Kategóriák
Egyéb kategória

Íróblokk

Esze Dóra írása:
azembert lefoglalja az élet, általában temérdek írói ötlet sok kispasztellszikrája pattog a fejében, sajnos mégis az az érzése, a világ mindenideje kevés volna papírra vetni őket. De semmi nem garantálja, hogy amikorvégre le tud ülni, ne ütközne teljes testtel abba a betontömbbe, amelyetegyszerűen csak íróblokk néven emleget a szakirodalom.
Ilyenkorérti meg az ember, mit nem bírtak a nagyszülei a kortárs képzőművészeten. Betontömb,basszus. Nézni is tereh. Ő sajnos nem sértődékeny, áll az ember újtábanbüszkén, tántorítatlanul. Gondoltam, összeszedek néhány praktikát. Némelyikmegtörtént eseten alapul!
Alegbarátibb íróblokk a külső akadály. Az úgynevezett hétköznapi valóságeze-aza, gócpontja, elintéznivalója. Az ilyesmi őszintén szólva még jól isesik. A nullkaraktert számláló Word dokumentum háttere vakít, mint a símező,ehhez képest pezsdül a vér, ha meg kell oldani egy feladatot. Sétát kér akutya, baráti krízis üt be, focizni hívnak a gyerekek, össze kell állítani egylegóhelikoptert, vagy egyszerűen az esti kihívásokhoz érkeztünk. Ilyenkor nelegyen lelkifurdalásunk. Kifejezetten jólesik időről-időre kiszakadni a monotonbillentyűrecegtetésből, ki hányhatna a szemünkre egy pici szünetet?
Ha azérzelmeinben, a lelkiállapotunkban van a blokk, például félünk attól, hogyrosszat írunk, az nagyon csúnya önbüntetés. És nem is fair. Ugyanis minden elsőváltozat vacak. Az a dolga. Nyuogdtan tegyük ki ezt egy post-iten a falra ésolvassuk el nyolcszor még az első bekezdés elkészülte előtt. Ha kilencedikresem jutunk túl az elakadáson, folyamodjunk egy másik tipphez.
Csak aduguláselhárító munkájához tartozik hozzá szervesen a blokk. Tegyük ki ezt egy másikpost-iten a falra és olvassuk el addig, amíg égnek nem áll a hajunk. Rémidegesítő gondolat, sántít is, ennél még az is jobb, ha capslockban írt rövidmondatokkal és felkiáltójelekkel töltjük meg az oldalt. Azt legalább holnapkihúzzuk.
Olvassukmagunkat. Határozottan tud nekünk menni ez a mesterség. Ott áll feketén-fehéren.
És néhamég egész formás szövegek is kirepültek a kezünk alól.
Írjunkszándékosan pocsékul. Hozzunk létre súlyosan, veretesen, maccra felcsavartansatuborzasztó szövegrészletet. Ez a módszer csodákra képes.
Írjuk mega szöveget úgy, ahogy tudjuk, és ne nézzünk rá 24 órán át.
Vigyükel a főszereplőnket nyaralni. Amikor visszatér, mintha ki lenne cserélve. Mi is.
Kapcsoljukki a zenét, zavarja az ötletek szabad folyását.
Kapcsoljukbe a zenét, hihetetlenül megkönnyíti a gondolatok áramlását.
Tornázzunk,végezzünk el egy comb- vagy popsiszekciót. Az is blokk. Legalább jóféle.
Nyomjunkle Minka Kelly killer body hasizomgyakorlatából húsz darabot. Ezen a linken kis görgetés után az ABS címszó alatt az áll, ereszkedjünk a földönkönyöktámaszra, nyújtsuk ki a lábunkat, forgassuk a törzsünket jobba-balra. Apulzusunk hálás érte, az biztos.
Egy óramúlva megint huszat.
Küldjükel otthonról a gyerekeket, csak láb alatt vannak. Mami dolgozik, ezt meg kellérteniük.
Hívjukbe a szobába a gyerekeket. A Homo Sapiens elsorvad érintés nélkül. Öleljük átés tartsuk őket a karunkban két percig. A szavakat most mellőzzük. Ha márvisítanak, forduljunk vissza a monitorhoz, és tegyünk egy próbát: a zajróláltalában eszünkbe jut valami.
Tartsunkfőződélelőttöt, két kavargatás között rohanjunk a szobába és toljunk belegalább öt sort. Ha tényleg sor az a sor, nem kell alkoholmentesnek lennie.
Mosogassunkel.
Tornáztassuka memóriánkat: dobjunk össze egy sárgabarackos linzert szigorúan fejből.
Ésírjunk, írjunk, írjunk.
25 dkgliszt – jó ötlet, ha a fele rizsliszt, fele low carb mix
15 dkgxilitol
20 dkgvaj
csipetsó
kéttojás
egycitrom héja reszelve
hat szemsárgabarack szeletelve
Axilitolt érzésre két részre osztjuk, a kisebbikkel megszórjuk a délutánra márlehetőleg tottyanósra szétcsúszott szelet barackokat. Hozzákeverjük acitromhéjat. A száraz összetevőkhöz az íróblokkban kimerült írók megolvasztjáka vajat, bár érett felnőttre valló csendben veszik tudomásul, ha egygasztroblogon ez lincshangulatot teremt. A liszthez keverjük a vajat és kéttojást, két kis cipót készítünk a tésztából és a hűtőbe helyezzük fél órára.Aztán az egyikkel kibéleljük a tepsit, ráhalmozzuk a gyümölcsöt, majd 1.sodrunk, 2. üres borosüveggel sodrunk, 3. tódozgatunk-fódozgatunk ráfedőréteget. Villával megszurkáljuk, szokás szerint kis lángon sütjük.
Kihagytamvalamit?

