Kategóriák
Egyéb kategória

Idióta családi szokások, és kőbevésett alapvetések

6321431790_74f3b23bf9.jpgLéteznek nagy, kőbevésett gasztronómiai alapvetések, amiket szinte soha nem tartunk be. Hirtelen kettő ugrott be, tudtok még ilyeneket?
Aztán itt vannak a családonként változó furcsa szokások, amit a következő generáció tűzzel vassal próbál kiírtani. Ebből is találtam kettőt a saját házunk táján.

  • 1, Csak olyan borral főzünk, amit meg is innánk.

Tulajdonképpen igaz, olyat valóban nem tennénk ételbe, amit a lefolyóba öntenénk, de még soha nem találkoztam olyannal aki egy hatputtonyos tokaji aszút képes lett volna mondjuk a kacsamájra önteni csak úgy egy éjszakára. Persze, ilyenkor se az édes petpalackos vöröset vesszük, de hogy valami sokkal olcsóbbat, az biztos.

  • 2, A kutyának csak olyat adunk enni, amit mi magunk is megennénk.

Szeretjük a Bodrit. Szerettük a Sajót és a Fülest is. El is voltak kényeztetve rendesen, főleg, hogy az első két kutyát sikerült rászoktatnom az asztalnál kicsi falatokban való kóstolásra. (A harmadik kutyánál már nem laktam a szüleimmel, így ebből a szempontból egész civilizáltan viselkedik, nem koldul.) Természetes, hogy kaptak olyat, amit mi ettünk. A Füles pl. imádta a kelkáposzta főzeléket. Is. De mindegyik kutya nagy kedvence a tehéntőgyéből kukoricadarával főtt “leves”. Édesanyám kutyaspecialitása. Imádják egytől-egyig. Soha nem enném meg!

  • 3, Addig nem vágjuk meg a friss kenyeret, amíg van a régiből.

Férjem hozta otthonról ezt a szabályt, amit gyűlölt, mert állítása szerint gyerekkorában soha nem ehetett friss kenyeret, meg kellett várni, amíg az is szikkadt lett.
Szegény, micsoda sanyarú gyerekkor! 🙂 Gondolom ez még a nagyszülők idejéből maradt családi szabály, amikor hetente egyszer sütöttek csak kenyeret, és ha véletlen maradt az előzőből, akkor azt bizony nem dobták ki! Nálunk egyszerű a képlet, amíg van az előzőből, addig nem sütöm meg a következőt, így nincs ezzel probléma.

  • 4, Nagycsaládra főzünk, pedig csak ketten vagyunk, így egy főzeléket egy hétig eszünk.

Na, ez édesanyám mániája. Képtelen keveset főzni, és persze rendes háziasszonyként ételt nem dob ki. Viszont nem is fagyaszt le. Megeszik. Unják már a tökfőzeléket a harmadik nap, de ha még mindig van a tíz literes fazékban, akkor annak bizony el kell fogynia. Próbáltam már rávenni, hogy csak a maximum 3 literes edényeket használja, de képtelen rá. Ez van.

Kíváncsi leszek, az én fiam majd mit ró fel nekünk felnőttkorában!

Kép: Annie Hall. Naná!

175 hozzászólás a(z) “Idióta családi szokások, és kőbevésett alapvetések” című bejegyzéshez

Nálunk az volt, hogy amíg apám bele nem merítette a kanalát a levesbe, addig mi nem kezdhettünk el enni.
Nem apám volt ilyen hatalommániás, hanem anyám ragaszkodott hozzá, mert náluk is így volt.
Szegény apám meg mindig mindennel piszmogott. Mire kezet mosott és az asztalhoz ült, mi már éhen haltunk, a leves elhűlt. Volt is vitája ebből anyámmal, de anyám szerint így tanultunk tiszteletet.
Hát, nem ezért tiszteltük apámat!
Hülye, buta, maradi szokás volt!

ez a kenyér dolog nálunk is megvan, de mióta rozskenyeret eszünk, azt meg csak pirítva bírom megenni, annyira nem zavaró, sőt jobb is ha kicsit szikkadt

a háborút látott generációnál volt szokás a sosem dobjuk ki a kaját, csak ha már nagyon(!) megromlott, sőt ha vmi alapanyagból marad használhatatlanul kevés mennyiség, azt is el kell tenni, jó lesz az még vmire (persze megromlik vhol a hűtő hátsó sarkában)

ja igen, nem hagyunk maradékot a tányéron, inkább csesszük el sokadszorra is a gyomrunkat…na erről sokáig tartott, mire leszoktam

ja igen, anyósom különszáma a “mindent fel kell használni”, így aztán avas zsírral, vagy szénné égetett olajakkal cseszi el az amúgy véletlenül ehetőre sikerült főzeléket

még akkor van szerencsénk, ha csak a kutyát mérgezi velük, meg a “kissé régi” maradékaival

Hál’ istennek csak hallomásból tudom, de voltak régen olyan helyek, ahol rendszeresen főztek olyan ételeket is, amiket a családból SENKI nem szeretett. Merthogy “az következett”. Elvégre rendnek köll lenni, ha kedd, akkor kelkáposztafőzelék, aztán lehet kiönteni az egészet, mer’ senki nem evett belőle egy kanállal sem. Következő kedden megint… 🙂

@400m2: dettó. nagyapáméknál volt ez, csak nálunk az öreg volt rosszabb, mint egy Móricz hős. mondjuk várni nem kellett rá, mert pontban délben, harangkor elfoglalta a helyét az asztalfőn. és addig fel sem kelhettünk az asztaltól, amíg ő be nem fejezte.
+semmit nem lehetett a tányéron hagyni, de szedni nem engedtek…
nem is szerettünk nyaranta ott lenni.

Ez ugyan nem szokás, de az alapja ugyanaz vagy hasonló lehet:

Amikor gyerekként valamit nem ettünk meg, anyám mindig ezzel jött: “Mindent meg lehet enni.” vagy “Mindent meg kell enni.”

Aztán most hogy “világjárt emberként” hordom neki haza az olajbogyót, lazacot, satöbbit, hónapokig ott rohadnak mire végül kidobásra kerülnek. Ilyenkor felemlegetem neki a mondásait. Persze csak hümmögni tud. Úgy látszik csak azokra vonatkozott amiket ő készített és szeretett. Kettős mérce itt is befigyel. 🙂

Azért ami a kaják kidobását illeti, a modern ember meg már a másik végletbe hajlamos esni, kidob bármit, csak mert nem sikerült tökéletesen, vagy már tegnap készült, vagy olyan szinten nem bírja beosztani hogy miből mennyit vegyen/készítsen, hogy a háromnegyede a kukában végzi. Hát nem tudom, én akkor már inkább a kínosan gondos maradékfogyasztást választanám.

A másik téma meg ez az asztali rituálék kérdése… jogos, hogy nem kéne túlzásba hajszolni, de azért a családi együttlétnek legyenek már meg a szokásai, nem baj az, hogy az egyik családban imádkoznak kaja előtt, a másikban a családfő kezdi a kaját, a harmadikban pontban harangszókor esznek, stb, legalábbis a hagyomány addig jó, amíg nem megy az élhetőség rovására. Sokkal inkább legyen némi ilyen “furcsaság”, minthogy összevissza eszik a család amikor eszébe jut, és mire az egyik befejezte, a másik még el se kezdte… Ezeknek a rituáléknak nem kevés családösszetartó szerepe van, ha okosan bánik az ember velük.

A karácsonyi bejgli, mert karácsonykor bejglit kell sütni. 6-6 mákost és dióst. Senki nem szereti igazán, egy-egy szelettel eszünk belőle az ünnepi asztalnál, hogy édesanyánk boldog legyen. A többit lefagyasztja. Így van húsvétkor, születésnapkor, és november 25-én Katalinkor is. Aztán újra süti 🙁
Pedig olyan isteni lúdlábat tud sütni, de abból csak évente egyszer, apu születésnapján, egy kis tepsivel készít.

