Kategóriák
Egyéb kategória

Amikor én még kislány voltam (70-es, 80-as évek)

A kép forrása.

Gabbah dobta nekem a labdát, meséljek a gyerekkoromról. Szerintem én már szinte mindent elmeséltem, de azért pár dolog még van a tarsolyomban.
Csak harmadikos koromig voltam napközis, utána egy pár osztálytársammal egy étterembe voltunk befizetve a heti menüre. Több helyet is kipróbáltunk, de az az igazság, hogy pont olyan rosszul főztek, mint az iskolában.
A Belgrád étteremmel kezdtük a Sörház utca, és a Belgrád rkp. sarkán. Gáz volt, szinte hihetetlen számomra, hogy annak a helyén most egy zseniális olasz étterem működik, és nem mérgezi őket az elődök szelleme.
Azt hallottuk, hogy a Veres Pálné utcában a Rézkakasban jobb a menü, ezért befizettünk oda. A Rézkakas akkoriban se volt rossz étterem egyébként, este egész jól főztek, többször vacsoráztam ott a szüleimmel, de amit délben műveltek, az vicces volt. Egyszer egy héten kétszer is spenót került az asztalunkra, amit a bátrabb nyolcadikosok kanállal próbáltak a plafonra lövöldözni, de általában a falon végezte, és be kell vallanom, én ezt negyedikes kislányként meglehetősen viccesnek találtam, bár nem mertem megpróbálni.
Utána volt néhány próbálkozásunk a Petőfi Sándor utcai Corso (?) étteremmel is, ahol menü ajánlat volt, és abból lehetett választani. Itt derült ki számunkra, hogy a gránátos kocka az nem egy sütemény, hanem a krumplistészta flancos elnevezése. Biztosan mindenki tudja, hogy a tini lányok mennyire idegesítően tudnak valami kis hülyeségen is nevetni, mi ezen a felismerésen, és a pincér lekezelő arcán, amikor elárulta, hogy nem rossz ételt hozott ki nekünk, hanem mi vagyunk műveletlenek, napokig nevettünk.


És ha valakinek nem jönne át a hangulat, itt egy kis videóválogatás.


Aztán végül az ELTE menzáján kötöttünk ki, ami önkiszolgáló rendszerben működött, és mi határozottan szerettük.
Eszembe jutott még első találkozásom a kéksajttal. Most nem is tudok elképzelni ettől finomabbat, még a leggyengébb kéksajtot is imádom, de a valódi Roquefort-ot imába foglalom minden alakalommal, amikor belecsippentek.
Egyik nagybátyám, aki Angliában él, minden hazalátogatás alkalmával vett egy guriga kéksajtot Magyarországon, mert bár közelébe se ért az angliainak, de pont a tizedébe került. Egyszer aztán nem bírtam tovább a kíváncsiságommal, és kis lyukat fúrtam bele egy kanál végével, és megkóstoltam. Azt hittem menten elájulok, rosszul leszek, meghalok, mert akkora szörnyűséget elképzelni sem tudtam. Azonnal kiköptem, öblögettem, fogat mostam, kenyeret ettem, minden elképzelhetőt kitaláltam, de alig tudtam eltüntetni az ízét. 2008-ban nem értem magam, hiszen a kéksajt isteni, pikáns, és a sajtok sajtja, a csúcsok csúcsa!
Mivel nincs nagyon időm mostanában olvasgatni, bocsánat, de nem tudom kinek volt már meg ez a kérdés, talán mindenkinek, úgyhogy nem gurítom tovább.
Következik a kedvenc szakácskönyveimről szóló poszt…

19 hozzászólás a(z) “Amikor én még kislány voltam (70-es, 80-as évek)” című bejegyzéshez

Kedves Eszter, nem tudom melyik gimibe járhattál, de én is nagyon hasonló menza-kereső utat jártam be gimis koromban! Tényleg, emlékszem a Rézkakas-os időkre, azután mi is a Bölcsészkar menzáján kötöttünk ki 🙂
Éljen a Felszab tér a 80-as évekből!

Óvodáskori borzalmas élményem volt.
Grenadine blogjába is beírtam. A
dadus néni megtömött sárgaborsó
főzelékkel. Nagyon fájdalmas volt a
tömés. Közben rúgkapáltam, lehánytam
a dadus néni fehér köpenyét, ő lepo-
fozott. Utána lázas beteg lettem.
Szeretem a sárgaborsót, csak ritkán
főzök, savanyú káposztát eszek mellé.
Régi munkahelyemhez közel volt a
Mackó büfé, Miskolc Szemere utcán.
Ide jártunk ebédelni. Önkiszolgáló
volt, házias ételekkel. Kedves
eladók dolgoztak itt. Gyerekkori
lakásunkhoz is közel volt. Nagyon
jó cukrász- és hidekonyhai termé-
keket lehetett kapni. Tavaly be-
zárt, patika nyílik a helyén. Az
utolsó időkben lezüllött kocsmává.

Aranygaluska borsodóval… a menzaiért rajongtam, aztán nagyanyám unszolásomra csinált egy igazit, arra húztam a szám. Pedig az volt a jó! Nem a menzai higított. Szegény, teljesen ki volt akadva, hogy leszóltam a sütijét…

A könyvet már alig várom.