Kategóriák
Egyéb kategória

A fényképezhetetlen sütemények miniszterasszonya

Esze Dóra irása
Szeretema kritikát. Ez bőven megfér azzal a több tucat masszív emlékkel, amikor mégigazán bele is haltam. Elevensége levesz a lábamról, és ez fontosabb, mint hogyhogyan esik, mindig rengeteget lehet belőle tanulni, ha nem is mindigtematikusan. Szóval alapvetően hála a kemény szavakért.
Ezen aszívemnek oly kedves blogon nemrég, az epres cheesecake fotója kapcsán kaptamhideget és hideget. Ne kerteljünk, fotózásból rámfér a gyorstalpaló. Mondjukszerintem ez kivételesen épp egy elfogadható darab volt, szeretem ezt a vékony,bordó, hajlítható vágódeszkát, szeretem az eperírást, szeretem látni agyerekeim monogramját. Önös szempontok.
Ezekután te jó világ, mi vár rám, ha fotóval publikálom mai főszereplőnket. Nemtudom, más hogy csinálja, de az enyém konkrétan fényképezhetetlen. Csak addigmarad egyben, amíg a tepsi összetartja. Viszont az ember ezt szereti benne.Hogy omlik, omolva eteti magát.
Ráadásulgyorsan elkészül és különös gyengédséggel simítja ki az idegrendszert: most avilág egyik legmenőbb dolga a pazarlást kiváltó kreatív felhasználás, nem? Hogyvan kijárat, ha már senki nem hajlandó megkenni és megenni a péksüteményt? Irtómegnyugtató érzés.
Cukormentesmáglyarakás
2többnapos, mondhatni beletörődve kallódó zsömle
2 tojás
4 tkxilit
magvak –nálam kesu, szeletelt mandulabél – és mazsola, összesen egy marékkal
4 tkcukormentes dzsem
¼ lkókusztej
50 g vaj
kevéskezsemlemorzsa
10-15szem mirelit szeder
1 banán
Ebből a receptből indultam ki. A zsömlét felszeleteltem. A kivajazott-zsemlemorzsázott tepsihezaz első műveleten már túlestem, amikor észrevettem, hogy nincs itthonzsemlemorzsa. Előkaptam a botmixert, és néhány szeletke zsemléből megoldottam,rászórtam a vajrétegre. A maradék vajat megolvasztottam. A tojássárgájátkivilágosítottam 2 teáskanál xilitollal, felforraltam a kókusztejet,összekevertem a tojássárgájával és ráöntöttem a zsömledarabkákra. Megforgattambenne, hogy minden darabot érjen, azután belesimítottam a tepsibe a felét. Aréteg tetejére karikáztam a banánt, szórtam a magvakat és a mazsolát,illesztgettem a fagyott szederszemeket, majd elhelyeztem rajta a maradékzsömlemasszát, azt tetéztem a lekvárral. Kettes fokozaton kezdtem sütni. Közbenkemény habbá vertem a fehérjéket, hozzákevertem a maradék 2 teáskanál xilitolt.Fél óra után rákanalaztam a süteményre a habot, egy egész kicsit lejjebb vettema hőt és még negyedórát sütöttem. Kinyitottam a sütő ajtaját, elzártam alángot, a forró máglyarakás pedig elégedetten nézett szét a világban. Azon semsértődött meg, hogy Petinek ez jutott eszébe róla: „Mama, szerintem hagydezeket a különleges dolgokat. Jó nekünk a csokitorta.”
Életimádatfelső fokon
Kapcsoljunkmediterrán üzemmódba
Emlékszem,nekem kicsi koromban el kellett magyarázni azt a kifejezést, hogy a szomszédkertje mindig zöldebb. Utólag megértem magam, mert tudom, a mondásban valójábana kert a leglényegtelenebb momentum. Egy tipikus szemléletről azonbanfájdalmasan sokat árul el.
Noha nemáldott jó magyar közmondásról beszélünk, az áldott jó magyar irigységetmindannyian felismerjük benne, mert tudjuk, mi az. Pedig simán élhetnénknélküle. Boldogan lehetséges, hogy vagyunk mi is olyan vitézek, mint akárkimellettünk a sorban, de magunkon meg sem látjuk a jót. Vagy csak nem hisszükel, hogy sóvár lemondásunk tárgya bennünk épp annyira piacképes és másokelismerésére méltó. És bár az irigység nagyon csúnya érzés – minden bizonnyaltényleg sárga –, valamivel vigasztalódnia kell az embernek, ha már másnakjutott a fényesebb szőrű, hangosabban csörgő játékmaci.
Az egyikvezető szociológiai hangadó vállalat nemrég közzétett egy kutatást. 2011-benminden tizennégy magyar felnőttből egy tartósan külföldre szeretne költözni.Teljesen logikusan hangzik – ugyanakkor az is, hogy a magyar lakosság körébenlegalább két nemzedékben még mindig elevenen él az a keserű reflex, amelyet azátkosként emlegetett történelmi éra tapasztalatai tettek valóságossá. Évtizedekteltek úgy el, hogy a külföld, mint olyan szemernyivel sem volt elérhetőbb aJános vitéz Tündérországánál.
Kezdjükott, hogy az ember, ha közép-európainak született, nem kapott útlevelet. Aztán,ha kapott is, háromévente. Továbbá a háromévente megejthető utazáshoz hetvenegész dollárt válthatott ki, efelett minden cent rendőrségi ügynek számított.Végül pedig, és ez volt a valódi büntetés, ha egyszer kiszabadult, mit látott?Hogy még a csapból is Milka csoki folyik, hogy a hivatalok működnek, hogy aszolgáltatások valódiak, hogy kedvesek az emberrel az üzletekben, hogy egy alsóstanítónéni olyan verdával szaladgál, amilyennel itthon még a butikosok sem. Haa szerencsétlen keleti turista nem ötvenhatos rokonát látogatta meg, ha nemvágta át a határőröket dugivalutával, akkor számára a nyugati út olyan volt,mint amikor a börtönlakókat elviszik egy körre, de cabrio rabomobilban:kocsikáznak egyet ott, ahol minden nélkülük történik meg. Viszont kiválókilátásuk nyílik az úgynevezett életre néhány perc erejéig.

Kategóriák
Egyéb kategória

Vörös kód és tiramisu

Esze Dóra írása
Tudjátok, gyerekek, amikor üknagymami belefogott a cukormentes desszertkísérleteibe, először egyáltalán nem nézett körül. Nem vallatta a netet, nem kíváncsiskodott, ki hogy csinálja. Lebegett lelki szemei előtt egy ízélmény meg egy állagminőség, és csak azt tudta, hogy mindent el fog követni ezekért. Úgy is mondhatnánk, messziről indult. Volt egy korszak, gyerekek, amikor pépesített rizzsel próbálkozott. Gondolta, ebbe nem lehet belekötni. Egyszer aztán meglátogatta üknagymamit hazánk már akkor is buuuuuuuuuuuum, ennyire híres költőnője, bizony, gyerekek, két év múlva az érettségin, ha őt húzzátok, simán elmesélhetitek, amit most mondok, beleharapott egy házi készítésű süteménybe, elgondolkodva nézett maga elé. Előttetel van, amikor valaki lila-sárga kockás gumicsizmához veszi fel a piros norvég mintás kabriót, meg egy vastag arany nyakláncot, ugye? Hogy mit szoktunk olyankor felelni érdeklődésére? „Érdekes…” Majd, hogy senkiben ne maradjanak kételyek, a költőnő hozzáette: „Finomnak semmiképp nem mondanám.”

Fotó innen
Üknagymama nem adta fel. Erről még nagyon hosszan mesélhetnék nektek, de a Marsra kicsit még drága a telefon, meg látom, türelmetek is fogytán. Így is van, nem azért mentetek egy már lecsengett hájphelyre nyaralni, hogy szórjátok a pénzt. Gyorsan csak elsorolom, mi mindennel próbálkozott tiramisu alapnak: cukormentes biokukoricapehely, cuormentes háztartási keksz, diabetikus babapiskóta, diabetikus kekszek özöne. Jóval később, 2011-ben egy csodás májusi napon, családi ünnepségre készülvén rájött, hogy semmit nem bíz a véletlenre és maga fogja megsütni a piskótát. Hát ennyit mára, drágáim. Holnap megint jelentkezem, ésszel a kagylóvadászattal a vastóban, puszi.

2 + 4 tojás

250 g mascarpone

fél ek zsemlemorzsa

1 ek rizsliszt, 1 ek Norbi lowcarb mix

1 kis csésze kávé

2 + 4 tk xilitol

vodka

Két tojásból elkészítettem Nagymamám tíztojásos tortáját, nagyon vicces volt a megszokott tempó ötszörösével haladni. Felvertem két tojás habját, beletettem két teáskanál xilitolt, szépen belekevertem a sárgájákat, és kapott egy hintésnyi zsemlemorzsát. A Nagymami receptje egy kevéske jéghideg vizet is mond a liszt előtt, de az kiment a fejemből. Én nagyon sokat köszönhetek a Norbi lowcarb mixnek, és ugyanúgy kerülöm a finomlisztet, mint a finomított cukrot, így hát különösebb pirulás nélkül adom meg az összetevők között, amely tehát ezen a ponton kerül bele a tésztába. Sütőpapírral kibéleltem egy jénait, igyekeztem annyira lelapítani, amennyire lehet, lenyirbáltam a kilógó részeket, beleöntöttem a tésztát, és az alsó rácson másfeles fokozaton addig sütöttem, amíg a tenyerem száraz maradt a tetején. Csodásan levegős típus.

