Főzni tanítottam egy csapat tinilányt

Bár sokan azt állítják, hogy ez még nem AZ, vagyis nem a kamaszkor, azért abban egészen biztos vagyok, hogy ha más nem, akkor a kiskamaszkor. Feszegetjük egymás határait elég erősen, vagyis inkább Dávid táncol az idegeinken rendesen. Mindig, és mindenhol próbára tesz minket, legyen az egy egyszerű séta, vagy egy ebéd.
Nálam nem kedv kérdése, hogy leül-e velünk az asztalhoz vacsorázni, vagy inkább számítógépezik a szobájában. Kötelező program, akkor is, ha éppen “nem éhes”, vagyis nem tetszik neki a menü. Mert újabban megint egyre többször hangzik el, hogy ezt nem szeretem, ilyet inkább nem kérek, de jó lenne helyette ami épp nincs, vagy eszméletlen egészségtelen. Viszont azt vettem észre, hogy mégse volt teljesen felesleges az elmúlt nyolc év (hahaha, tényleg 8,5 éves) lehet hatni a kíváncsiságára, a benne lakó ínyencre, akit sokszor legyőz a kiskamasz. Hajlandó megkóstolni, ha kellően érdekes az étel története, ha van benne valami hozzávaló, amit kellően izgalmasnak talál, pl bazsalikom, koriander, vagy sóban eltett citrom. És úgy látom, ez a kíváncsiság még egy 18 évesnél is kihasználható. Kaptam ugyanis egy nagyon kedves felkérést egy családtól, akik egy évre külföldre mennek dolgozni a két kisebb gyerekükkel, viszont az érettségi előtt álló nagylány már nem akar velük tartani, és a nagymamához sem hajlandó odaköltözni. Arra kértek, hogy tanítsam meg a nagylányt öt étel elkészítésére, hogy ne kelljen mindig hideget ennie, és a nagymama is élni hagyja őt, ne csöngessen minden este vacsorával. A lánynak bizonyítania kell a család előtt, hogy tud főzni magának, méghozzá olyan ételeket, amik pillanatok alatt elkészülnek, vagy legalábbis kevés előkészületre van hozzájuk szükség. Nem tudom, mennyire általános ez a mai érettségizők körében, de teljesen el voltam ájulva a lányoktól (jött ugyanis három barátnője is), hogy milyen talpraesettek, érettek, értelmesek, és nyitottak.
(Kép) Azzal már most tisztában vannak, volt alkalmuk ugyanis megtapasztalni, hogy a buli a konyhában van. Meg azt is észrevették, hogy milyen jófejség a barátoknak főzni tizenkettedikes gimnazistaként. Az “olaszos” tészták komoly arzenálja volt már a kisujjukban, a bolonyaitól kezdve az aszalt paradicsomosig, a házi zöldpesztóstól a tortelliniig. Ki is találták, hogy tanítsam meg őket házilag tortellinit készíteni, de meggyőztem őket, hogy nem erre van szükségük. Ne legyen egy huszadik tészta a tarsolyukban, mert annak ellenére, hogy egészen biztosan még pár évig az olasz konyha lesz a kedvencük, de se a vonalaiknak, se az egészségüknek nem tesz túl jót egy mindennapos tésztavacsora. És hittek nekem. 

Így olyan “bulikajákat” főztünk együtt, amivel a barátaikat is leültethetik az asztalukhoz, mert ahogy sejtem, az első kerületi lakás mostantól komoly buliközpontként fog üzemelni, és ezzel a szülők is tisztában vannak. Főztünk tex-mex chilit, mert azt imádják a fiúk, csirke curry-t, mert az annyira izgalmas és illatos, sütöttünk kacsacombot, mert azzal kevés a munka, készítettünk háromféle wok-os zöldséget, összedobtunk három krémlevest, sütöttünk egy brownie-t, egy meggyes piskótát, és egy almás rétest is. Úgy láttam ők is jól érezték magukat, de én rég mulattam ennyire jól, az biztos. Egészen feltöltődtem, és annyira túlpörögtem, hogy este órákig nem jött álom a szememre, nem hagytam aludni a férjem, mert úgy láttam, nem érti, mekkora katarzis volt ez a nap számomra. A főpróba egy hétre rá, vasárnap délben volt, amikor a lányok, két srác a bandából, a szülők, és a két kisebb testvér, na és én ültünk le egy asztalhoz megenni, amit főztek. 

Úgy tűnik, jól sikerült átadnom, amit szerettem volna velük megértetni: kacsa helyett libacomb készült, mert az volt a baromfisnál, chili con carne helyett taco, mert annak nagyon tetszett formája a boltban, és több salátát lehet mellé enni, sütőtök leves helyett pedig sárgarépa krémleves. 

Azóta a szülők elutaztak, a lányok főznek, legtöbbször otthon buliznak, és még soha semmi gond nem volt. A kuka nem pizzás dobozokkal van tele a kémnek felfogadott szomszédok szerint, és még soha nem kellett a plafont verni a partvissal, hogy maradjanak csendben. Úgy tűnik, önállóan főzni, bevásárolni, megteríteni, majd elmosogatni, van akkora feleősség, ami az élet más területeire is kihat. Gondolkodásra, előre tervezésre nevel, megtanít a pénzzel és az idővel is gazdálkodni, amellett, hogy összekovácsolja a társaságot. 

Csajok, nagyon büszke vagyok rátok! 🙂

Üljünk gyakrabban egy asztalhoz a barátainkkal!