Hosszú nyári nap

Rohannak a napok! Kinézek a szoba ablakán, mert már egy órája hallom, ahogy két kislány pusmog az ablakunk alatt, közben néha felnevetnek. Ülnek az árok szélén és beszélgetnek. Eljött a dél is, azt hittem majd ebédelni hazamennek, de nem, azóta is itt vannak, most éppen egy kalapnyi hársvirágot szedtek, abból tűzik egymás hajába a virágokat.
Egyikük, a szőke, váltig állítja, hogy ha hársvirággal mosunk hajat, szőkébb lesz tőle a hajunk. Undok dolog lenne kikiabálni az ablakon, hogy az a kamilla, még lebuknék, hogy hallgatózom 🙂
Emlékszem, gyerekkoromban nekem is olyan hosszúnak tűntek a nyarak. Lelassult minden, magamban lehettem a gondolataimmal, és ha már nagyon nem bírtam tovább, hát bekopogtam a szomszédba a barátnőmért. Nagyanyám nem akart nekem mindig programot csinálni, hagyta, hogy megcsináljam magamnak. Pont erről beszélgettünk múlt héten, hogy valamiért kényszert érzünk arra, hogy a gyereknek folyamatosan valamilyen szórakoztató élményt találjunk.
Olyan, hogy csak úgy elvan a kertben naphosszat, és “unatkozik”, az már szinte elképzelhetetlen. Óvoda, aztán napközis tábor, utána nagymama strandra hordja, majd közös nyaralás, és hipp-hopp, már itt is a szeptember.
Ehhez képest engem júniusban levittek nagyanyámhoz, ahol a délelőttjeim azzal teltek, hogy kiskéssel vékonyra metéltem az orgonabokor leveleit, majd liliomlevélbe töltöttem, amit útifűvel kötöttem meg. Ez volt a töltött káposzta, egy nap alatt elkészült belőle legalább száz. A tyúkok határozottan szerették.
De volt olyan nap, amikor a barátnőmmel egy egész napig próbáltuk repülni tanítani a csirkéket: nagyanyám nem örült annyira, de szerintem a csirkék se. Aztán egy egész hétig rajzoltunk terveket arra, hogyan fogjuk a kisház fáskamráját átalakítani cukrászda-állatorvosi rendelő komplexummá, mert arról nem tudtunk dönteni, hogy a hasunkat, vagy az állatokat szeretjük-e jobban.
Gyönyörű nyakláncokat fűztünk kecskerágóból, hozzá illő karpereccel, de a fiúk eltépték az utcában, úgyhogy sírva rohantam haza. Nagyanyám meg jól leszidott, miért állok szóba utcagyerekekkel. Végül is utcagyerekek voltak, ott laktak mind a mi utcánkban. De nem mindig voltunk rosszban a fiúkkal, hiszen ők tudták a legjobban felduzzasztani a patakot, így akár térdig is ért benne a jéghideg víz, akkor már lehetett pancsolni. Fogtunk ott pici halakat, amit reggelre megevett a macska a lavórból, amiben hatalmas pontyokká szándékoztuk őket nevelni, de próbálkoztunk ebihalak tenyésztésével is, inkább kevesebb, mint több sikerrel.
Persze hetente egyszer engem is elkapott a búsulás, hogy mikor jönnek már a szüleim, vagy mikor megyünk már strandra. Ilyenkor nagyanyám összekapta magát, és elvitt a közeli strandra vonattal. Utólag mindig megbántam, hogy kisírtam magamnak ezt a programot: hetven körüli öregasszonyokkal ülni egy meleg vizes medencében, és azt hallgatni, hogy ki mit főz a jövő héten (zöldpaszuly levest, mi mást?) nem volt annyira szórakoztató, mint otthon lenni a kertben.
Megfogadtam, hagyni fogom a gyereket unatkozni. És akkor még az Alma együttes se fog szólni, úgy jobban beindul a fantázia, igaz arra most se lehet panaszom…