A krémhez felvertem négy fehérjét, majd finomabb fokozaton hozzákevertem a négy teáskanál xilitolt, a négy sárgáját, néhány csepp vaníliaesszenciát, a mascarpónét, és hát eléggé szabadon választott gyakorlattal öntöttem bele a vodkát. Kínos dolog ám a szűkmarkúság! Mondjuk így, nem sajnáltam a családomtól. Az eredeti receptek likőrt írnak, többnyire amarettót, de bevallom, én már készítettem tiramisut pálinkából is. A pucér tortácskát több helyen megszurkáltam tálalóvillával – így hívják? –, és belecsorgattam a kávét. Ráfektettem a szép, lassú krémet, a tetejére tettem a betűsablonokat, majd kakaót szitáltam a felszínre és ment a hűtőbe egy napra.

Rita


Először egy olasz fiú.

Én találtam ki a két üveg Martinit, még jóval az előtt, hogy kiderült volna, Tapolcára megyünk abban az évben, nyilván nem tudhattam, hogy három napon át zuhogni fog az eső, sem más, sem én. Nem tudtam, mit hoz ki belőlem, keveset, vagy egyáltalán semmit nem gondoltunk a lehetséges következményekről, tehát annak előtte nem esett, messze nem esett annyi szó róla, mint a szexről. Nem képzelegtünk, nem gyűjtögettünk, nem tapogatóztunk, nem nyomoztunk, nem akartuk hallani, másnak hogy sikerül az első alkalom, csak abban voltunk biztosak, hogy kettő kell hozzá: egy üveg nem elég, három sok. Fél tizenkettőre saccoltuk, hogy hatni fog, kidől vagy végképp elázik az a három tanár, aki nagy kelletlenül elkísérte az osztályt, bár, ha jól emlékszem, ilyesmit egyikünk sem kért. Háromnegyedkor Hubay be akart kopogni a faházuk ajtaján, majd engem noszogatott, másszak fel az ablakpárkányra, és nézzem meg, alszanak-e már, Ferike azonban megvétózta mindkét ötletet. Egy első alkalomnál kardinális kérdés a kockázat öröme, ezzel érvelt. Tehát nem az a legfontosabb, mit nyerünk vagy vesztünk, hanem a bizonytalan borzongása, mely előbbinél messze ütősebb, utóbbiért bőségesen kárpótol. Szerintem azonban mivel ez a borzongás garantált, eleve kilövi a rizikót, lássuk be, kicsit sántít az elmélet, nincs hang, nincs fény, nincs mozgás fél tizenkettőkor, ez persze világos, ezért választottuk ezt az időpontot, hogy kinyissuk, hogy becsukjuk magunk mögött az ajtót, megtaláljuk a faházaktól megnyugtatóan távol eső, már-már biztonságos területet, akkor épp csak szemerkélt, megálljunk a fáknál, és elővegyük.

Először egy olasz fiú csókolt meg.

A vizes fűben állva, a hirtelen és széles hullámokban fokozódó öröm fodraitól elborítva babráltunk vele, nehezen fogott a gyufa, mert persze mindezt vagy cigi mellett, vagy sehogy, addigra átvizesedett a cipőnk, félig a zoknink is. Poharat nem vittünk, mintha így állapodtunk volna meg, pedig nem. Ferike volt az első, forgatta a szemét, sóhajtott, neki is, simán neki is fohászkodhatott volna, aztán Hubay jött, zavaró természetességgel, afféle „Gyerekek…“-nézéssel, végül én. Meghúztuk, körbeadtuk, amíg egyáltalán görgött benne a folyadék. Egy idő után szúrni kezdett. A mellkasomban középtájt. Ha úgy képzelném, hogy nagy, laza, lötyögő burok, párafelhő, hártyagömb veszi körül a szívemet, ez a fájdalom épp hogy megérintette volna puha felszínét. A kaktuszok, ezt olvastam egy útikönyvben, kiválóan erjednek, ezért főznek belőle pálinkát Mexikóban. Ferike olaszul tanult és gőzerővel, Hubay az angolra feküdt rá. Észrevettem, hogy az üveg nyaka kicsorbult, a nyelvet felhasította, elmetszette, szétnyeste az én két drága barátom: Ferike azokat a szavakat szedte elő, amelyek ránézésre lehetnek olaszok is magyarok is – arca, faló, galla, tino, tana –, Hubay pedig gondolt egyet, és ugyanígy járt el – bolt, eleven, hit, most, tan – az angollal. A barátnőm ott aludt az egyik házban, tőlünk kettőre. Szeretett, nagyon szeretett, kifejezetten közkedvelt ital Közép-Amerikában ez a fajta tömény alkohol, szúr, mint a túlélőbajnok növény tüskéi. Ide-oda lötyög a kukac, konstatáltam, hogy ez már a második üveg, a kaktuszpálinka utolsó néhány kortyában, lecsavartam a tetejét, ezt az ide-oda lötyögő kukacot meginni nagy szerencsét jelent, olajszerűen sűrű, édes, mégis váratlanul csípős volt, nem minden ízében, mint mondjuk a hegyes erős paprika, de nem akarok rá másik szót használni, csípős, ez csak egy érzet, mintha belém szúrna, ezt csak elképzelem, ez itt van, ez vermut, nem pedig kaktuszpálinka, a barátnőm talán ekkor fordult a másik oldalára, miközben találkozom vele. Fáradt volt, amikor lefeküdt, ezen az éjszakán nem akartam fogadni, fogadni magamban arra, vajon egy hajtóra magamba dönteném-e a meszkál végét, az utolsó három-négy kortyot, kukacostul. Egyik lábunkról álltunk a másikra, a barátnőm alszik, minden igaz barátom itt áll, sápad, hány, tűnődtem el, hány házra is innen, azt hiszem, épp róla beszéltünk, azt hiszem, álmodik, azt hiszem, kettő. Ferike egyszer csak bejelentette, hogy a nagynénje médium, ezen röhögni kellett. Hubay megjegyezte, érdekes lehet az élete. Egy merő társas rendezvény. Kutakodás, kiállítás, kvíz az emlékek között. Miközben mindenre tudja a választ. Ugyan, szólaltam meg én, az élete nyilván ugyanolyan, mint bárkié, csak még több hír és még több infó, nyomozás és gyűjtögetés nélkül.