Nálunk mindig kötelező volt a reggeli.Gyakran kellet cukrozott, forralt tejet innom. Mindig fájt tőle a gyomrom, de amúgy is sokszor. Már elmúltam 50, de mióta önálló vagyok, nem reggelizem. Nem tudok enni 9 előtt. Tejet egyáltalán nem iszom. Azóta nem fáj a gyomrom és jól vagyok.
Más étkezés is úgy nézett ki, hogy akkor, azt és annyit kellett ennünk, amikor, amit és amennyit édesanyánk elénk rakott. Ma sem értem miért, hiszen jó étvágyú gyerekek voltunk.Ha emlegetem anyunak, megbántottan visszakérdez, hogy tényleg azt akarom mondani, hogy terrorban nevelkedtünk?! Pedig…
De az igazság másik arca, hogy szerető családban nőttem fel, nagy szellemi gazdagságban, csak az asztalnál volt terror.

Anyósoméknál volt elv, hogy a gyerek csak akkor állhat fel az asztaltól, ha a felnőttek is. Azok meg szerették az evés végeztével még egy darabig ejtőzni, cseverészni, ami persze a gyerekeket egyrészt nem érdekelte, másrészt mentek volna játszani. Na, az én gyerekemnél megszűnt ez a szabály, nem mert tiltakozni.

Gyerekként a vasárnapi ebédet utáltam, függetlenül attól, mi volt a menü. Ez néha meg is mondtam, amikor kiborultam.
Hétköznap ugyanis, amikor a suliból hazamentem, üres volt a ház és nekem kellett megmelegíteni magamnak az előző napi kaját. Persze azt úgy és abból ettem, ahogy kedvem volt. Ha nem volt maradék, akkor a Marx tér környéki valamelyik állóbüfében ettem a pár forintból, választásom szerint.
Vasárnap viszont érvényesültek a régi szokások, apa kap először, szépen kell fogni a kanalat, késsel és villával enni a második fogást, együtt kelni fel az asztaltól. Ezeket, az akkori szóhasználatot átvéve,”múltból itt maradt, felesleges kispolgári csökevényeknek” neveztem. 🙂

@papageno:
Bizonyára hétvégén is szívesebben etted volna a hűtőből előszedett rántott húst, hidegen, kézzel, egyedül a konyhaasztalnál, és olvasgatva közben. De akkor vedd észre, hogy soha nem lett volna együtt az asztalnál a család! Persze gyerekkoromban engem is irritáltak az efféle “szabályok”, de felnőtt fejjel már azt is tudom, mire jók. Nyilván persze nem kell azért katonásdit se játszani, de valamiféle rend egyáltalán nem felesleges.

A mi csaladunkban kulonosen sok ilyen szokas van/volt:

1. Ebed deli 12.00-kor, a Jo ebedhez szol a nota hallgatasa kozben.
2. Ebed kozben nem beszelgetunk, hallgatjuk a notakat.
3. Nagyapamnak kellett minding eloszor szedni, addig senki mas nem szedhetett.
4. Mindig a felnott nok szedik az etelt, ferfiak sosem.
5. A gyerekek nem szedhetnek maguknak, de mindent meg kelll enniuk. Ha nem kersz akkor is kapsz.
6. Ha nem kersz, akkor finnyas vagy meg valogatos es szegyelld magad.
7. Mindent meg kell enni (akkor ha rosszul leszel), mert igy fejezed ki a tiszteletedet (!) es a szeretetedet (!) anyad irant, aki egesz delelott fozott.
8. Az asztaltol elmenni nem lehet, csak ha vege az ebednek.
9. Mindig eszunk levest, mert az egeszseges.
10. Minden egeszseges, amit anyam foz, o dietas nover volt 30 evig, te emeg nem, ugyhogy te nem ertesz hozza, o meg igen.
11. Etelt nem kritizalunk, mindent megeszunk.
12. A csaladi ebed maradekat el kell vinnunk, mert anyam csak min 15 emberre tud fozni. Ha nem akarod elvinni, akkor halatlan vagy es osszetehedned a 2 kezed, hogy anyad igy gondoskodik rolad.
13. Akkor vagy jo gyerek, ha eszel. Ha nem eszel, de egesz nap tudi-bundi vagy, akkor rossz vagy mert nem ettel.

A csaladban mindenkinek sulyproblemai vannak, en lefogytam (anyam allando ellendrukkolasa kozepette), es en otthon teljesen mas elvek szerint csinalom, a gyerekeim viszont mindig kiakadnak a nagy csaladi ebedek utan (lasd a fenti pontokat).

Feleségem is hozta azt a szabályt, hogy amíg az utolsó be nem fejezi senki nem áll fel az asztaltól.
Nálunk én vagyok a leggyorsabb evő, sokszor szétülöm a seggem amíg a család végez, de fel nem kelhetek mert neki annyira fontos ez a marhaság, hogy besértődik ha felállok.

@parductestu:
Azért ezek a pontok nem mind rosszak, és amik igen, azok se egyformán. Most azzal mi a baj, hogy van egy bejáratott időpontja az ebédnek, és hogy nem egyszerre, egymást fellökve vesznek a családtagok kaját, hanem szépen sorban? Az se baj, ha nem áll föl mindenki egyszerre, egyesével elvinni a saját csetresét, hanem megoldja a háziasszony egyben, meg a percenkénti kijárkálás se feltétlenül tesz jót az együttlétnek, amikor azt a fél órát se bírják a többiekkel együtt eltölteni…

Azzal persze egyetértek, hogy mindenki csak annyit és abból egyen, ami jólesik, értve ezalatt a gyerekeket is, de ehhez az kell, hogy tényleg maguknak vegyenek, és tanuljanak meg annyit venni, amennyit aztán el is bírnak fogyasztani. És nem kell teli szájjal kritizálni a kaját, egyszerűen csak nem vesz abból, amit nem annyira szeret.

@totorohun:
Képzeld el, ha a leglassabb evő lennél, és mindenki otthagyna egyedül a végére, csak mert nekik fontosabb dolguk van, mint Veled lenni. Ugye hogy így már más a leányzó fekvése? Lassú evőként tapasztalatból beszélek. (Mondjuk erre is van egy rossz megoldás, amikor leszidják a gyereket, mert lassan eszik.)

@parductestu: es meg +1

+1 Hetvegen minden reggel 7-kor reggeli. Sokszor kerdeztem, hogy legalabb hetvegen miert nem alhatok addig, ameddig akarok, valasz: mert ha kesobb eszem, akkor 12-re nem leszek ehes. Es ha nem reggelizek? Akkor kilukad a gyomrom, tehat igenis kelljek fel 7-kor reggelizni.

Úgy látom ez az anyu csak húsz emberre tud főzni oszt mindenki egy hétig eszi a maradékot, és amikor a harmadik nap már rá se bírsz nézni, akkor persze a gyerek finnyás és megint ki kell dobni az ételt..

Mondjuk nekem ezen kívül sok hülye asztali szokással nem kellett szembenéznem. Ez az előbbi viszont csak egyre súlyosbodik az idő múlásával.

@Gergő77: bizonyos szempontbol igazad van, nalunk 7-kor fel kellett kelni reggelizni (amit utaltam), es a reggeli is annyi volt, hogy egyszeruen nem voltam ehes 12-kor. De 12-kor kezdodott a Jo ebedhaz szol a nota, amit nagyapam mindig meghallgatott — vegig, tehet ott kellett ulni — vegig. Akkor is ha mar mindenki befejezte, de a nota meg ment.

@d.z.:
Egyébként szerintem ebben a “nem tudunk keveset főzni” dologban benne van az is, hogy a családok átlagos mérete összement, amióta azok a receptek készültek, amik alapján az anyukák-nagymamák főzni tanultak. És nem mindenki tud ám arányosságot számolni, meg persze nem is nagyon lehet egyharmad tojással vagy kétötöd kávéskanálnyi sóval dolgozni. Kicsi adaghoz külön recept dukálna! Vagy újra népes családokra lenne szükség. 😀

Bizonyos kor felett a nők úgy érzik, hogy az irántuk érzett szeretet kizárólag abban fejeződik ki, hogy az általuk főzött ételt dicsérjük, megesszük. Ezt akár egyfajta “szeretetnyelvnek” is nevezhetnénk, ők ebből értenek.

Sajnos ez elhatalmasodhat, és akkor már csak a főzés maga lesz fontos, nem az, hogy kinek, mit és miért. Anyámon látom, hogy direkt bosszantja, hogy manapság milyen egyszerű ételt rendelni/hozni, és így az ő főzése már nem olyan nagy érték, mint régen. Valószínűleg azt a segítséget próbálja ránk tukmálni, amit ő annak idején nem kapott meg.

