Gyerekkoromban nagyanyámnál az én feladatom volt reggel elmenni a sarki ABC-be és megvenni a tejet és a kenyeret. Akkoriban szerintem ez mindenhol része volt a napi rutinnak. Ha nem is mindennap, de legalább kétnaponta. Mást nem is nagyon vásárolgattak az emberek hét közben. Elképzelhetetlen volt ez a gazdagság és választék, ami ma már megszokott. Valahogy nem is hiányzott sokkal több. Gyerekkoromban egy 10 literes szemetes kitartott akár egy hétig is. Ma már egy 60 literes szemetesünk van, amibe nem kerül bele a műanyag flakon és az üveg, de így sem tart ki egy hétig.
Nagyot változott a világ, voltak dolgok, amihez könnyű volt hozzászokni, és voltak, amihez már kevésbé. A rendszerváltás után nehezen szoktam meg, hogy a párizsi – a virslivel egyetemben – ehetetlen péppé változott, évekre eltűnt az angolszalonna, a debreceni, a túristaszalámi és egyéb finomságok mind mócsingos, zsíros és íztelen szemétté változtak. Még a téliszalámi is gagyi lett egy időre. Évekig nem lehetett kapni ehető tejfölt és a sajtok is borzalmas minőségűek lettek, a trapista sajt leginkább gumitalpra kezdett hasonlítani. Miért történt mindez? Mert ha ugyanabban a minőségben állították volna elő ezeket a termékeket, mint amihez hozzá voltunk szokva, akkor csak a tehetősebbek tudták volna ezeket megvásárolni. Ezért adtak helyette ehetetlen sz*rt, olcsón. Hálát adok Istennek, hogy ennek az időszaknak már vége és rájöttek a gyártók, hogy az embereknek hiányzik a minőség és ma már van fizetőképes kereslet is, igaz, sajnos szűk rétegről beszélünk. Ma is az a legjellemzőbb, hogy az emberek bemennek a hiper-szuper-marketbe és megvásárolják a legolcsóbb vackokat. És annak a párizsinak még mindig trutymó íze van, a sajt még mindig a cipőtalpra hasonlít.
De ezt legalább megértem. Sajnos, akinek nincs elég pénze megvenni a háromszor annyiba kerülő „igazi” párizsit, azt nem lehet okolni ezért. Sokan vannak kényszerhelyzetben. Ami viszont nagyon bánt, hogy egyre több ember tunyaságból választ szemetet. Visszakanyarodnék egy kicsit nagyanyámhoz. Soha nem fogom elfelejteni a friss kenyér illatát, ami az ABC-ben megütötte az orromat reggelente. Alig vártam, hogy a kezembe kaparintsam a még meleg kenyeret és közelről is beleszippanthassak. Mondanom sem kell, hogy a kenyér sosem bírta ki hazáig egyben. Még az utcán muszáj volt letörnöm belőle és elmajszolnom a friss, ropogós kenyérsarkot. Hazaérve sem fejeződött be a „lakoma”, előkerült a házikolbász paradicsommal, paprikával, esetleg hagymával, vagy csak egyszerűen vaj és só. Akkor nem gondoltam volna, hogy egyszer majd eltűnik a vaj és talán a kenyér is. Meg kell vallanom, hogy néha már egy kicsit untam is. Már megint vajaskenyér? Ma pedig már ünnepnek számít, amikor egy igazán friss és jó minőségű kenyeret megkenhetek igazi vajjal.
Manapság egy átlagközértben nem lehet jó minőségű kenyeret venni. Lehet olyat, ami elmegy. Valamennyire azért hasonlít a régi kenyérre, van valami illata és egy kicsit ropog is. És mellette mindenhol ott van a „public enemy number 1”. A fűrészporból és enyvből készült szeletelt kenyér, aminek nincs illata, nem is volt, és soha nem is ropogott, hiszen héja sincs. Íze messziről sem hasonlít a kenyérre, olyan mintha szivacsot szopogatnánk. Már eleve száraz, soha nem is volt friss. És ez a csoda olcsóbb, mint a normál kenyér? NEM. Sőt, még drágább is. Viszont nagyon praktikus, nem kell szeletelni és figyeljünk jól (!), hosszabb ideig „friss” marad. Köszönhetően az „E” akármiknek, amik garmadával vannak benne. És jobban be is lehet osztani… Legalább is ezt hallottam róla. Jártam olyan vidéki boltban, ahol már csak és kizárólag szeletelt kenyeret lehet kapni, igaz rendelésre (!) hoznak hétköznapi kenyeret is. A mi sarki közértünkben is gomba módra szaporodik a szeletelt kenyér. Ritkán járok oda, így szembetűnő, hogy a fél éve még egy polcon megbújó szeletelt szörnyűség ma már a fél kenyerespultot elfoglalja. Kezdem veszélyben érezni magamat.
És mi a helyzet vaj fronton? Ha lehet még rosszabb. Ugyanabban a vidéki kisközértben 15 féle margarint számoltam meg és csak egyetlen féle vajat. Nagyapáink idejében még csak házi vajat lehetett kapni a helyi piacon, ma pedig már egyetlen egy (!) tehén sincs a faluban! De a környéken sem, sőt az egész régióban is ritka, mint a fehér holló. Valahol egyszer azt hallottam, hogy ha csak 5%-al nőne a magyarok vajfogyasztása az megmenthetné a magyar tejesgazdákat. Nem tudom, ez igaz-e és még vannak-e egyáltalán Magyarországon tejesgazdák. De ha igazán akarunk valamit tenni a magyar termékekért és a magyar vidékért, akkor itt az ideje elkezdeni újra igazi vajas kenyeret enni!