És a folytatás–>

Kategóriák
Egyéb kategória

Eperbetvek, avagy a cukormentes háztartási keksz megdicsőülése

Esze Dóra írása

Emlékszem, jó tíz éve találkoztam először a „Süssünk-főzzünk bonyolultat” gondolatával egy általam végigfeszengett vacsorán. Az akkor még cseppet sem elterjedt minimalizmussal megdizájnolt – és ennek megfelelően árfektetett – étteremben kicsit több híres ember ülte körül az asztalt, mint nem. Ennek azért lehetett köze ahhoz, hogy mi voltunk az egyedüli vendégek. Ha jól emlékszem, a gondolat a következőképpen vetődött fel: a konyhában gyermekkora óta példátlanul jártas mesélő és – verbatim idézet – KEDVESE hétre várt vendégeket, ám hat órára már mindennel elkészültek. Erre ő kitalálta, nosza, gyorsan készítsenek valami bonyolultat is. Ezért sebesen összedobtak egy rebarbara fagylaltot, kehelynek meg öntöttek egy kis karamellt a merőkanál hátára. Hát ezt én megjegyeztem. Miért is hittem korábban, hogy egy vacsoránál a praktikus megoldás a cél? Hol máshol kezdődne a művészet, mint a nehéznél? Márpedig akármi legyen is a gasztrotrip konkrétan, éppen ez emeli el a vegetatív létfenntartástól és irányítja a kultúra felé.
Az emlék a minap ismét felbukkant, amikor a körút felé igyekezve automatikusan elolvastam a Kánaán étterem elé kitett, krétával megszövegezett táblát. Marakuja cheesecake. A Csanády utca  kulináris fénypontját hajdan nagyon-nagyon szerettem, de most nem afelé tart az életem, hogy vendéglőkben üldögéljek. Mindegy, a rokonszenv töretlen, viszont ha falhoz állítanának, melyik is pontosan a marakuja, nem biztos, hogy nem vesznék oda.
A vágy viszont garantáltan felébredt: készítsünk valami bonyolultat. Hamarosan kiderült, a brownie mellett amerikai nemzeti édességnek számító sajttorta egyáltalán, de cseppet sem komplikált. Mondhatni pikpak elkészül! Maradt tehát a rendhagyó gyümölcs mint fókuszpont. Köröztem is ezügyben a szívemnek oly kedves Lehelen néhányat, de legfeljebb ananászt, friss áfonyát vagy néhány szem „pedig gyerekkoromban sarkkutató akartam lenni” kiwit vihettem volna haza. Be kellett látnom, ha sokkoló gyümölcsöt akarunk levadászni, arra a nyár robbanása alkalmatlan időszak. Maradt az eper. Nem tudom, meddig kapható még, néhány gasztroblogőz előszeretetttel célozgat a közelgő befőzésidényre, ebből azt olvasom ki, hogy a csillogó dívapozíciót illetően lassan érik a könnyes búcsú. Ó, drága eper. Van JohnBraine-nek egy mondata: „Az epernek nem túl magas a tápértéke, de amíg van a piacon, együnk belőle minél többet.”
Ő persze a sikert értette ez alatt.
Monogramos cheesecake
200 g cukormentes háztartási keksz
70 g olvasztott vaj
500 g mascarpone
125 g túró
200 g xilitol
1 evőkanál vaníliaesszencia
4 tojás
300 g tejföl
egy kiskanálnyi vajkrém
A vajat megolvasztottam, a kekszet turmixgépben nagy morzsákra zúztam, majd ráöntöttem a folyékony vajat. Belesimítottam egy nagyobb tortaformába és a hűtőbe tettem.
Összekevertem a mascarpónét, a túrót, a vajkrémet, a xilitolt és a vaníliát, majd egyenként hozzáadtam az egész tojásokat és a tejfölt. Kivettem a tésztát, rátöltöttem a sűrű masszát és a sütő alsó rácsán, másfeles fokozaton addig sütöttem, amíg a széle kicsit megbarnult. Van az angol szavaknak egy tartománya. Cseppet sem hivatalos, amit mondok róluk, de masszív tapasztalatra épül. Olyan erőteljesen képviselik a jelentésüket, hogy már-már hangutánzónak tekinthetők. Például ez: WOBBLY. Puha, ingatag, csendesen magabiztos. Benne van az a finom, a kétely látszatát is elutasító remegés, amilyennek az elkészült sajttortát kell látnunk. Más szavakkal tehát: a sajttortát akkor emeljük ki a sütőből, amikor kellőképpen wobbly a bizalomgerjesztően sárga, krémes, illatos, lágy teteje. Aztán már csak a gyerekeink monogramját biggyesztjük rá friss eperből.
Keresztapa, te mindent megértesz 3.
Erre odafordultam hozzá, és azt feleltem neki, ha ennyire fontos az a rohadt Louvre, legyen, ahogy akarja. Engem nem zavar, váljunk teljesen külön, járja be a maga Párizsát egyedül, ha nem kell neki az enyém, majd esténként megbeszéljük, vagy ha így sem jó, augusztus végén otthon, most meg a magam részéről esetleg lefeküdnék aludni, mégiscsak negyed három, ő persze még olvasson, ha gondolja. Alex vállat vont és lement a konyhába vörösborért. Amikor visszatért, letette a poharakat az asztalra, megfogta az ágyneműjét, hogy áthurcolkodjon Arthur szobájába, mert ő még úgysem tudna aludni, a beteg fiú viszont, gyötrelmes kiáltásai alapján, fent van, és nyilván nem bánná a társaságot. „Milyen nyelven beszélgettek?”, gondoltam, mielőtt becsukta az ajtót. Alex rám nézett. „Attól függ. Néha elég érezni valamit, holdfényes tó, lebegés, fák. Máskor bekapcsoljuk a magnóját, és nézünk magunk elé. Zenét minékünk, csak zenét.”
Másnap tizenegy után ébredtem, rögtön tudtam, nem várhatom el Pauliktól, hogy még mindig ott szobrozzon a Luxembourg bejáratánál, egész Párizs nyitott könyvként hevert előttem, bármelyik mondata lehetett Paulik Endre, nem fésülködtem, és nem is kávéztam, előző napi gyűrött ruháimat magamra ráncigálva rohantam a kerthez, ahol természetesen – kétszer körbejártam, de járhattam volna tízszer is – nem állt már a kedvemért senki.
„Miért nem láttuk még egyetlen festményét sem? Ha akkora a pofája? Ha tényleg exhibicionista?”

Kategóriák
Egyéb kategória

Komolyan elhiszed neki, hogy csúnya?