@400m2:
Pedig valahol azért van benne valami, az evés kultúrája nagyban arról szól, hogy együtt vagyunk az asztalnál, és nem úgy jövünk-megyünk, ahogy épp eszünkbe jut. Persze nyilván ez nem azt jelenti, hogy fel kell pofozni a gyereket, mert ki kell mennie pisilni a két fogás között.

Legyen rend, de ésszerű mértékben. Ezt boncolgatjuk épp parductestu-vel is, hogy a felsorolt pontok jó része hozzátartozik a kulturált és praktikus evéshez, csak azért nem gépfegyveres őrökkel kell betartatni. 😀

@Gergő77: Persze, igazad van. De amit írtam, nagyon régen volt, az ötvenes években. Csak eszembe jutottak az igazán régi szokások. Ami a hűtőt és a rántott húst illeti: Volt egy jégszekrényünk, amelybe a jeget fel kellett vödörben hordani, amikor jött az utcában a jeges kocsi. A tábla jeget un. jégcsákánnyal darabolta a jeges. De ezt csak hét végén használtuk.
Hús meg többnyire szintén csak a hét végi menüben szerepelt.
A gyerekeim, akik a nickben lévő 77 alapján nagyjából kortársaid, már valóban természetesnek tartották a soha sem üres hűtőt beleértve a sört is.

@kereplo:
Ebben van valami, a “túl könnyű” készétel-rendelés, a gyorséttermek, olcsó kifőzdék, munkahelyi kajáldák világában leértékelődött a háziasszonyi szerep, amit ők még hivatásuknak éreztek-éreznek. Valószínűleg ezért is tartják nyűgnek, egyfajta büntetésnek a mai lányok a főzést, pedig régebben ez nélkülözhetetlen és nagyonis megbecsült tudás volt. Nem meglepő, hogy nagyanyáink még szinte szenvedélyes szakácsok voltak, anyáink már csak kénytelen-kelletlen megcsinálták, mert muszáj, a mai huszonéves lányok meg már meg se tanulnak főzni. (Nyilván a nagy átlagról beszélek, tisztelet a kivételnek.) Így tűnik el a semmibe az emberi kultúrának az a szelete, amit hagyományos nőiességnek neveznek.

ez a kérdéskör megérne egy szociológiai tanulmányt. szerintem figyeljen ide minden gasztroszociológus és szociogasztrológus!
én úgy gondolom nagyon fontos, hogy maradjunk az asztalnál amíg mindenki meg nem eszi a magáét, mi a fiunkat erre szoktattuk, és nem gondolom hogy ezzel terrorizáltuk volna. Hol kezdjük tanítani az egymásra tekintettel levést, ha nem otthon? Mondjuk a kötelező reggeli és a nótahallgatás az hátborzongató lehetett ….

@Fuszeres Eszter: Asszem mindent osszeszedtem. Azota arra jottem ra, hogy az ilyen paraszti gyokerekkel rendelkezo csaladban mint a mienk, a nagyszuleimnel (mindket agon) nem volt divat a gyereket simogatasa, becezgetese, a szeretet megnyilvanulasa csakis az etelen keresztul tortent. Szeretlek=etetlek. Szeretsz=eszel. Meg a nok arra lettek kondocionalva, hogy egy rendes szereto felese/anya foz,mos,takarit, egyebkent mit gondolnak az emberek?

Na most eszmbe jutott +1: Rendes feleseg meleg vacsoraval varja az urat es akkor mar a gyerekeit is asztalhoz ulteti, mert szegenyek biztos mar az ehenhalas szelen allnak az iskolai menza ebed utan.

En mondtam mar anyamnak, hogy a meleg vacsora helyett tobbet ert volna egy jo kis esti beszelgetes.

@Gergő77: hát, tudja fene, de az én nagyanyáim mind 4-7 gyereket neveltek, semmi szenvedélyes szakácskodás nem volt az életükben. Muszáj volt etetniük a családot, leginkább a legolcsóbb hozzávalókból: liszt, szalonna, krumpli. Oszt jónapot. Szenvedély? Haha! Legfeljebb az unokáknak később egy-két szívből megsütött bukta.

@papageno:
Igen, jól érted a 77-et, ezek szerint tévesen feltételeztem, hogy hasonló generáció vagyunk, mert az én gyerekkoromban is pont így volt ebéd hét közben, csak akkor már volt hűtő meg fagyasztó. 🙂 És magamnak melegítettem a kaját, természetesen lábasban, amit szerintem a mikrón felnőtt mai gyerek helyből szénné égetne. :)))

Amikor pesti nagyanyámnál nyaraltunk, órákig képes volt minket az asztalnál tartani, amíg meg nem ettük a kaját amit elénk tett. Pár hete volt nálunk vendégségbe, amint jóllakott 84 éves korát meghazudtolva pattant fel az asztaltól és dobta ki a maradékot a tányérjáról.

@400m2:
Jó, némileg másképp látjuk a világot, ami persze nem baj. 🙂 Én a saját tapasztalatomról beszélek, hogy teljesen másképp láttam sütés-főzéshez hozzáállni az 1910-20 körüli korosztályt, másképp az 1940-50-es korosztályt, és másképp az 1970-80-as korosztályt. És nemcsak a saját családomban, hanem mindenhol, az egész környezetemben. Aláírom, hogy ez a tapasztalat nagyban függhet attól, hogy milyen környezetben (polgári, munkás, falusi, stb…) nőtt föl az ember.

“Addig nem vágjuk meg a friss kenyeret, amíg van a régiből.”

Ezt a fassagot… En bizony fogom magam es minden nap megveszem a fel kilos friss kenyeret a peknel.
Ha marad az elozobol, akkor abbol lesz morzsa vagy etetoanyag horgaszathoz.

Nagyapám (akit amúgy nagyon szeretek, de ezzel kikészít) mondja állandóan, hogy “Inkább has szakadjon, mint kaja maradjon.” Na ez akkora b.romság, és mindenki ül az asztalnál és mosolyog rajta, és senki meg nem mondaná, hogy ez milyen egészségtelen.
A másik, hogy anyám 15 főre főz kb, és állandóan ránk romlik a kaja, mert képtelenek vagyunk ennyit megenni, meg nyilván unalmas 3. napon is borsólevest enni.

+1, amiről már szerencsére leszoktak: nem lehetett inni, mielőtt elkezdtük volna a második fogást. Biztos én vagyok speciális, de nekem muszáj leves közben is innom, és vagy 3-4 pohár innivalót megiszom egy ebéd alatt. Tudom, hogy azért volt ez a szabály, hogy egyek rendesen és ne a víz töltse ki a gyomromat (ami amúgy rám fért volna, mármint hogy kevesebbet egyek).

@parductestu:
Ez amiket leírtál, szerintem nagyban gyökerezik az ínséges háborús, háború utáni időkben, amikor tényleg első számú érték lehetett, hogy van mit enni. Az akkori gyerek korgó gyomorral nyilván nem arra vágyott, hogy vacsora helyett beszélgessen a problémáiról, amik közül a legközvetlenebbül éppen az éhség kínozta… Nagyon más világ lehetett.

Épp ezért mondom, hogy szimbólumokként nem baj, hogy tovább él az ételnek, az étkezésnek ez a fajta “becsülete” a kollektív emlékezetben, csak helyükön kell kezelni őket.

Látom emlegettétek itt a szociológiát 😀 Akit érdekel, olvassa el Losonczi Ágnes írását, “A táplálkozás mint az emberi viszonyok jelképe”. Elég régi, de vannak még mindig aktuális részei. El tudom küldeni emailben, ha valakinek kell.

@j311:
Jól teszed, így kell csinálni. Az ember vegyen annyit amennyit el is tud fogyasztani, ha meg mégis marad, arra vannak alternatív felhasználási módjai. De ne dobáljunk már kenyeret a kukába, mint kollégám, aki megveszi folyton a kilósat, aztán rá három napra kidobja a felét, mert már kissé száraz…

Akinek problema, hogy a csaladjaval uljon fel orat es beszelgessen, az meg is erdemli az ilyen posztot. Ha ez kinszenvedes, akkor nem ertem hogy eli tul a hetkoznapokat. Gondolom mindenki delutan haromkor mar otthon van, tehat boseges ido all rendelkezesre, hogy megbeszeljek kivel mi tortent, terveket szojenek, csaladi eletet eljenek. Nos, nalunk sajnos nem igy van, ezert legalabb a vacsorat, hetvegente pedig az ebedet is igenis egyutt toltjuk. Ez nem egy reg elfeledett hagyomany, nem egy uri szokas. Ez egesz egyszeruen szukseges. Ha valaki nem akarja ezt, vagy nem keps ra, mert o egyedul gyorsan belapatolja a kajat, aztan rohan a dolgara, amit egyebkent egesz nap tesz, akkor NE eljen csaladban.