Hmm…imádok nosztalgiázni, ez sajnos a kor előrehaladtával csak fokozódik. Nekem nagy mázlim volt kisiskolás koromban, falusi iskola menzáján volt szerencsém enni, ahol igazi szakács nénik igazi, finom ételeket főztek. Helyben kelesztett és sütött buktától kezdve a töltött paprikáig minden jó volt.(Kivéve a tojásos leves, brrr…) Aztán jött a középiskola, ez már felejtős. Később (80-as évek közepe) pedig a Goldmann menza,hát az sem volt a gasztronómia csúcsa. Nekem pl.az Aranypáva nem tartozik a rossz emlékek közé, főleg a rántott hús tükörtojással.
Ilona

Nekem is van pár menzás kedvencem, ilyen a menzás zöldbab főzelék, amit azóta se tudok úgy megfőzni, de szerintem jó volt a tök is, és a nagy kedvencem a “fehér hús” is onnan van.
Nálunk rettenetes volt viszont a spenót, pedig imádom. Az valami híg vacak volt, inkább leves, és rossz ízű.
Amit utáltam a menzánkon, az az állandó mosogatólé szag.
MG: a közösségi élmény sokmindent megszépít 🙂

Úgy látom volt egy-két csodamenza az országban, de ezekről sajnos lemaradtam.

Köszönöm Eszter! Ez most olyan volt, mintha több embernek gurítottam volna a kérdést: mindenkiből előtörtek a menzás emlékek :-)))
No, akkor pöckölök a kanalammal egy kenyérgalacsint, s már itt sem vagyok…;-)

A mi sulinkban olyan jól főztek, hogy sok ételnél az a mérce. Nálunk a “pont olyan mint a menzás” megjegyzés óriási dicséret. Nagyon szerettem a húslevest, a sóskalevest és a tojáskrémest zsemlét uzsonnára.

Akkor voltam én is kisfiú – meg egy kicsit nagyobb. Mindenesetre a nyolcvanas évek első felében sűrűn megfordultam az egyetemi menzaként funkcionáló Üllői úti Aranypávában, mert a kajajegyeket többek közt ott lehetett leenni, és ez volt a legközelebb mindenféle egyetemi helyszínekhez.

Egy az egyben vaskos szocreál, kockás viaszosvászonnal, alumínium villák, kanalak, életlen kések, koszvadt műanyagtálcák. Égett olajszag állandóan, és olyan sültkrumpli, amelyen ott éktelenkedtek a fagyások fekete foltjai. De voltaképpen mégis elvoltunk vele – talán, mert szinte sose ment oda egyedül senki, és ha többen mentünk, lehetett evés közben az oktatókat szidni vagy épp valakinek az új barátját/barátnőjét méltatni.

Amíg az ember igazán fiatal, kevés dolog képes zavarni… Sajnos, vénülgetvén ez már másképpen van.

Azóta sem tudom, hogy nálunk a menzán főztek-e jól vagy anyám rosszul (:-P), de van néhány étel, amire azóta is visszakívánkozom és otthon elkészítve nem az igazi. Isteni volt a sárgaborsófőzelék, a paradicsomos káposzta és imádtam a spenótot is.

A gránátoskocka pedig felénk grenadírmars volt. 😀

Szia Eszter!
Köszi a dedikációt, gratula könyvhöz nagyon nagyon klassz! Egymás kezéből tépkedtük ki otthon. Nekem egy pozítív példám van a 80 as évek elejéről: Kecskeméten a Kisbugaci csárdába voltam befizetve -nem hivatalos menzára a pincéreknél- nagyon jó kaja volt, az iskolai menzát kenterbe verte. Üdv
medvedr

Szia Eszter!
Köszi a dedikációt, gratula könyvhöz nagyon nagyon klassz! Egymás kezéből tépkedtük ki otthon. Nekem egy pozítív példám van a 80 as évek elejéről: Kecskeméten a Kisbugaci csárdába voltam befizetve -nem hivatalos menzára a pincéreknél- nagyon jó kaja volt, az iskolai menzát kenterbe verte. Üdv
medvedr

Eszter, rendszeresen olvasom a blogodat, a receptek is jók, bár én a teljes egyszerűség híve vagyok, ilyen szempontból nem számítok. Viszont a stílusod nagyon tetszik, és az ismeretterjesztő cikkeid is, amelyek a zsidóságról szólnak, és megmagyarázzák a szokásokat stb. Ezen az utolsón nagyon jót nevettem, láttam magam előtt a spenótot a falon…
A szakácskönyvedet kerestem a Libriben, eddig nem találkoztam vele, reméljük színesíteni fogja a palettát, és kapható lesz előbb-utóbb.
A kéksajtokat én még mindig nem szeretem, pedig már megöregedtem…

Azok a “boldog békeidők”,mikor megtudtuk a menzán,hogy azért van aznap mákos tészta,mert kiborúlt a tészta a lavórból,mikor a konyhára hozták……….jaja,és a koleszos menzán készűlt teánál még a legrosszabb napomon sem tudok még megközelítő “minőséget” produkálni!
Sajt:én a camemberttel vagyok így,régen meg nem bírtam enni,most meg azzal lehet megvesztegetni!Ja,és a pálpusztaival!

Nálunk a vajaskenyeret dobáltuk a plafonra, és szerintem is nagyon vicces volt!
Nagyon köszönöm a tegnap délutánt Neked Eszter, és külön a dedikációt. Bevallom sejtettem, hogy jó lesz a könyv, de ez sokkal szebb, mint egy Stahl könyv. Nagyon értékes, mégegyszer gratulálok, mert tegnap nem tudtunk sokat beszélgetni, másoknak is kellett hagynom időt.

Vélemény, hozzászólás?