Esze Dóra írása
Belépsz a spájzba, és azt érzed, figyel. Nem támadóan, nem számonkérően. Szelíd, grimmi szürkeségben. Hetekbe telik, amíg visszanézel rá. Akkor sem foglalkozol vele. Nincs benne semmi érdekes. Nem csíp beléd, nem idegesít enyhén, nem fanyar, nem renitens. Ezzel szemben makulátlan. Nem az a pofoznivaló áljókislány, akitől már hetedikben égnek állt a hajad. Ő igazán jó. Tényleg a javadat akarja. Megpróbáltad főszerepre castingolni az étrendedben, reggeliztél belőle kását napokon, heteken át. Amennyi aszalt szilva és csepp méz játszott vele együtt, már rá sem tudtál nézni a „megbolondít” igére. De őt nem utáltad. Egyszerűen elfelejtetted, eluntad a fantasztikus, fantasztikusan visszafogott adottságait. Sajnálod, a legritkábban figyelsz oda arra, mit mond. Túl légies a hangja, túl kerek minden, amit állít. Csak belekezd az ártatlan mondataiba, és te fejben már messze jársz az orgianisztikus gasztrobűnökben.
Közben észre sem veszed, hogy parányi tökhintaján megint hazaért éjfél előtt.
Gabonapehely túróval
80 g árpapehely
3 ek xilitol
1 ek teljes kiőrlésű liszt
fél csomag sütőpor
125 g túró
1 tojás
1 tojás sárgája
tizenvalahány szem fagyasztott áfonya
Tíz percre beáztattam az árpapelyhet. Amennyi víz maradt rajta, leöntöttem, majd botmixerrel péppé zúztam. Hozzákevertem a biztonság kedvéért az egy kanál lisztet, benne a sütőporral, a tojást, meg két evőkanál xilitolt. Egy másik tálkában kikevertem a túrót, a tojás sárgáját és egy kanál xilitolt. A túrós mixet belesimítottam a sütőpapírral bélelt tepsibe, és fagyasztott áfonyákat potyogtattam rá. Nagyon szeretem, ahogy százhetven-nyolcvan fokon enged ki a mirelit gyümölcs, és terjeszkedik, amerre lát. Ha egyszer lesz türelmem a cukormentes fagyiból órákon át kikevergetni a kristályosodást, beccszóra kipróbálom, milyen, amikor apró labdákat rejtek a sütibe, és azok csak a forróságban adják majd meg magukat. Rákentem a tésztát, és kettes fokozaton villapróbáig sütöttem.
Semmi különös, de nagyon jólesik azokban a „mit is kívánok csak úgy” pillanatokban. Egész délelőttre feltölt energival. Megjegyezném, valamiért úgy alakult, hogy a mákos megfejtéseknél vesszük egyértelműnek a mielőbbi fogmosást. De a túrós sütiknél ugyanúgy kötelező.
Keresztapa, te mindent megértesz 2.
Mindjárt a második este, miközben hazakísért minket, valaki hatalmasat üvöltött a hátunk mögött: Paulik megfordult, és hangosan nevetve az illető nyakába ugrott. Álldogált az idegen mellett néhány kicsit bamba fiatalember, hat évvel később a pesti éjszakában ezt nevezik majd lassulásnak, Paulik valamennyit végiglapogatta, kacagott, és nagyon hangosan beszélt franciául. Intett nekünk, jöjjünk közelebb, be is mutatott, bár azt hiszem, senkit nem érdekelt, hogy hívnak minket, különösen mert a vállamat átkarolva azonnal közölte rólam, egy szót sem beszélek ezen a nyelven, és szinte azonnal egy tágas lakásban találtuk magunkat a Rue de Rivolin, a Chatelet áruház közelében, ahová nekünk úgysem lesz pénzünk betérni, bordó falak között, az egyik szobában fekete, depressziós zene szólt, a másikban Madonna True Blue című lemeze forgott sokadszor, de nem utoljára, a harmadikban Chris De Burgh nyálazott a vörösbe öltözött hölgyről, a konyhában füveztek, Paulik rögtön beszállt, én nem kértem, pedig neki nagyon jól állt. Alex megkérdezte, nem bánja-e a házigazda, hogy nem hoztunk bort, Paulik azonnal kerített egy-egy pohárral mindkettőnknek. És amikor tíz perce hiába kerestem egy rakás francia képzőművész között, és azt hittem, többé sosem látjuk, de így is megérte, tűzforró kéz ereszkedett a vállamra, és a fülembe azt súgta valaki, Don Corleone, nagy tisztesség a számomra, hogy engem is meghívtál a házadba a lányod esküvője napján. Tánc közben úgy éreztem, szétrobbanok, ezer darabkámat soha többé nem lehet összerakni, itt maradok a bordó félhomályban a festmények alatt, a kisplasztikák hajlataiban, a képregények mousse de chocolat-val maszatolt lapjai közt örökre. Vagy beleveszek ebbe a sötét örvénybe.
Janka néni a piacra küldött minket, hogy vegyük meg a bemutatkozó vacsorára valót. Helyenként még magyarul sem értettem, mit írt a cédulára, úgyhogy Alex és én inkább az orrunkat követtük, és igyekeztünk nem túl sokat költeni. Paulik két csokorral érkezett, és mindent tudott a fogásokról, amelyekből mi egy szót sem értettünk, pedig a potage malouin végül is egyszerű kelkáposzta- és krumplileves, a navarin printanier bárányragu, a fehér dáma pedig szív alakú vaníliás sütemény, a közepében málnalekvárral. Evés közben képregényszövegeket adott a kis zöldség- és húsdarabkák szájába, valamennyi édes-bús aláfestő zene mellett mesélte el szomorú délutánját – Janka néni tehetetlenül igyekezett tálalni, újra meg újra kibuggyant belőle a nevetés, és miközben kiszaladt rendbe hozni a sminkjét, a szeme körül kialakult ijesztő fekete karikákat eltüntetni, odasúgta nekem: tünemény!
És Saint Michel pályaudvar lett Párizs neve, mellette a metrómegállóval, bonyolult, mint a nagyregény, ahol varázslat eltévedni, Gare d’Austerlitz felé indulni Port Royal helyett. Sosem mondták még a felnőttek, hogy lehet egész délelőtt kávét inni, este pedig elüldögélni ott, ahol adják. És hatalmas szélvihart jelentett Párizs neve az Étoiles-on, meg a Diadalív tetején, hirtelen záport a Trocadero kertben, testhez tapadó Párizs, tűzijátékot a lepecsételt szemhéjad mögött, ha csukott szemmel próbálsz végigmenni a Pont Neufön, a szigetről hazafelé botorkálva hajnalban…

Kategóriák
Egyéb kategória

Prímszámok parádéja

Esze Dóra írása

Azért vettem ki annak idején a Julie és Julia című filmet az Odeonból, mert hivatalból épp gasztrofilmeket nézegettem. Ami azt illeti, bármi elérhetőt a témában, Szárnyát vagy combjáttól L’ecsóig. Néhány évvel ezelőtt vissza-beleszerettem a vajba, a két éjjel-nappal receptező Júliáról szóló film pedig, komolyan mondom, tovább mélyítette az érzelmeimet. A vaj azt jelképezi a konyhában, amiért leszaladok a térképről az emberi kapcsolatokban. Puhaság, ölelés, az akár a trolimegállóban is egy pillanat alatt kialakuló, néhány négyzetcentiméternyi kétszemélyes sziget, ártatlanság, tisztaság, kisfiúmosoly, amelytől a térdem olyanná válik, mint képe a vízen. Ha megdermed és aztán elnyaral a munkalapon, sírni sem átall. De ezt a vonalat gyorsan leállítom, mert már bokáig állok a giccs gyanújában, inkább összefoglalom:
Vaj = muszáj imádni, muszáj!!!
Természetesen éljen soká minden vajas süti is.
Személyes izébigyóm, hogy minden bizalmat kelt bennem, aminek az angol kultúrához van köze. Off: a fontos sütiről nekem elsőre a pound jutott eszembe, csak aztán a lényeges. Jelzem, nem zárják ki egymást. On. Ebben a csodakedves receptben első ránézésre észre sem vettem a számadatok furcsaságát. A százhuszonhatot, a huszonhármat. Aztán arra gondoltam, üsse szösz, betartom a mértékeket. A mérlegem azonban türelmetlen fajta, ha nem töltök elég gyorsan, sértődötten mutatja inkább az időt, megnézheti magát a keverőedényem. A sietségtől ezért olykor megszaladt a kezem, a huszonhármat még csak-csak sikerült kimérni, de a százhuszonhatból százhuszonhét lett.
És akkor elcsíptem a hirtelen ötletet: legyen ez a prímszámok receptje. És mivel sokunk szívéhez áll közel az a könyv, amelynek fejezeteit prímekkel számozta meg a szerző, ajánlom ezt a posztot azoknak, akik szintén meghatottan kedvelik Mark Haddon A kutya különös esete az éjszakában című regényét.