Feleségem apró, sovány, vérszegény kislány volt. (Tulajdonképpen ma is az, de ez felnőtt nőnél manapság plusznak minősül.) Nagyszülei féltették, hogy meg fog halni, hiszen a sovány gyerek az potenciális halott. Így hívtak valami javasasszonyt. Az meg azt csinálta, hogy élő teknősöket hozott, azokat rátette a sütőlapra, begyújtott, várva, hogy a teknősök a meleg miatt kidugják a fejüket. Amint kidugták, egy ollóval lefejezte őket és pohárba csorgatta a vérüket. Na, ez kellett feleségemnek meginnia frissen. A javasasszony szerint ez mentette meg a meghalástól. Feleségem mondja, hogy legalább húszor itattak vele teknősvért 5-7 éves korában – szinte mindig ki is hányta fél órán belül. De javasasszony mondta, hogy nem baj, ha kihányja, a lényeg, hogy a teknősök “életereje” átment belé.

A mai világnak megfelelő szabályok, amiket érdemes lenne betartani, és amik teljesen ellentétesek a régiekkel:
1. Igyon az ember minél többet evés előtt és közben, hogy ne tudjon sokat enni. Az sem baj, ha ebéd előtt megeszik egy gyümölcsöt.
2. Mindenki szigorúan csak annyit egyen, amennyi minimálisan szükséges neki, egy falatot ne tömjön pluszban magába, inkább hagyja a tányéron.
3. Evés közben minél többet kell beszélgetni, néha ez az egyetlen igazi lehetőség az összcsaládi beszélgetésre.

Végigolvasva a fentieket, a mi családunkban gyökeret vert izéről még nem írt senki, úgyhogy íme:
Nálunk csak az volt főzve, amit anyu szeretett. Anyu nem szerette pl. a mákot, így sokáig nem ettünk, csak mondjuk a nagymamámnál karácsonykor a bejgliből. Mindig sóvárogtam a mák után, mert olyan ritka különlegesnek tűnt. Amint elég nagy voltam hozzá, már magam sütöttem-főztem vele, amiből aztán (elég felháborító módon) anyu is evett.
Vagy itt a brokkoli, amit akkor kezdtem el enni, mikor elköltöztem otthonról. Egyszer apu vett magot és nevelt pár bokrot a kertben, anyu viszont kijelentette, hogy fűízű, és megfőzi apunak, ami van, de többet nem kell. Én imádom, gyakran eszem.
A sushi-ról is letiltana, mert a nyers hal undorító, de szerencsére már magam döntök. 🙂
(Persze a teljes igazság kedvéért el kell mondanom, hogy NAGYON SOK jó étel elkészítését is anyutól tanultam meg.)

@bircaember maxval:

Úgy viszont nem sok értelme van együtt enni, legfeljebb praktikus egyszerre tálalni és mosogatni… :)))

Ahogy a bizonyos körökben szokásos teljesen némán evésnek se látom értelmét (“magyar ember evés közben nem beszél”???). Az egész étkezési kultúrának csak akkor és csak úgy van értelme, ha összeköti, összehozza a családot!

Anyósoméknál mánia, hogy engem meg a fiamat basztatják, hogy lassan eszünk. Persze az én ölemben ül és én fújom neki a levest – ami egyébkén halálos dózisban tartalmaz konyhasót, hogy ember legyen a talpán aki örömét leli benne. Meg vágom a húst, hogy a szerencsétlen 3 éves ehessen. Aztán én is ehetek végre – addigra a többiek már rég tévét néznek meg engem baszogatnak, hogy de lassan eszek. Ja, és az én adagom háromszorosa az övéknek, mert nekik vigyázni kell az alakjukra – így is kövérek egyébként. Nekem ok az anyagcserém én bármennyit kajálhatok. Néha tök kiakadok a beszolásaikon, néha meg leszarom. 😀

Otthon sem divat, hogy megvárjuk egymást közös ebédnél. Kicsit utálom, mert mindenki elhúz mikor én még eszek. Új taktikám lesz – üljenek oda, egyenek, ha végeztek én ülök oda enni. Ők meg csinálnak amit akarnak. Jó nekem egyedül is – de akkor minek van a család?

@Gergő77: megneztem a gugliban ezt a fent emlitett szociologoai munkat, sajnos csak egy jegyzete talatam rola, de az nagyon jo, mintha magam mondtam volna:

Sok esetben az evés fejezi ki a viszonyt, maga az etetés válik emberi kapcsolattá. Általában ott, ahol az emberi kapcsolatok nem differenciálódtak és egyoldalúak, ahol valamilyen kifejezési nehézség akadályozza meg őket abba, hogy sokoldalú emberi-érzelmi kapcsolataikat kifejezhessék. Ahol normák, előítéletek stb. miatt nem tanulták meg kifejezni vagy átélni más módon is ezeket a viszonyokat, ott gyakran a kapcsolatot az evés tartja fenn, teremti meg. Az emberi kapcsolatok szűkösségét segíthet megoldani az evés bősége. (A munkás csak az asztalnál jut tekintélyhez, emberi bánásmódhoz.)
Az otthoni ebéd elsősorban a családfő, az apa fontosságát hangsúlyozza, amit a férfi máshol nem tapasztalhat.

@koliori:

Ez szerintem abból az egyszerű összefüggésből származhat, hogy azt tanulta meg jól elkészíteni, amit szeret. Ha valamit a szádba se veszel, piszok nehéz a megfőzését igazán jól megtanulni, hacsak nem áll ott melletted valaki, aki az adott kaját szereti, és tudja is hogy milyennek kell lennie.

Nálunk inkább az volt kissé zavaró, hogy mindig csak a család ízlésének a közös halmazából ettünk, hogy ne kelljen egyszerre többfélét készíteni. Nekem ez természetes is volt egész addig, amíg nem láttam olyan családokat, ahol egyszerre volt háromféle étel, hogy mindenkinek legyen a kedvére. És ugyanaz az egy szál háziasszony készítette egyidőben mind a hármat.

Ötletes családi hagyomány volt nálunk régen a ‘mintás tányér’ szabály. Levesestálak alján, középen volt egy édi minta (süni/ oroszlán), és addig kellett enni a tányérból, amíg a minta meg nem jelent. 🙂 Így sose volt kidobott leves, és nekünk mint gyerekeknek érdekes is volt; gyakran versenyeztünk, hogy kinek jelenik meg hamarabb a figura. Persze a jó főzt is sokat számított.

Most is vannak érdekes szokásaink: pl. nincs első és második, minden ott van egyszerre az asztalon és lehet enni hol ebből, hol abból. Egy kis leves, egy kis rizs, aztán hal, aztán megint egy kanál leves, utána saláta stb.

Minden mindig a közösből megy. Az asztal közepére van minden étel kirakva nagy edényekbe és tálakba, előttünk csak apró, üres tányérok. Szedni egyszerre csak egy-egy falatravalót szabad, így aztán mindenki tényleg ‘egy tálból cseresznyézik’. 🙂

Minden ételhez jár külön szósz, még a levesek némelyikéhez is.

Egy étkezés sem teljes, ha nincs benne legalább négyfajta íz (leginkább édes, sós, savanyú és csípős).

Jaj! ezt még ki akarom írni magamból:

Melóhelyen, közös étkező van. Aki bejön elmondja a monológot: Jó étvágyat!

Vagyunk 60-an a cégnél. Egy kaja alatt 25ször mondom el, hogy “Köszönöm!”. Hát herótom van az ilyen elmebeteg szokásoktól. Egyszer majdnem meg is fulladtam miatta.

Persze, ha nekik kívángatnak, nekik is szarul esik. Ha nem köszönöd meg – egyböl bunkó vagy. Minek csináljuk ezt egymással?

