán még a húslevest is megszerettem, aminek hosszú évekig még a szagát sem tudtam elviselni. Nagyanyám ebbe is annyi nagyon zsíros húst tett, hogy a leves tetejét egy egybefüggő, óriási zsír Zeppelin borította. Persze voltak olyan ételek, amiket soha sem sikerült rehabilitálni. A tökfőzelék és a gyümölcsleves még ma is közellenségnek számít nálunk. Az utóbbi azért, mert egy óvónőnek az a remek ötlete támadt, hogy addig fel nem állhatok az asztaltól, amíg meg nem ettem a gyümölcslevest, amit persze a mosdóban ki is hánytam. Akkor alakult ki bennem a Pavlovi reflex a gyümölcsleves és a hányás tekintetében. A tökfőzelékben pedig a kaprot utálom. Valahogy velemszületett kaporundorom van. Olyannyira, hogy amikor először bejött Magyarországra a McDonalds és mindenkinek el kellett ájulni a fantasztikus Big Mac-től én szó szerint kis híján kihánytam. Nem tudom valaki észrevette-e rajtam kívül, hogy a Big Mac szószban kapor is van.
Arra is hamar rájöttem, hogy a feleségem nagyon jól főz. Ekkor ért az első sokk, lehet, hogy nem az édesanyám főz a legjobban a világon! Kemény felismerés volt, de persze ez nem jelenti azt, hogy már nem szeretem édesanyám főztjét. Egy fiú örökké szereti az édesanyja főztjét. Persze most már szívesebben eszem meg a krumplipürét vajjal és nem étolajjal és már nem igazán szeretem a milánói makarónit sem, különösen nem félkész üveges szószból, „felturbózva”. Ezt az étolaj dolgot édesanyám pár hónapja árulta el nekünk, és láttam, ahogy a feleségem majdnem leesik a székről. Sőt ugyanazon az ebéden megtudhattuk azt is, hogy a vaj sokkal jobban hizlal, mint az étolaj, ezért kövérek a franciák. Ekkor éreztem úgy, hogy mennünk kel, mert ha nem, akkor a feleségem előadásba kezd, és az senkinek nem lenne jó, különösen nekem nem.
Az egész dolog addig fajult, hogy néha én is főzök. Ez azért elég nagyképű, mert eddig nem nagyon jutottam túl az alapokon. A tojásrántottát például remekül készítem, a gyereknek szinte mindig én csinálom meg, és Dávid kétnaponta biztosan kér rántottát vacsorára. Na jó, ennél azért egy fokkal tovább léptem. Pörköltöt állítólag jót csinálok és bolognai spagetti is jól megy. Gulyáslevesben sem vagyok rossz, bár szerintem a gulyásba nem kerülhet semmiféle zöldség, csak krumpli és lehetőleg annak is szét kell főnie, amitől az egész leves tartalmas lesz. Bevallom soha nem főztem még gulyást, de szakérteni nagyon tudok!
Elmondhatom magamról, hogy a mai magyar férfiról kialakított sztereotípiának majdnem teljes mértékben megfelelek.
A tüzet mindig én csinálom és pörköltöt is tudok készíteni. Talán még a halászléhez kellene egy kicsit értenem. És szó mi szó, valahogy nehezen tudnám elképzelni, hogy piskótát készítek uzsonnára, az valahogy nem elég macsó. És hogy teljessé tegyem a fejemben kavargó káoszt, ennek ellenére imádom Jamie Olivert, és csöppet sem tartom nőiesnek a konyhában sürgő-forgó férfiakat. Mondjuk próbálná valaki ráfogni a Gordon Ramsay-re, hogy nőies. Mélyebbek az arcán a ráncok, mint a Grand Canyon és olyan bunkó, mint a föld. Épp ezért szeretik a nők. Ki érti ezt?