Poundcake – fontos vajas sütemény
3 tojás
5 ek kókusztej
fél vaníliarúd tartalma az elkevert tojásba pöncörgetve
127 g rizsliszt
23 g étkezési keményítő
fél zacskó sütőpor
só gondolomra
149 g xilit
187 g szobahőmérsékletű vaj
maréknyi mandulaszelet
13 szem friss eper felszeletelve
Összekevertem a kókusztejet és a tojást, belepergettem a fél rúd vaníliát. Egy másik tálban összekevertem a lisztet, a sütőport, a xilitet, a keményítőt, a sót, a mandulát. Beleadagoltam a folyékony tartalom felét, elkevertem, és hozzátettem a másik felét. A tálba szórtam az eperdarabokat. Alacsony fokozaton újra kevertem rajta egyet. Ezek után sütőpapírral bélelt tepsibe töltöttem a masszát. Én most a szélesebb, alacsonyabb sütőalkalmatosságot választottam, mert rögtön látszott, ez a tészta szétterülve is jó lesz. Kettes fokozatra állítottam a sütőt, és körülbelül háromnegyed óra múlva nagyon elégedett lettem. Néhány kockája több napig állt pucéran a konyhában, tanusíthatom, nem szárad ki. Zamatos és könnyű. Még Henci fiamnak is ízlett. Ami azért megmutat valamit. Hogy zárszóként is Julie-t idézzem a Julie és Julia című filmből: „Mert vajból sosem elég.”
Olvasnivalónak ma álljon itt és a linken egy Alex-novella egyharmada. Még kétszer folytatom majd. Köszönöm megtisztelő figyelmeteket.
Keresztapa, te mindent megértesz 1.
Tizenhét éves korunkban a nagymamánk, akit mi úgy hívtunk, Nagyik, kijelentette, nem halogathatjuk tovább, el kell mennünk Párizsba. Meg sem tudtunk szólalni franciául, és az is világos volt, az enciánkék szabadságból nekünk úgysem jut. Lakni azonban volt hol, Nagyik leplezetlenül szervezkedett a fejünk felett a barátnőjével, Janka nénivel, aki még hetvenhétben hagyta el Magyarországot. Ha este tízkor csöngött a telefon, biztosra vehettük, ez ő. Így jön ki a hívósávja, mondta Nagyik a naptárat lapozgatva, mintha rögtön tudnunk kellett volna, mi az. Mellékesen megemlítette azt is, Janka néni épp ezen a nyáron nem nagyon fog tudni kalauzolni minket, de hát mi úgysem szeretjük az olyasmit, vagyis pont nekünk való vendéglátás lesz, ebből is látszik, most vagy soha. Nyilvánvalóan eltervezte a nyarunkat pontról pontra, már áprilisban ideadta a pénzt a vonatjegyre. Tettünk egy tétova próbálkozást, lehetne-e esetleg inkább interrailt, benéznénk ide-oda – egy év múlva csaknem minden osztálytársunk nekivágott, nyolcvannyolcban nem volt menőbb érettségi ajándék –, de Nagyik hallani sem akart róla, szokatlanul rugalmatlannak és türelmetlennek mutatkozott, azt magyarázta, barangolni voltunk már és leszünk még, ez a nyár, a tizenhetedik, minden magányos prímszámok legragyogóbbika úgy, ahogy van a Fény Városáé. A többi csak irodalom.
Janka néni kijött értünk a pályaudvarra, és bár az autóban folyamatosan beszélt hozzánk, valamit mégis elhallgatott. Később, emeletes lakását szobáról szobára végigmutogatva, mintha csak valamely tarka anekdotához köthető családi bútordarabra, különleges mintájú porcelánszervizre hívná fel a figyelmünket, széles mozdulattal kitárta egy hátsó szoba ajtaját: „Ez pedig Arthur. Arthur, ce sont mes p’tits amis Hongrois, Aleeex, et Aleeex.”
Enchanté, mondtuk zavartan, mert ennyit megtanultunk, és nem mertünk beljebb lépni, lecövekeltünk a küszöbön. A szobában első pillantásra is betegszagot várt az ember, nem találta, igaz, a félig leeresztett redőnyök kevéssé tették hívogatóvá a légkört – Arthur azonban így is, párnák fodrai és paplanok buckái közé süppedve rendkívüli szépségnek mutatkozott, és bár erőtlenül emelte fel a kezét, amelyet sötétvörös foltok borítottak, sápadt arcán csaknem gúnyos félmosoly futott át. Enchanté, gondoltuk, ezt tőle nem fogjuk hallani. Janka nénihez fordult. Csak azért értettük, mit kérdez, mert egyetlen szó volt: „Pol?” Legalábbis mi így hallottuk. Janka néni kiterelt minket a szobából, és valamit morgott az orra alá a telefonról.
Az első harmad folytatása: itt.

Kategóriák
Egyéb kategória

Rohanós poszt csokiszüzeknek

Esze Dóra írása
Biztosan én értettem félre, de éveken át tartotta magátbennem a hiedelem, hogy a csokoládétorta NEHÉZ. Nem megenni, elkészíteni. Túlnagy feladat, olyan rutinos mesternők is kétszer meggondolják, belevágjanak-e,akik egyébként évtizedek óta fittyentik ki bal kézzel, guggolva, hátulról adiós/málnás/epres szülinapi evidenciát, miközben tanulmányt szerkesztenek,szimfóniát elemeznek és kifestik a mennyezetet. Egyszer majd posztolom anagymamám alaptortáját, mindig mindenhol siker, de az idei anyák napjára énmégiscsak a kakaós kihívással akartam szembenézni.
Az világos volt, hogy haezt a szépséget próbálom ki, nem csak cukorfronton transzponáloma magam nyelvére. A tortamérete és a torta alakja okán. Be akartam dobni a katedrális alakú formát,így alakítottam – gombhoz a kabátot – tepsihez a köszöntést.A két tojást eleve megdupláztam, de amikor elkészült a massza, azonnal láttam,hogy kevés lesz, így újratöltögettem. Egy részük gondolomra zuttyant, dekijelenthetem, az eredmény hiányérzet nélkül ért célba.
A forma felvetett még egy kérdést: mi legyen a krémmel?Nagymama receptje gyakran megél magában, vajas megfejtés nélkül, itt azonbanszándékosan inkább keserűnek hagytam meg a tésztát, hogy a topping majdellensúlyozza. Viszontmindenképp le akartam aratni az óóókatés az ááákat kiscsaládom körében, amihez azkellett, hogy pucéranmutassam meg nekikezt a négykapus, rózsaablakos szépséget. Külön-külön tálaltam hát a falat és aburkolatot. Ha kellően keskeny szeletet vágtunk, akkor nagyon is jól rásimult akakaókrém. Ezt a receptet ajánlom azoknak, akik szívesen találkoznának többetazokkal a családtagjaikkal, akikkel együtt nőttek fel. És amikor végre sikerül velük együtt leülni azünnepi ebédhez, mégegy hétig örülnekezeknek a délutánoknak.
100 g kakaópor – esetemben egy megkezdett zacskó volt, deelégnek bizonyult
8 tojás
8 ek xillitol
10+ dkg vaj
8 ekNorbiliszt
1 cs sütőpor
80 g kókusztej
A krémhez:
40 dkg vaj
1 dl tejszín
gondolomra, sűrű kóstolgatásra kakaópor és xillit
Mindenek előtt elhelyezek egy fél pohár vizet a mélyhűtőben.Felmelegítem az első adag vajat, belekeverem az első adag kakaót. Felverem afehérjéket, belekeverem a xillitet és a sárgáját teljesen sima piskótaállagúra.Még a liszt előtt beleteszek egy evőkanállal az addigra jéghideg vízből. Követia liszt, a sütőpor, a kókusztej. Kivajazomés –lisztezem a tepsit, közepes lángon fél órán át sütöm.
A krémhez szintén megolvasztoma vajat, majd belekeverekminden összetevőt. Amikor elkészült, egyáltalán nem tűnt kenhetőnek, később a frizsiderben mégis elégségesen megdermedt.Novella next time, de akkormesélős, több részletben. Még mindig Isten éltesse a világ összes édesanyáit.

