Prímszámok parádéja

Esze Dóra írása

Azért vettem ki annak idején a Julie és Julia című filmet az Odeonból, mert hivatalból épp gasztrofilmeket nézegettem. Ami azt illeti, bármi elérhetőt a témában, Szárnyát vagy combjáttól L’ecsóig. Néhány évvel ezelőtt vissza-beleszerettem a vajba, a két éjjel-nappal receptező Júliáról szóló film pedig, komolyan mondom, tovább mélyítette az érzelmeimet. A vaj azt jelképezi a konyhában, amiért leszaladok a térképről az emberi kapcsolatokban. Puhaság, ölelés, az akár a trolimegállóban is egy pillanat alatt kialakuló, néhány négyzetcentiméternyi kétszemélyes sziget, ártatlanság, tisztaság, kisfiúmosoly, amelytől a térdem olyanná válik, mint képe a vízen. Ha megdermed és aztán elnyaral a munkalapon, sírni sem átall. De ezt a vonalat gyorsan leállítom, mert már bokáig állok a giccs gyanújában, inkább összefoglalom:

Vaj = muszáj imádni, muszáj!!!

Természetesen éljen soká minden vajas süti is.

Személyes izébigyóm, hogy minden bizalmat kelt bennem, aminek az angol kultúrához van köze. Off: a fontos sütiről nekem elsőre a pound jutott eszembe, csak aztán a lényeges. Jelzem, nem zárják ki egymást. On. Ebben a csodakedves receptben első ránézésre észre sem vettem a számadatok furcsaságát. A százhuszonhatot, a huszonhármat. Aztán arra gondoltam, üsse szösz, betartom a mértékeket. A mérlegem azonban türelmetlen fajta, ha nem töltök elég gyorsan, sértődötten mutatja inkább az időt, megnézheti magát a keverőedényem. A sietségtől ezért olykor megszaladt a kezem, a huszonhármat még csak-csak sikerült kimérni, de a százhuszonhatból százhuszonhét lett.

És akkor elcsíptem a hirtelen ötletet: legyen ez a prímszámok receptje. És mivel sokunk szívéhez áll közel az a könyv, amelynek fejezeteit prímekkel számozta meg a szerző, ajánlom ezt a posztot azoknak, akik szintén meghatottan kedvelik Mark Haddon A kutya különös esete az éjszakában című regényét.

Poundcake – fontos vajas sütemény

3 tojás

5 ek kókusztej

fél vaníliarúd tartalma az elkevert tojásba pöncörgetve

127 g rizsliszt

23 g étkezési keményítő

fél zacskó sütőpor

só gondolomra

149 g xilit

187 g szobahőmérsékletű vaj

maréknyi mandulaszelet

13 szem friss eper felszeletelve

Összekevertem a kókusztejet és a tojást, belepergettem a fél rúd vaníliát. Egy másik tálban összekevertem a lisztet, a sütőport, a xilitet, a keményítőt, a sót, a mandulát. Beleadagoltam a folyékony tartalom felét, elkevertem, és hozzátettem a másik felét. A tálba szórtam az eperdarabokat. Alacsony fokozaton újra kevertem rajta egyet. Ezek után sütőpapírral bélelt tepsibe töltöttem a masszát. Én most a szélesebb, alacsonyabb sütőalkalmatosságot választottam, mert rögtön látszott, ez a tészta szétterülve is jó lesz. Kettes fokozatra állítottam a sütőt, és körülbelül háromnegyed óra múlva nagyon elégedett lettem. Néhány kockája több napig állt pucéran a konyhában, tanusíthatom, nem szárad ki. Zamatos és könnyű. Még Henci fiamnak is ízlett. Ami azért megmutat valamit. Hogy zárszóként is Julie-t idézzem a Julie és Julia című filmből: „Mert vajból sosem elég.”

Olvasnivalónak ma álljon itt és a linken egy Alex-novella egyharmada. Még kétszer folytatom majd. Köszönöm megtisztelő figyelmeteket.

Keresztapa, te mindent megértesz 1.

Tizenhét éves korunkban a nagymamánk, akit mi úgy hívtunk, Nagyik, kijelentette, nem halogathatjuk tovább, el kell mennünk Párizsba. Meg sem tudtunk szólalni franciául, és az is világos volt, az enciánkék szabadságból nekünk úgysem jut. Lakni azonban volt hol, Nagyik leplezetlenül szervezkedett a fejünk felett a barátnőjével, Janka nénivel, aki még hetvenhétben hagyta el Magyarországot. Ha este tízkor csöngött a telefon, biztosra vehettük, ez ő. Így jön ki a hívósávja, mondta Nagyik a naptárat lapozgatva, mintha rögtön tudnunk kellett volna, mi az. Mellékesen megemlítette azt is, Janka néni épp ezen a nyáron nem nagyon fog tudni kalauzolni minket, de hát mi úgysem szeretjük az olyasmit, vagyis pont nekünk való vendéglátás lesz, ebből is látszik, most vagy soha. Nyilvánvalóan eltervezte a nyarunkat pontról pontra, már áprilisban ideadta a pénzt a vonatjegyre. Tettünk egy tétova próbálkozást, lehetne-e esetleg inkább interrailt, benéznénk ide-oda – egy év múlva csaknem minden osztálytársunk nekivágott, nyolcvannyolcban nem volt menőbb érettségi ajándék –, de Nagyik hallani sem akart róla, szokatlanul rugalmatlannak és türelmetlennek mutatkozott, azt magyarázta, barangolni voltunk már és leszünk még, ez a nyár, a tizenhetedik, minden magányos prímszámok legragyogóbbika úgy, ahogy van a Fény Városáé. A többi csak irodalom.

Janka néni kijött értünk a pályaudvarra, és bár az autóban folyamatosan beszélt hozzánk, valamit mégis elhallgatott. Később, emeletes lakását szobáról szobára végigmutogatva, mintha csak valamely tarka anekdotához köthető családi bútordarabra, különleges mintájú porcelánszervizre hívná fel a figyelmünket, széles mozdulattal kitárta egy hátsó szoba ajtaját: „Ez pedig Arthur. Arthur, ce sont mes p’tits amis Hongrois, Aleeex, et Aleeex.”

Enchanté, mondtuk zavartan, mert ennyit megtanultunk, és nem mertünk beljebb lépni, lecövekeltünk a küszöbön. A szobában első pillantásra is betegszagot várt az ember, nem találta, igaz, a félig leeresztett redőnyök kevéssé tették hívogatóvá a légkört – Arthur azonban így is, párnák fodrai és paplanok buckái közé süppedve rendkívüli szépségnek mutatkozott, és bár erőtlenül emelte fel a kezét, amelyet sötétvörös foltok borítottak, sápadt arcán csaknem gúnyos félmosoly futott át. Enchanté, gondoltuk, ezt tőle nem fogjuk hallani. Janka nénihez fordult. Csak azért értettük, mit kérdez, mert egyetlen szó volt: „Pol?” Legalábbis mi így hallottuk. Janka néni kiterelt minket a szobából, és valamit morgott az orra alá a telefonról.

Az első harmad folytatása: itt.