@Fuszeres Eszter:
Rádió még csak-csak, de a tévé az roppantul elvonja a figyelmet. Bár aki a különféle szabályokon ki van akadva, az azon is fennakad, hogy már miért ne tévézhetne evés közben, ha épp úgy tartja kedve. 🙂

Gyerekkoromban mi is tévéztünk vacsi közben, mert pont vacsoraidőben volt az esti mese meg a híradó az egy szem állami tévén (hétfőn meg nem volt adás). De a vasárnapi ebédnél eszébe nem jutott volna senkinek bekapcsolni a tévét. Néha a rádiót a nótákkal, azt igen. (Hiányzik is kicsit, gyerekkori nosztalgiát kelt ebéd közben a nóta.)

@Gergő77: A felnőtt népesség nagyobb része túlsúlyos, szóval mindenképpen erre kellene törekedni. Úgysem tudja senki betartani…

@piszter: Gyerekkoromban a nagymamám általában nem ült az asztalhoz, csak feltálalta azt. Ő pedig vagy egy félreeső helyen evett, vagy utánunk. Ez nem volt szigorú szabály náluk, mert néha azért mégis odaült, de egyszerűen így szokta meg.

@piszter: Valahol egyszer hallottam, hogy az udvariassági protokoll szerint nem illik odaszólni ebédlőben másik asztalhoz, tehát átköszönni és jó étvágyat kívánni is bunkóság. De valahogy ezt azóta sehol nem találom interneten, pedig szívesen odadörgölném egy-két munkatársam orra alá.

@parductestu:
Akkor ha így nézzük, az asztalnál a családfői szerep jelképes megélése az utolsó mentsvár, ahol a férfi még a klasszikus értelemben vett férfinak érezheti magát. Bár elnézve a kommenteket, a legtöbben ezt is elvitatják már. Pedig attól még egyetlen nőből se lesz elnyomott, megalázott nő, mert a férje vesz elsőnek a kajából és ő ül az asztalfőn. Ha úgy vesszük, ez se több egy szimbólumnál, tulajdonképpen a tükörképe, a viszonzása annak a szokásnak, amikor a nőt meg előreengedik az ajtóban és lesegítik a kabátját. Ettől még senki nem lesz kevesebb az életben.

@piszter:
Ezt a cserkészek csinálják jól: tálalás előtt mindenki feláll, evés előtti ima, majd a parancsnok elkiáltja magát: jó étvágyat! mire az egész csapat válaszol: kívánunk! A végén ugyanez: egészségünkre – váljék! Evés közben meg nincs oda-vissza kívángatás akkor se, ha valaki akkor jön oda vagy megy el.

@akkor:
Szerinted akkor a jóllakottság érzése kerülendő, mert túlsúlyhoz vezet? Szerintem azért ennél bonyolultabb oka van. A vegánokat se értettem sose, ők is megfosztják magukat az evés az örömszerző funkciójának jelentős részétől. Pedig van neki olyanja, nem is kevés!

Azt még senki nem írta le, hogy naponta tojnak a tyúkok 5-6 tojást.
Az megy a kamrába. Nem hűtőbe, mert nem szabad ám hűteni!
Aztán mikor elfogy a régi, akkor folyamatosan kerül elő a nem olyan régi. Olyan, hogy friss, olyan nincs:)
Ezért ha esetleg sokáig nincs tojással készült étel, akkor némelyik egészen megszikkad. Vidéki rokonságomnál alkalmazzák ezt. Nálunk egy időben a zasszony balhézott, ha nem üldögéltünk még a kaja roncsai felett. A leevett abrosznál, mellépottyant ételdarabok közt. Aztán szépen elmaradt mert leszartam, én nem üldögélek büfögve e a moslék fölött

Nálunk mindig a gyerekek kapnak először, és övék mindenből a legjobb rész/falat. Annyit esznek, amennyi jólesik, ha elég, megtörlik a szájukat-kicsit szalvétamániásak vagyunk- megköszönik, és mehetnek.
Ezeket a szokásokat anyutól örököltem, nálunk nagyapámé volt a legelső és a legjobb falat, ha nem ették meg mind, amit kaptak, ott kellett ülni, akár délutánig. Nem csoda, hogy anyu változtatott ezeken és én már csak laza/lazább étkeztetési szokásokat láttam 🙂
A szalvéta-mániáról: anyuéknál mindig volt, van, lesz (a legegyszerűbb fehér is megteszi), én is kirakom mindenkinek, de a zemberem nem használja, csak ha szólok. Náluk nem volt “divat” 🙂
Szerintem minden normál étkezéshez kell a szalvéta…

@Mrs. Négerhergelő:
A szalvétához én is ragaszkodom. Meg a kézmosáshoz evés előtt. Valahogy nem fér össze az étkezés és az együttlét megbecsülésével, ha koszos kézzel, koszos szájjal eszünk. Ja és azt se komálom, ha az előző fogástól ételmaradékos tányérból eszi az ember a következőt, főleg, ha teljesen más jellegű a két étel.

En ezeket a szokasokat mindig is eroltetettnek, feleslegesnek tartottam. Nalunk mindenki akkor es annyit evett, amennyit akart. Ha egyutt is kezdtunk elenni mindenki akkor ment el, amikor befejezte az evest. Sot en altalaban nem is az ebedloasztalnal, hanem a szamitogepem elott ettem. Nem ertem, hogy miert kell az evesbol mindenkeppen szocialis esemenyt csinalni. A csaladommal mindig is jol megvoltunk, mindent megbeszeltunk, csak nem eves kozben.

Az csak raadas, hogy nem birom elviselni, ha valaki teleszajjal beszel vagy csamcsog mellettem.

Ja meg még valami van, amit sose értettem: egyes családok szerint a leveshez, meg a főzelékhez is, kenyeret KELL enni. Oké, nincs ellenemre, hogy ott legyen az asztalon, néha én is veszek, de láttam már olyat is, hogy mindenkinek oda volt téve a szelet kenyér, mert olyan nincs, hogy valaki nem kér kenyeret a gulyáshoz. :)))

– Ami a tányérodon van, meg kell enni. Mindent, amit anya kiszedett neked.
– vizet nem ihatsz evés közben, mert akkor nem eszed meg az összeset, amit kiraktak eléd
– nagyi nem ül az asztalhoz, oldalt a hokedlin az öléből kanalazza a levest. Kérésre sem ül közelebb, mert neki úgyis mindig fel kell állni valamiért a konyhában
– azonnal neki kell kezdeni mosogatni, gyakran a kezedből kitépve a kávéspoharat. Nem ér rá egy kis beszélgetés után, vagy netán egy kis szunya után. Nem, azonnal el kell mosogatni, mert jobb azon túllenni.
– Na és minden fogás előtt el kell mondani: ez most nem lett jó. Mindig sikerül, de most nem lett jó, hát így egyétek…

Az evés túldimenzionálásától a falnak megyek. “Csúnya az ember ha sovány” mondta mndig apósom…Persze a kövér és beteg ember sokkal szebb…

Centiméter vastag zsír mindenen “legalább legyen valami íze fiam!”.

Gyerek zabálásra nevelése a következőkkel:
-semmiért nem dicsérik meg a gyereket, csak ha jól bezabál ebédkor, akkor “jó” gyerek

-gyerek életrevalóságát látni abban, hogy másfél évesen már gyűri befelé a pörköltet tésztával..

@kopaszhondas:
Ez is egy módszer, működhet, ha máskor eleget van együtt a család, és ha egyet is tudtok érteni ebben. Viszont szerintem az emberek többsége ragaszkodik ahhoz, hogy legalább az ünnepi/vasárnapi ebéd közösségi jellegű legyen, és ehhez érdemes is ragaszkodni, tekintve hogy amúgy is egyre kevesebb ideje jut az embereknek egymásra.

igen, az együtt evésnek kell legyen egyfajta kultúrája, de ez nagyon tág fogalom, és szerintem nem tartozik bele a fizikai erőszak határát súroló kényszer

ha a közös evés rituáléinak kell helyettesíteni a szeretetet, tiszteletet, emberi kapcsolatokat, akkor már régen rossz, onnantól egy üres és erőszakos formaság az egész

szerencsére ezek a durvaságok már inkább csak az idősebbek agyában van így összedrótozva

@Gazz:

Nóta indul…

A falunkban van egy nyíló rózsa,
Szeretném, ha nékem virágozna.
Minden este az utcákat járom,
Tearózsa illatára vágyom.