Kategóriák
Egyéb kategória

Elveszett kesztyűk nyomában

Esze Dóra írása.
Ahhoz a fanyarkás, göröngyös ízélményt neveztem ki fix pontnak. Gyorsan valami szépet, valami etetimagátot túróból, minden másra nyitott voltam, mint tanuszoda a Facebookon. Andi konyháján bukkantam erre a receptre, de végül annyi mindent megváltoztattam benne, hogy Zaporozsecfosztogatás lett belőle. A sütést valamilyen írás és értük menés közé kellett bezsúfolnom, a boltba leugrani nem maradt időm, így hát, akárcsak Molière, onnan vettem javaimat, ahol találtam őket. És lett a vajból olivaolaj, a mazsolából fagyasztott szeder, a tejből zabtej – és természetesen a cukorból xillit, a finomított lisztből teljes kiőrlésű, de ezt talán említeni sem kell, mivel ez az alapváltás ad apropót a szerdai rovatnak. A tejet helyettesíteni általában drága dolog, készüljön az alternatíva zabból vagy kókuszból, de nem is élek vele naponta. Tartozom még azzal a vallomással, hogy mivel a vaníliás cukor kérdése egyelőre nem megoldott, első lépésben egyszerűen kihagyom. Nyugodtabb idők terve, hogy kikísérletezem a cukormentes verziót, kifejezetten érdekel, mit kezd egymással egy rúd Bourbon és a xillitol, ha mondjuk összezárom őket egy-két hétre egy hosszú befőttes üvegben. Csapatépítés for prezi…
Túrós ügyben az eredmény, ezt nyugodtan kijelenthetem, sokszorosan kárpótolt a kényszerű kreativitásért. A süti olyan puha, egyenesen olvadós lett, hogy csak villával lehetett nekilátni. Remek ötletnek érzem, hogy a túrót nem édesítjük – így ha a szeletben kisebb csomóra bukkanunk, a jellegzetes semlegesből savanyúba hajló falat után még jobban esik visszatérni a tészta teljesen kielégítő édességéhez. Külön öröm, hogy az egyébként korpát is tartalmazó lisztben most szemernyi keserűség sem érződött. Mi tagadás, nem visz rá a lélek a finomított lisztre. Egy biztos, néhány dekát kapásból le kell vonni a receptadagból, a többi szintén kísérletezőkedv kérdése. Én kezdetben nem kevés jobb sorsra érdemes süteményt rontottam el csak azért, mert változtatás nélkül vettem át a mértéket.
Ezt az posztot ajánlom az Anyukáknak, Akik Télen Szinte Minden Héten Konstatálják, Hogy Megint Elveszett Egy Kesztyű. Szerény számítások szerint is tíz felett van azon párok száma, amelyeket november és február között vásároltam, némelyik hétfőtől péntekig vendégeskedett az életünkben. Nem tagadom, ilyenkor kiborulok. Annyira, hogy még magyarázni is nekifogok. Kisfiam, én neked bármikor nagyon szívesen veszek bármit, amire szükséged van, de az elvesztésnek nem, próbálj már egy kicsit odafigyelni, légy szíves… ilyesmit.
A jó ég tudja, a fagyos utcán az iskola felé masírozva ebből mennyi marad meg abban a kicsi szőke és abban a kicsi barna fejben. Még szerencse, hogy az optimizmus forróságát nem oltja ki a gránitporos február. Akár egy szúrós túrós is megsül a lángjai mellett.

10 dkg liszt
10 dkg xillit
fél csomag sütőpor
250 g túró
fél doboz fagyasztott szeder
1 citrom reszelt héja
2 dl zabtej
2 tojás
vaj / olivaolaj a tepsi aljára vastagon, némi vaj csipegetéshez a süti tetejére
egy marék hámozott mandula

Összekeverem a lisztet a xillittel és a sütőporral, és szárazon egy vastagon kivajazott – vagy kiolajazott – tepsibe szórom a felét. Rákenem a túrót, a szedret és a citromhéjat. Ennek a tetejére kerül a maradék lisztes keverék, a mandula, a legtetejére vajat morzsolok. Elkeverem a tojásokat a zabliszttel, rácsorgatom a sütire. Lehetőleg egyenletesen itassa át. Előmelegített, később kettes fokozatra kapcsolt sütőben körülbelül 30 percig sütöm. Szokás szerint akkor jó, ha morzsás marad a villa.

Amíg megsül, egy kis olvasnivaló:
Tejpálinka
Apám ötlete volt, hogy a húgomnak, a nővéremnek és nekem olyan nevet adjon, amely egyetlen mozdulattal egyformára váltható, vagyis ugyanaz, akár tetszik ez nekünk, akár csak cseppet, hovatovább bőven azelőtt eldöntötte, hogy megismerte volna anyámat, aki minderről egyetlen alkalommal beszélt, körülbelül két hónappal a huszonkettedik születésnapom után, amikor meg akarta ölni magát. Én találtam meg a konyhában, amiért örökké hálás leszek a sorsnak. Egy hét lehetett, talán kilenc nap, amíg felépült, annyit ültem abban az elsötétített szobában az ágya mellett, hogy kigördült a lábam alól az órák addig szépnek hitt rendje, végül mintha rám kellett volna vigyázni. Holott kivette a részét mindenki, a húgom multivitamint kevert a humuszba, a nővérem levest főzött, aztán nyolcszorosára higította, majd töretlen kitartással csepegtette anyánkba, napszaktól függetlenül. Másfél órával korábban keltünk, a húgom felmosott, port törölt és kiment a piacra padlizsánért, sárga rizsért, fekete babért, a nővérem a lement a boltba és átnézte a papírokat, később pedig mindent megbeszélt a tévészerelővel a krikettbajnokság első meccse előtt, nehogy apa elveszítse a fejét. Az ember nem viccel a nemzeti sporttal. Semmit nem kívántunk jobban, mint hogy anya végre megszólaljon, de azt hiszem, titkon mind rettegtünk, hogy akkor aztán nekiáll és elmeséli, amint apára és Madame Aykára éppen a felmosófával a kezében nyitott rá, de ez mindegy is, mert amikor a magasított párnáin végre hallatta a hangját, csak ennyit mondott, „A neveteket ő találta ki.”
Az ezt követő éjszaka álmodtam először azt a bizonyos mondatot. A folyó partján álltam a húgommal és a nővéremmel, körbejárt az üveg, sötét volt, gluggyant benne valami, meg-megcsillant aranyosan, görgött súlyosan és világított fehéren, cseppről cseppre. A címkén körben olvashattam volna el az írást, de mivel hol az egyik, hol a másik lány kezében kötött ki az üveg, voltaképpen végig csak vártam a soromra, de hiába voltam egyre türelmetlenebb, hiába, úgy tűnt, minden hiába. Reggel saját magamon is jót mosolyogva megkérdeztem a húgomtól és a nővéremtől, nem álmodtak-e véletlenül valami furcsa szólást egy sűrű fehér alkohollal töltött üveg vinyettájára nyomtatva. A húgom rámnézett, a nővérem még azt sem, és valamelyik azt felelte halkan, kezében tányérral és konyharuhával

