Édesapám Erdőbényén született. Ez egy pici, Tokaj-hegyalján lévő falu, hegyekkel övezve. Nekem a legszebb falu a világon.
Itt minden háznak van borospincéje, minden asztalon ott a butella borral, és minden vendéget megkínálnak törkölypálinkával. A kapor mellett ez az illat juttatja még eszembe a régi nyarakat. Sokszor két hónapot is nagyanyám vigyázott rám nyáron, és már mindig nagyon vártam anyámék érkezését. (Akkoriban Szerencsen még át kellett szállni, és gőzős vonat ment Bényéig) Mindig késő este érkeztek, hosszú volt az út vonattal, vagy autópálya teljes hiányában Zsigulival Erdőbényéig. Szerettem volna őket ébren megvárni, de soha nem bírtam addig fennmaradni. Rendszerint arra ébredtem, hogy a törköly illatát érzem. A csukott ajtón át is lehetett érezni 🙂 Nagyanyám mindig húslevessel készült legkisebb fia érkezésére, de nem akármilyennel! A tyúkot nagyon ügyesen félig kicsontozta, a bőre alatt megtöltötte, és egyben főzte bele a levesbe. Utána még sütőben picit megpirította. A levesbe házi „metéltkét” gyúrt. Családi képeket nézegetve tűnt fel, hogy minden képen borospohár van a kezemben. Aztán elővettem régi képeinket, és mit látok? Nagyapámnak is mindenhol borospohár van a kezében. Sőt az egész családnak… Nem hiába, az erdőbényei gének 🙂 Sokan, ha tokaji borokról hallanak, mindig az édes aszú jut eszükbe. Persze, az az igazi hungarikum, de én a száraz szamorodnira esküszöm. Egyébként bármikor, ha beleszagolok egy jó illatú tokaji borba, és becsukom a szemem, rögtön öt éves kislánynak érzem magam: lent állok a sötét pincében, ahol mamám bort lop a hordóból nagyapámnak, akit szeret a korhely szóval illetni, mégis rajongásig szeretik egymást. Nagyapám nagyon jólelkű, mindenki által szeretett ember volt. És persze szerette az ő szavával élve: a borocskát. Mikor beteg volt már, és nagyanyám napközben a Görbében (egy dűlő neve) kötözött, sokszor kért meg: Kislyányom, megkeresnéd a borocskát? Nagyanyád biztosan a spájz hátuljába dugta a demizsonba.
Papa és mama igazi szerelemben élték az életüket. Apám csak két vitára emlékszik. Az egyik, mikor András napon nagyanyám nem akarta beengedni a cigányt (akinek történetesen sáros volt a lába), pedig az minden évben elhúzta nagyapám nótáját. Nagyapám a nagytükörbe vágta a széket – a cigány bejöhetett! A másik vita tárgya már nem maradt fönn, csak a végkifejlet: nagyapám összecsomagolt egy bőröndbe, és elindult. Tíz perc múlva érkezett haza, a következő megállapítással: Azt hittem anyátok sírva rohan majd utánam. De nem jött, kénytelen voltam magamtól hazajönni.Télen nagyapám elővette a lovasszánt, és csengőket kötött a „lovacskára”. Régebben voltak „tehénkék” is, de az én életemben már csak tyúkok.
Ezen a héten egy pár bényei receptet szeretnék megosztani, bár a legtipikusabbat, a habart zöldpaszulyt kihagyom, mert bár nyaranta szinte minden bényei házban hetente megfőzik, én azt nem szeretem.
Erdőbénye: alföldi lak és kóservendéglő
20 hozzászólás a(z) “Erdőbénye, a szívem csücske” című bejegyzéshez
Nagyszerű a lapod. Igényes elegáns. Ritkán, de annál szívesebben ovasom. Most azonban még jobban tetszik, hogy Bényéről írsz.
2 hete jártam a rokonoknál. De jó volt ott egy délután…
Üdv; vero
Szerintem is a legjobb környék a világon! Örülök, hogy idetaláltál :)Baskót is nagyon szeretem, arra szó szerint igaz: a világ vége. Onnan csak visszaflé van út.
Szia, nekem is megdobbant a szívem, amikor Erdőbényéről írtál, mert én meg szerencsi vagyok. Baskón és Erdőbényén töltöttünk jó pár szilvesztert, Simán volt az általános iskolánk úttörőtábora, meg amúgy is a szívünk csücske az a vidék. Jópárszor fürödtünk Sárospatak-Végardón, eveztünk a Bodrogon, szüleimnek van egy kis háza Tokajban, Tolcsván többször ebédeltünk az Őskajánban, szóval jó kis helyek vannak arra:)
A végén kiderül, hogy Erdőbénye a világ közepe 🙂
Nekem Erdőbénye azért emlékezetes, mert állítólag ott kezdtem el járni. Nagyanyám így mesélte, ugyanis heteket töltött velem ott akkor. De részleteket sajnos nem tudok:-((
Köszönöm, hogy emlékeztettél rá!
A Bodrog-part is jó hely :).
Nem jött be! Pedig imádtam a strandot 🙂 Szia földi!
Végardó :).
Baskó? Sima? Szegi? Olaszliszka? Tolcsva? Keresztúr? Na….. Olyan kíváncsi vagyok!
Ó, de jó írás!
Várom a recepteket is. A habart zöldpaszulyt kicsit sajnálom…
Nem bényei, de ahhoz igencsak közeli :).
Erdőbényén nem, de a környékén sokat jártam, alföldi vagyok, nekem a Zemplén jelentette A hegyet.
Nagyon szeretem ezt a blogot, pont az ilyen bejegyzések miatt.
Köszönöm Limara!
Nemisbéka, csak nem te is bényei génekkel rendelkezel?
Ó, a jó öreg Erdőbénye :).
fantasztikus, ahogy írsz. szomorú, hogy sem mi, sem a gyermekeink nem ismerhetik nagyszüleink nem könnyű, mégis biztos vagyok benne, boldogabb életét…várom a recepteket, üdv
Hát igen, régen még mindenki köszönt a másiknak Bényén. (1800 fő lakja) Ha nem tudták, megkérdezték: Kinek a lánya vagy? De az is igaz, hogy aki tanult, törekedett, az minde elköltözött onnan, mert semmi lehetősége nem volt a faluban. Szerencsére manapság sok borászat kezd ott is nagy pénzeket befektetni, pl. a Béres. Remélem helyieket is alkalmaz, ha talál olyat aki megfelel.
Lorien, unokáink (unokáink? én magam is!)azon csodálkoznak ma, hogy hogy lehetett úgy élni, barátokkal találkozni, hogy nem volt mobilod.
A legnagyobb baj, hogy ez a fajta világ már eltűnőben van, unokáink pedig már csak könyvekből és visszaemlékezésekből fognak rácsodálkozni.
Rossz édeset viszont annál könnyebb 🙁 Vasárnap gondoltam rád, mikor egy jégeső előtt öt percet töltöttem a Bükkben, ahol minden gomba elszaladt előlem 🙂
Eddig nem is tudtam, hogy van olyan, hogy Erdőbénye. De most már ha találkozom vele, mindig ez a poszt fog eszembe jutni. 🙂
Jó száraz szamorodnit sajnos nagyon nehéz találni…