De a rózsa nem nyílik cserépben,
Hivalkodik gazdagok kertjében.
Fáj a szívem nem lehetsz a párom,
Tearózsa, illatos virágom.

Néked rózsa én a szívem adtam,
Visszavenni sohasem akartam.
Ha nem kell is ott hagyom tenálad,
S ha elhervadsz, én szívembe zárlak.

:)))

@Gazz:
Érdekes, hogy ennyire ellentétes hatással volt ránk, én bár alapból nem hallgatok nótát, de ha délidőben meghallom, már pavlovi reflexként kezd csorogni a nyálam, éhes leszek, és érezni vélem az orromban valamelyik jó magyaros étel illatát… Hát hiába, nem vagyunk egyformák. :)))

Nos, nagyon élvezetes a mai poszt és a kommentek.
Csak egy dolgot nem olvastam…
Ha vasárnap, akkor húsleves, rántott hús! Engem ezzel lehetett az őrületbe kergetni. Szinte az összes családnál, mint vmi fixáció, mindig ez a menü. Hogy nem unták évtizedekig, nem tudom megérteni. Sőt, ismerek olyan fiatal házasokat, ahol a férj mai napig ezt követeli vasárnap.
Szerencsére én vegyes házasság szülötte vagyok, nálunk nem volt ez a vasárnapi rémálom. Anyám nagyon változatosan és kifejezetten fantáziadús, nem utolsó sorban finom ételeket készített/készít. Szeretném hinni, hogy ellestem tőle sok mindent.

Kiegészítés:

Ki nem állhatom az ordibálós családi ebéd alatti gyereknevelést.

“Ne járjon a lábad az asztal alatt!” – Ha nem lökdösi az asztalt miért ne..

“Így fogd a kanalat! Úgy fogd a villát! Nyúlj bele! Ne nyúlj bele! Előre nézzél!”

Mindezt olyan hangerővel, hogy elmegy az étvágyam.

“A régi dorosmaiak télen csak kétszer ettek napjában: reggel és este. Kilencóratájt volt a “fölöstököm”. Hideg borjúhús, vagy kemencében készült ételek, pl. savanyu káposzta pörkölve. A káposztát tepsibe rakták, tetejére szalonnát, kolbászt vagy más disznóhúsfélét aprítottak s a kemencében szépen megpirították. Vagy hamuban sült krumplit ettek vajjal. Volt tepsiben készült töpörtő is, a fogasos, tarajos “kurcina”. Sokszor sütöttek “görhét” (málét), meg “zsíros bodagot”, ez tiszta buzalisztből készült zsírral és sóval összegyúrva. Volt “sovány bodag” is, csak lisztből, sóból, zsír nélkül, tetejét tojással kenték meg, darabos sóval, köménymaggal meghintették, ez azonban csak bőjti, meg pénteki eledel.
A második étkezés este volt, így nevezték: “estebéd”. Első fogás: leves. “Paszturleves, rizskásaleves, árpakásaleves, krumplis csipettleves” srég vágott tésztával “krumplis siflileves”, “krumplis haluskaleves, krumplis tarhonya” híg paprikás lével. A leves után “törött krumpli” vagy héjában főtt ú. n. “hajas krumpli” és más efféle. Minden levesnek volt illő párja, csak ez rímelt az első fogáshoz. Pl. a paszurleves párja a “száraz tészta”, leginkább rántással ették, vagy keménymorzsával meghintve és tányérica (napraforgó) olajjal ízesítve. A tarhonyalevesnek illő párja a “cincölt krumpli” (dinsztölt, párolt). A húst, ha nagyobb állat húsa volt, paprikásnak készítették el krumplival, édes paprikával, az apróbb állat húsát lisztes tojásba hempergetve zsírban rántották ki. Aztán “tejbekása”, köleskása következett, vagy “tejbe torma”, utóbbit mindjárt a húshoz ették. Ez volt a legjobb, legkapósabb étel!
Vasárnap a kása után “túrós lepény” is volt, melyet szintén kemencében sütöttek. Pünkösdkor a túróba kaprot tettek, máskor nem. Hétköznap “krumplis pogácsát” is sütöttek, meg “üres kalácsot”, lakodalomra “fonott kalácsot”. Ünnepnapra kedvelt volt a mákos-, diós-, túrós-, és az aszalt szöllő rétes, fekete szöllőből, melyet házilag aszaltak szüret idején.
Nyáron naponta háromszor étkeztek: reggel, délben, este. Reggel 7 órakor, harangozáskor, legtöbbször szalonnát, kenyeret; délre paprikáskrumplit, kemény tarhonyáskrumplit. Ilyenkor rendesen csak egyfélét készítettek, mert dolgoztak. A gazdának fazékba-kendőbe téve vitték az ételt ki a mezőre, az asszony vagy a nagyobbik gyerek. – A kendőben hordozás általában igen divatos volt a dorosmai asszonyoknál. A “batyut” abroszból csinálták és a nyakukba kötötték. Annyira megszokták, hogy menni se tudtak nélküle sehova. Ha nem volt mit vinni, ha üresen mentek volna, téglát tettek a batyuba, hogy hátrafelé húzza a mellükön lecsüngő garabolyt, melyre kényelmesen lehetett támaszkodni. Ha az ilyen batyus asszonyt kocsira hívták fel, felülve se tette le a batyut a hátáról: – Hadd maradjon csak rajtam, így majd könnyebb lesz a lónak, ha én viszem!
Szivesen ettek “kenyérbeles galuska levest”. Amikor száraz tésztát főztek, levét felhasználták levesnek, hagymás paprikás zsírt löttyintettek rá és bele vagy kását, vagy tarhonyát sűrítettek. Vacsorára, nyáron harmadik étkezésnek ismét: krumplis kása, pirított tarhonya, “fordított kása” következett. Utóbbit oly keményre főzték, hogy miként a palacsintát, dobással lehetett megfordítani a tepsiben. Ha a kása odafőtt, azt mondták rá: “bocskoros”. A füstölt húst, mert leginkább ilyet ettek, hétköznap levesben főzték meg; friss húst csak vasár- és ünnepnap ettek.
Régi, eredeti dorozsmai étel a “csiramálé”. A tiszta- vagy rozsbúzát kicsíráztatták, mozsárban megtörték, vizet öntöttek rá, kimosták, liszttel összekavarták, só-cukor nem kellett bele, aztán megsütötték. A “herőce” vékonyan elnyújtott tészta, csörögevágóval szallagozták, zsírban kisütötték, cukrozva ették. – A “laska” buzalisztből készült, kemencében sütötték, még pedig “lángelőtt”. Meggyúrták vízzel, (gazdagabb helyen tejjel) leöntötték forró sósvízzel, hogy könnyedén megázott, de a belseje nem ázott el, olajosan megpirították s így ették sóval száraztészta helyett. – A “guba”, kelt kenyértésztából, apró rudakba sodorták, kisütötték, feldarabolták “falatokra”, forró vízzel szitán leöntötték, összekeverték mákkal, olajjal, mézzel. – A “keszőce”, vizet forraltak, liszthabarékot csináltak, megsózták és készen volt a szegényes étel. – A “kiszi”, meggyet, cseresznyét vagy más gyümölcsöt forró vízbe dobnak, tejföllel és liszttel ráhabarnak és hidegen eszik. – A “szárma” az ismert töltöttkáposzta juhhússal, kásával. – A “ganca”, kásaformát főztek kukoricalisztből és morzsával meghintették. – Ettek még cukorrépát krumplival. Nemzeti eledel: a bürgepaprikás és a kocsonya. Lakodalomkor is a kocsonya volt a főétel, volt még melléje “cifrasütemény”, “fánk”, “fonott kalács”, “mákos tekercs”, “túrós lepény” – és pálinka is. – Halotti toron csak “erős túrót” és “fehér kenyeret” ettek, bort ittak és daloltak.”