Kategóriák
Egyéb kategória

Álkezdet és valódi izgalom

Amióta az eszemet tudom, ellenzem az irodalmi ajánlásokat. Nem tehetek róla, de elönt a mélabú, ha felcsapok egy regényt, és elsőnek egy névre, többnyire női névre hull a tekintetem. Jutkának. Máriának. Évának. Mint egy szikár, kiszáradt mutatóujj, az irodalmi sors reszketeg, de engesztelhetetlen döntése: a kötet, amelyet a kezedben tartasz, valaki másé. Te meg itten kukkolsz a nulladik oldalon. A helyzet fokozódik, amikor indoklás is áll a néma kiáltás mellett: akinek annyit köszönhetek. Aki áldozatos munkájával segítette. Aki nélkül ez a kötet. Satöbbi. Szakasztott olyan érzés, mint amikor nem voltál elég menő a sportnapokon, nem voltál elég menő a szombat délutáni zsúrokon, elég menő a lenin körúti butikban vett válltöméses felsőben a kiskórus finnországi útján, a verőfényes nyugati jólétben cuppogó utcákon.
Ám ez itt regény helyett egy blog – elismerem, létezik lelki rokonság a két műfaj között, de mégis más különösen ez az eset: én most itt vendégeskedhetem. Jó érzés, izgalmas, pezsgő, vibráló. Minden alkalmat megragadok, hogy megköszönjem, például ezt a mostanit: köszönöm, kedves Fűszer és Lélek. Úgy tervezem, minden poszthoz tartozzon ajánlás. Aztán jön egy kis olvasnivaló. És a kettő között nem ragaszkodunk a logikus kapcsolathoz. Fix pontnak elég a cukormentesség, az adott ajánlás, meg egy viszonylag friss szöveg.
Van a nyelvtanfolyamoknak egy furcsa résztvevője. A szakma úgy nevezi őt, álkezdő. Nem könnyű kenyér: belevág valamibe, amit félbehagyott, de garantáltan nem azon a ponton, ahol annak idején kiszállt. A határok tehát homályosak, az elvárások pedig jó esetben félig jogosak. Mivel végigtanítottam az egyetemi éveimet, sőt még utána is nyelvtanításból éltem, elégszer láttam ezt a furcsán száraz kínlódást, amelyet akkoriban valószínűleg nem is értettem meg elég alaposan. Így tehát ajánlom az alábbi kristálycukormentes szilváslepényt mindenkinek, aki közelről ismeri ezt az érzést. Mert megérdemlik. Spice and soul.
Szilváslepény álkezdőknek
  • 10 dkg vaj
  • 10 dkg nyírfacukor vagy xillitol
  • 2 ek méz
  • 2 tojás
  • fél zacskó sütőpor
  • 20 dkg finomliszt, de ennél valamivel kevesebb, ha teljes kiőrlésű
  • 1 tk fahéj
  • 15 dkg aszalt szilva
A szilvákat meghempergetjük a fahéjban és félretesszük.
A vajat a xillitollal és a tojásokkal habosra keverjük, majd hozzáadjuk a mézet. A lisztet átszitáljuk a sütőporral, és elkeverjük a krémmel.
A lisztet elkeverjük a sütőporral, majd kisebb részletekben a habosra kevert vajhoz adagoljuk, és simára keverjük. A tésztát kivajazott és –lisztezett tepsibe simítjuk. A felén elhelyezünk egy réteg fahéjas szilvát, a tetején a maradékot. Előmelegített, de közepesen meleg sütőben addig sütjük, amíg a tészta már nem tapad rá a villára, de még morzsát hagy rajta.
Ja igen, és szólok időben: szakbarbár az eklézsia, most ez a tepsi a favorit, úgyhogy minden így fog kinézni. Többé-kevésbé.
Amíg pedig megsül, az olvasnivaló:
Védhetetlen
Micsoda nyár volt. Milyen egy bulverszé, unverständlich, epic nyár, napjaiban úgy gázoltunk, mint egy nagyon híres fekete-fehér szökőkút medencéjében két megfélemlítő szépségű olasz színész. Mire magam mögött hagytam az iskolás hetek porát, úgy éreztem magam, mint aki csukott szemmel fut a sivatagban: bárhová, csak Anitát ne lássam. Megfulladtam tőle. Anita egyszerűen becsapott. Az életembe mint a meteor. Arra tippelek, a többiek rámhagyták, intézzem el egyedül értük és helyettük is a problémát, valahogy iktassam ki a piszkálódását, belátásomra bízva olvassak be neki egyszer s mindenkorra, ha már abból a gyomrosból nem értett a ki tudja hányadik gonosz kis megjegyzése után, lélegzetüket visszafojtva figyelték, mit felelek a vádjaira, például hogy azért tehetem le a ceruzát később, mint mindenki más egy-egy dolgozat végén, mert az apukám az igazgató-helyettes, az anyukám meg a focis lányok edzője, vagy hogy amikor véletlenül úgy orrbavágtam az egyik konyhásnéni fiát a szekrényajtóval, hogy eleredt a vére, azt csak azért tettem, mert meggyőződésem, hogy én fingom a passzátszelet. Valójában a magatartást leszámítva csak jelest írtak a bizonyítványomba, na meg a meccsek. Addig a bizonyos gyereknapi turnamentig én voltam a Guns of Brixton Általános Iskola futballista házidrágaköve. Ne keverjük ide azt az esetet, amikor berúgtam a földrajz szertár ablakát. Nem túlzás azt állítani, ott megfordult az életem, érthető hát, hogy valami védhetetlent akartam, nem érdekelt semmi más. Ezzel szemben egy nyomorult igazgatóit sem utalt ki nekem az intézmény, amely annyi mindent köszönhetett volna nekem, amiből mégiscsak arra következtetek, cseppet sem teljesítették a tanárok a vágyaimat gyakrabban, mint ha történetesen egy benzinkúton ismerkednek meg a szüleim, és ott dolgoznak azóta is.
Anitában különben is csak az irígység dolgozhatott.
A nevét Anita Ekbergről kapta, mert az édesanyja még felnőttként is neheztelt a szüleire, amiért őt ezzel szemben Tóth Katalinnak hívták. Szép nő volt, villódzó fekete, az első zsúrban telt, éles nyelvű, kreol anyukának ismerhettük meg, aztán évről évre fogyott, míg már Anita sötétkék kordnadrágja is lötyögött rajta. Akkor már nem mertem ránézni, pedig Anita kétszer is felhívta rá a figyelmem, előre nevetve azon, ahogy majd én fogok nevetni, Tóth Katalin bal farzsebe helyén ugyanis egy hatalmas, vastag és piros száj kiöltött nyelvéből géphímzett folt ékeskedett, én pedig úgy tettem, mint aki nem hall és nem vesz észre semmit, legszívesebben a szellőzőcsövön át hussantam volna ki a lakásból. Úgyhogy gyorsan leültem az ebédlőjükben, és azt mondtam…
Folytatás ezen a linken.

Kategóriák
Egyéb kategória

Hölgyeim, és uraim: az avokádó tolvaj!

Jó hely ez az Újlipótváros, a Fűszeres olvasóinak kedvenc vendégszerzői mind itt laknak. Most az történt, hogy egyik reggel épp egy sajttortát ettem a Panniniben, amikor Esze Dóra azt mondta, hogy szeretne írni a blogba. Egy igazi író.
Málnafolyó, avokádó tolvaj, csupa izgalmas cím egy kétgyerekes anyukától, akinek a kisfiai ráadásul pont egyidősek Dáviddal.
Dóra évek óta nem eszik finomított cukrot, és ilyen recepteknek igazán helye van itt nálunk, főleg azért, mert én ha nem is sokat, de tolom a süteményekbe. Arra gondoltunk, hogy hetente lesz valamilyen egészséges sütemény, amit egy kis irodalommal kötünk össze. Recept következik!
Fogadjátok szeretettel!