Eperbetvek, avagy a cukormentes háztartási keksz megdicsőülése

Emlékszem, jó tíz éve találkoztam először a „Süssünk-főzzünk bonyolultat” gondolatával egy általam végigfeszengett vacsorán. Az akkor még cseppet sem elterjedt minimalizmussal megdizájnolt – és ennek megfelelően árfektetett – étteremben kicsit több híres ember ülte körül az asztalt, mint nem. Ennek azért lehetett köze ahhoz, hogy mi voltunk az egyedüli vendégek. Ha jól emlékszem, a gondolat a következőképpen vetődött fel: a konyhában gyermekkora óta példátlanul jártas mesélő és – verbatim idézet – KEDVESE hétre várt vendégeket, ám hat órára már mindennel elkészültek. Erre ő kitalálta, nosza, gyorsan készítsenek valami bonyolultat is. Ezért sebesen összedobtak egy rebarbara fagylaltot, kehelynek meg öntöttek egy kis karamellt a merőkanál hátára. Hát ezt én megjegyeztem. Miért is hittem korábban, hogy egy vacsoránál a praktikus megoldás a cél? Hol máshol kezdődne a művészet, mint a nehéznél? Márpedig akármi legyen is a gasztrotrip konkrétan, éppen ez emeli el a vegetatív létfenntartástól és irányítja a kultúra felé.

Az emlék a minap ismét felbukkant, amikor a körút felé igyekezve automatikusan elolvastam a Kánaán étterem elé kitett, krétával megszövegezett táblát. Marakuja cheesecake. A Csanády utca  kulináris fénypontját hajdan nagyon-nagyon szerettem, de most nem afelé tart az életem, hogy vendéglőkben üldögéljek. Mindegy, a rokonszenv töretlen, viszont ha falhoz állítanának, melyik is pontosan a marakuja, nem biztos, hogy nem vesznék oda.

A vágy viszont garantáltan felébredt: készítsünk valami bonyolultat. Hamarosan kiderült, a brownie mellett amerikai nemzeti édességnek számító sajttorta egyáltalán, de cseppet sem komplikált. Mondhatni pikpak elkészül! Maradt tehát a rendhagyó gyümölcs mint fókuszpont. Köröztem is ezügyben a szívemnek oly kedves Lehelen néhányat, de legfeljebb ananászt, friss áfonyát vagy néhány szem „pedig gyerekkoromban sarkkutató akartam lenni” kiwit vihettem volna haza. Be kellett látnom, ha sokkoló gyümölcsöt akarunk levadászni, arra a nyár robbanása alkalmatlan időszak. Maradt az eper. Nem tudom, meddig kapható még, néhány gasztroblogőz előszeretetttel célozgat a közelgő befőzésidényre, ebből azt olvasom ki, hogy a csillogó dívapozíciót illetően lassan érik a könnyes búcsú. Ó, drága eper. Van JohnBraine-nek egy mondata: „Az epernek nem túl magas a tápértéke, de amíg van a piacon, együnk belőle minél többet.”

Ő persze a sikert értette ez alatt.

Monogramos cheesecake

200 g cukormentes háztartási keksz

70 g olvasztott vaj

500 g mascarpone

125 g túró

200 g xilitol

1 evőkanál vaníliaesszencia

4 tojás

300 g tejföl

egy kiskanálnyi vajkrém

A vajat megolvasztottam, a kekszet turmixgépben nagy morzsákra zúztam, majd ráöntöttem a folyékony vajat. Belesimítottam egy nagyobb tortaformába és a hűtőbe tettem.

Összekevertem a mascarpónét, a túrót, a vajkrémet, a xilitolt és a vaníliát, majd egyenként hozzáadtam az egész tojásokat és a tejfölt. Kivettem a tésztát, rátöltöttem a sűrű masszát és a sütő alsó rácsán, másfeles fokozaton addig sütöttem, amíg a széle kicsit megbarnult. Van az angol szavaknak egy tartománya. Cseppet sem hivatalos, amit mondok róluk, de masszív tapasztalatra épül. Olyan erőteljesen képviselik a jelentésüket, hogy már-már hangutánzónak tekinthetők. Például ez: WOBBLY. Puha, ingatag, csendesen magabiztos. Benne van az a finom, a kétely látszatát is elutasító remegés, amilyennek az elkészült sajttortát kell látnunk. Más szavakkal tehát: a sajttortát akkor emeljük ki a sütőből, amikor kellőképpen wobbly a bizalomgerjesztően sárga, krémes, illatos, lágy teteje. Aztán már csak a gyerekeink monogramját biggyesztjük rá friss eperből.

Erre odafordultam hozzá, és azt feleltem neki, ha ennyire fontos az a rohadt Louvre, legyen, ahogy akarja. Engem nem zavar, váljunk teljesen külön, járja be a maga Párizsát egyedül, ha nem kell neki az enyém, majd esténként megbeszéljük, vagy ha így sem jó, augusztus végén otthon, most meg a magam részéről esetleg lefeküdnék aludni, mégiscsak negyed három, ő persze még olvasson, ha gondolja. Alex vállat vont és lement a konyhába vörösborért. Amikor visszatért, letette a poharakat az asztalra, megfogta az ágyneműjét, hogy áthurcolkodjon Arthur szobájába, mert ő még úgysem tudna aludni, a beteg fiú viszont, gyötrelmes kiáltásai alapján, fent van, és nyilván nem bánná a társaságot. „Milyen nyelven beszélgettek?”, gondoltam, mielőtt becsukta az ajtót. Alex rám nézett. „Attól függ. Néha elég érezni valamit, holdfényes tó, lebegés, fák. Máskor bekapcsoljuk a magnóját, és nézünk magunk elé. Zenét minékünk, csak zenét.”

Másnap tizenegy után ébredtem, rögtön tudtam, nem várhatom el Pauliktól, hogy még mindig ott szobrozzon a Luxembourg bejáratánál, egész Párizs nyitott könyvként hevert előttem, bármelyik mondata lehetett Paulik Endre, nem fésülködtem, és nem is kávéztam, előző napi gyűrött ruháimat magamra ráncigálva rohantam a kerthez, ahol természetesen – kétszer körbejártam, de járhattam volna tízszer is – nem állt már a kedvemért senki.

„Miért nem láttuk még egyetlen festményét sem? Ha akkora a pofája? Ha tényleg exhibicionista?”