@Gergő77: Csatlakoznék. Igaz, és ez csak most tudatosult bennem, (pedig már öreg vagyok, és Anyu nem él már), hogy sohasem kérdeztem meg tőle, hogy szeret-e főzni. Főzött, és jól. És nem volt gond, hogy amig a család nagyobbik részének a csirkepaprikáshoz nokedlit, a rántott húshoz krumplit csinált, az apósának mindig megcsinálta a lábasnyi rizst. Csak azért, mert azt szerette.
Más, idétlen családi sztori: azt is meg lehet főzni, amit nem szeretünk. Apa egyik kedvenc kajája volt a kolbászos krumplileves tepsiben sült krumplis pogácsával, ha szólt, hogy mostmár kéne, Anyu megfőzte, feltálalta, de amig a krumplileves az asztalom volt, addig Anyunak még mindig akadt valami dolga, azaz a krupmlilevessel egy asztalhoz sem volt hajlandó leülni (minden más formában szerette ezt a terményt). Már felnőtt voltam, mikor Apa, egy ilyen vacsora alkalmával “rákényszerítette” Anyát, hogy kóstolja meg, és ha reggelre valami baja lesz, soha többet nem kell! Anyu megevett pár kanállal, és reggelre elfelejtette az egészet. Reggel Apa, Anya még félálomban, megpörgette, nézi elől, nézi hátul, Anya méltatlakodik, mit csinálsz, na, mire Apa, na látod, se sánta, se púpos nem lettél a krumplilevestől, de azért többet nem erőltette.
Ilyen szempontból hasonló vagyok Apához, én is azt mondom, hogy akkor mondja valaki, hogy nem szeret valamit, ha egyszer megkóstolta.

Édesapámék minden évben ősszel leszedték az almát és a pesti lakásukban a bútor tetejére szépen sorban felrakták. Nagyapám vacsora után felállt egyenként végignézte őket és amelyik már kezdett romlani azt kellett megenni. Szóval sosem edtek egészséges almát.

Több hozzászólás is megihletett, mire végigböngésztem, de Gergő77 kommentjei 100%-ban fedik az én véleményemet, azt meg minek ismételjem.

Mindössze néhány megjegyzés a saját életemből: pár ilyen szabályt 4 gyerekes családapaként én is “erőltetek”.
– Ételt nem dobunk ki
– A tányérra került ételt meg is kell enni (nyilván annyi kerül oda) – ide tartozik a szikkadt kenyér kérdésköre is: annyit kell venni, hogy ne maradjon, ha mégis marad, azé az elsőbbség
– Ha van rá mód, egyszerre kezdünk enni, hiszen a közös étkezés egyszersmind családi szertartás is, ami összetart

Szeretném, ha ezt a hozzáállást a gyerekeim is továbbvinnék, és áthagyományozódna az unokáim unokáira is. Ezek ugyanis egy értékközpontú gondolkodásból fakadnak, és nem maradiságot jelentenek.

@j311:
nálunk anyukám azzal bosszantotta apukámat, hogy a friss kenyérnek helyből levágta mindkét serclijét, mert csak frissen ropogós – apám meg mérgelődött, hogy így hamarabb kiszárad a vége…

nálunk viszont mindig a gyerekek kaptak/kapnak először az ételből, hogy övék legyen a legfinomabb falat : )

Mai napig ha magyarnótát hallok, vagyis inkább cigányzenét mindig a húsleves jelenik meg előttem. Vasárnapra nem volt túl sok variáció a menüre, de a húsleves sosem maradt el. Ezért gondolom, hogy Magyarországon nem a gulyás a nemzeti étel, hanem a húsleves. Tényleg, igazi gulyást szinte egész gyerekkoromban nem ettem. Milyen magyar vagyok?

Én egy olyan szokással találkoztam egyik ismerősöméknél, hogy a kenyeret a családban a nők az egyik, a férfiak a másik oldaláról szelik. Valahogy a címke helyzete alapján döntik el, hogy melyik fele melyik.

Fel nem tudtam fogni, mire jó ez, meg ugye sokkal hamarabb ki is szárad így a megmaradt rész.

mennyi lelkisérült… Azt gondolom, komoly betegség az, ha valakinek teher a családjával együtt asztalhoz ülni, ha gond beszélgetni a napi történésekről, ha nehéz kést-villát használni, ha feszélyez az abrosz meg a porcelántányér.

Persze, lehet enni pizzát kézzel, papírdobozból a tévé előtt, a férj/feleség/gyerek meg le van sz@rva, csak akkor te se várd el, hogyha majd vén bolond leszel, akkor az akkori fiatalok majd előreengedjenek egy ajtóban, vagy átadják az ülőhelyüket. Azt gondolom, az ilyen szokások bizony otthon ragad(ná)nak az emberre, ezért is mondják, hogy “volt/nemvolt gyerekszobája”

Szóval van annak egyfajta pozitív kicsengésű hangulata, ha egy család családként viselkedik, ha vannak közösen végzett tevékenységek. Ima, áldás, öregapámelőször, anyám15adagja, stb NÉLKÜL.

@Gergő77: Bocs, unatkozom, úgyhogy erre is válaszolnék. Mondjuk negyven évvel ezelőtt nem lehetett falun eladni a tojást, mert mindenkinek volt saját. Én egy a Bp-Pécs vasútvonalon lévő faluban nőttem fel, ahol a kofák (a Máv dolgozók ingyen utazó feleségei, és ez egy speciális helyi adottság volt) összeszedték, és felhozták Pestre, adott piaci szereplőkhöz, akik eladták, mint friss, falusi. De tíz tojásért nem jöttek ki, mire 50 összejött, hol volt már az a frisstől! Én ma sem veszek tojást az “őstermelőtől”, mert a nagyüzemit, amit egy dobozba raknak, legalább ugyanazon a napon “gyártották”.

Én azt utálom, hogy anyósoméknál az állandó kötelező ebédeknek mindig ugyanaz a forgatókönyve: 1) aperitif (ha nem iszol, hülye vagy)
2) leves (háromfélét tud anyósom, többet nem -vagy csak nem hajlandó)
3) bor (ha nem iszol, hülye vagy, leáll az emésztésed, és hányingered lesz)
4) főétel
5) kötelező desszert (rengeteg sütivel!), amikor már egyébként is tele vagy, de csak akkor kezdhetsz hozzá, ha már előtted van a kávéd (ha kávét sem iszol, akkor szintén hülye vagy)

Apósomat ki kell szolgálni, körülötte ugrál 4 másik ember, hogy ő mit szeretne, még a csirkecomb formája se mindegy neki.

Ja, és ebéd közben ezerrel politizálunk és szidjuk a háta mögött a rokonokat, és összeveszünk, amin csak lehet.

@fogash: Az eves egy fizikai szukseglet kielegitese, semmi tobb. Lehet belole csaladi esemenyt csinalni, de betegsegnek titulalni azt, ha valaki nem ugy tesz eleg eros. Ha a kozos csaladi szekleturites szokasa is kialakult volna, akkor most azok is betegek lennenek, akik nem egyszerre ulnek le tojni?

@Beru:
“- Na és minden fogás előtt el kell mondani: ez most nem lett jó. Mindig sikerül, de most nem lett jó, hát így egyétek… “
Nálunk az megy, hogy anyósom megállás nélkül, állandóan kérdezgeti, hogy nem jó? Akkor is, ha két pofára zabáljuk, amit főzött. 🙂 Rohadt idegesítő…

déli harangszókor rettegés, ha nincs megterítve 10 perce és nagypapa elé nem tolja nagymama 11:58-kor a gőzölgő levest? Ezt neked Mekis 2 perces kiszolgálás!!! A férjeméknél mind a mai napig pont délben már ebéd van, de nálunk is a csimoták miatt. Kifejezetten borzasztó pont délre főzni, nem fél egyre, nem egyre, nem negyed kettőre- erre szeretnék én:)- hanem délre.

szottyadt alma, 3-5 éves vagy régebbi lekvárok, kompótok…

hát, ezeket még olvasni se nagyon bírom… eddig azt hittem, hogy az én családom nagyon hülye, de nem, az én családom normális…, nem csináltunk inkvizíciót ez evésből (én mégis utáltam enni), őszinte részvétem a fentebb szólóknak. Még megemlíteném a “magyar ember evés közben nem beszél” című agyrémet, ez mekkora hülyeség, hát, mikor beszélgessünk, ha nem a vacsoránál?

@élhetetlen: azért az illata, állaga, meg az összetevői alapján sok ételről kóstolás nélkül biztonsággal megállapítható, hogy szeretjük, vagy sem… velem is balhéztak, hogy kóstoljam meg a szalonnát, de pont olyan lenyelhetetlen förtelem volt, mint amilyennek ránézésre gondoltam…

Kocsonya. Anyám 25 éve minden télen megpróbálja belém tukmálni. Egész életemben utáltam. De idén is “legalább kóstoljam meg”. Oké, megkóstolom, ugyanúgy nem tetszik, ahogy először.

De fel vagyok készülve rá, hogy jövőre is előjön a téma pont ugyanígy.

Minden ilyen szabálynak akkor van létjogosultsága, amíg szolgáljaa közösséget. Családot, házaspárt, focicsapatot. Amikor már az ember szolgálja a szabályt, értelmét veszíti, és ki kell dobni. Ugyanígy: ha a szabály nem ad, hanem gúzsba köt, hogy mikor milyen sorrendben mit hogyan, akkor — stílszerűen mondva — mehet a levesbe.

Szikkadt kenyérről: remek melegszendvics, vagy még később prézli lesz belőle, és lehet enni a frisset. Apósom amúgy ebben is képes a túlzásra, képes a ropogósra száradt kenyeret, a zöldülő sajtot, izzadó párizsit is megenni. Broáf.

Mikor összejöttem a férjemmel, egy ideig a Kossuth déli krónikájánál ebédeltünk, és az esti krónikára vacsoráztunk. Aztán megtaláltam egy rádiót, ahol negyedóránként van híradás 🙂 Így nem halok éhen délután fél 6-ig 🙂

Vasárnap azonban nosztalgiából déli harangzúgásos ebéd, húsleves úgy, hogy kavargatva a levest a tányérban, a kanál alatt rocog a só és rántott hús krumplipürével (mindkettőnk nagyszüleinél ez volt a vasárnapi menü).

Érdekes ez a lassan eszek/gyorsan eszek ki vár kire kérdéskörben mennyire eltérnek a vélemények.

Nálunk mindenki eszik, amikor akar, amennyit akar. Feleségem szüleinél van családi ebéd, ilyenkor mindig megvárják az utolsót. Aki én vagyok. Nekem ez olyan rohadt kellemetlen, mert tudom, hogy csak a levesen vagyunk túl, mindenki éhes, enné a másodikat, de nem ezek várnak rám. Mondtam nekik többször is, hogy legyenek szívesek ne várjanak rám, meg nem kell ott ülni bámulva, ahogy eszem, de nem hajlandóak.

Azóta zabálok és leszarom a családi ebédeket. Ha egyedül vagyok, majd eszem a saját kényelmes tempómban.

@oliva: Nem akartam szélsőségesnek tűnni. Én sem szívesem kóstolnám meg a sült kukacokat. A sztorimban a krumplilevesről volt szó. Két történet, egy siker, egy nem. Mint írtam, én már pár éve is túl voltam az 55 éven, egy harmincas kollégám feljött valami miatt, spárgafőzelék volt bundáskenyérrel éppen, megkínáltam, jó ízűen megette. A spárgafőzelék volt neki az új. Az akkori barátnője kimaradt ebből, pár hét múlva ue. menüre meghívtam kettőjüket. Megvacsiztunk, a barátnő csak annyit jegyzett meg a végén a barátjának címezve, “hogy ahhoz képest, hogy évek óta azt mondod, hogy nem szereted a bundáskenyeret…”
A másik eset, szintén harmincas kolléga, feleség, két éves gyermek. Pirított kenyér, sajtkrém, avokádó krém (ez a legszelídebb változat, én nem eszem fokhagymát, (de megkóstoltam, és azért nem eszem), csak az avokádó összetörve, só, bors, tejföl. Feleség, gyermek falja, “megerőszakoltam” a férjet, kóstold meg! Ha el tudod képzelni a legkisebb mennyiséget, amit egy kés hegyével fel lehet rakni egy falat kenyérre, (1mmx2mm), megkóstolta, nem, ő nem szereti. De mostmár úgy nem szereti, hogy megkóstolta. Vagy hülyeséget beszélek!

@arod75: Bizony volt/van egy másik véglet. Az amikor a gyereket minden elé helyezik. Nem csak az étkezésben.
Pl. amikor picik voltak a gyerekeink a nejem a csirkénél állandóan azt nézte, hogy mit veszek ki nehogy a gyerek előll elvegyem a legjobb falatot. Igaz én mindent mindig megettem.

nyomorult blogmotor…

@kopaszhondas: “Az eves egy fizikai szukseglet kielegitese, semmi tobb.”

Ja, az állatvilágban, meg háború/éhínség idején. A társadalomban élő emberek között (a busmanoktól a magasan szofisztikált japánokig) az evés éppen úgy egy társasági-esztétikai élvezet, mint egy színház, egy kirándulás, vagy akár a testi szerelem gyakorlása.

Ebből következően az ember 1) igyekszik olyan társaságban művelni, akiket kedvel (barát, házastárs), illetve 2) saját értékrendjét igyekszik továbbadni az utódai felé. Ez utóbbi viszont erősen szubjektív, így generációk között is lehet komoly véleménykülönbség.

Namost, ha valaki a sarki talponálló hamburgerét az utcá állva, vagy a tegnapi pizzát papírdobozból a barátokközt előtt ülve többre értékeli, mint asztalnál, tányérból meghallgatni, hogy mi történt ma a társával/gyerekével, akkor az szerintem beteg. Mert ugye naponta 8 órát alszol, 10-12-14 elmegy a munkahelyeden, közlekedéssel, edzéssel, így marad napi 2-3 óra, amit a választott családoddal tölthetnél. Ha ez alatt váltjátok egymást a konyhában (ahelyett, hogy összeülnétek dumálni a tányér fölött), az szerintem rossz.

Mellesleg a “beteg” kitételt mindazokra szántam, akiknek a szüleik-nagyszüleik szeretetéből, meg a saját gyerekkoruk asztali élményeiből csak annyi maradt meg, hogy “öregapám büdös bunkó volt, mert 12:00:00.0-kor jóebédhezszólanóta-forróleves-nincsivás-nincspofázás volt a rend”. Lehet, hogy a “beteg” nem a legjobb szó rá, de a hetvenes évek eleji születésre utaló nickek gazdái erősen harmicasok és ha ez ennyire mély frusztrációkat hagyott bennük, akkor az az élet más területén is kiütközhet belőlük.

@Gergő77: ide kicsit OFF, de 1.) ha van isten (bármelyik), akkor miért van ennyi szenvedés, gonoszság, rosszindulat a világon? Ha mindenható, miért hagyja, hogy a jók szenvedjenek? 2.) isten esetleges léte sem indokolja az egyház létezését, a mereven rögzült imákat, áldásokat. Ha a szereteted akarod kifejezni, ahhoz miért csak sokszáz éve rögzült ótvaros szófordulatokkal közölni? 3.) az ételt nem az isten adta, te dolgoztál meg érte. Ha azért hálálkodsz, mert ma sem szívatott halálra egy betegséggel, balesettel, kirúgással, árvízzel, tömeggyilkos szomszéddal, az nagyon ferde gondolkodásmódra vall…

@oliva: Már csak cukkollak, de a legegyszerűbb kaja, a krumplifőzelék (fél fej, vagy nagyon kicsi vöröshagyma, megdinsztelve, kevés pirospaprika, felöntve, tejföllel behabarva) is hangulatomtól függően vagy babérleveles, vagy majorannás, vagy tárkonyos. Nagyon különböző három ít!

@kopaszhondas: Az ürítés a másik véglet, azt hiszem, nincs olyan társadalom, ahol társasági esemény lenne a kábelfektetés. Ittas férfiak esetleg mesélnek róla, de ők is egymagukban művelik, szóval a példád rossz. 🙂 Mellesleg azt hiszem Luis Bunuel-nek van egy filmje, amiben az étkezőasztal wc-kkel van körberakva és ott nyomják a medvét az asztal körül, a “high society” viselkedés filmbeli szabályainak eleget téve.

Nálunk is szokott maradni kenyér, de én mindig pirítóst csinálok belőle, annak kiváló.

Bruschettával, vajjal és paradicsommal vagy bármivel meg lehet enni. Sőt még a kalács is nagyon jó pirítva, vajjal és lekvárral!

@fogash: nem ez a legmegfelelőbb hely, a kérdésedet megválaszolni, csak néhány mondatot hadd írjak, mivel sokak gondolatát fogalmaztad meg. Az ima nem mindenhol jelent mereven rögzült hablatyolást, van, aki a saját szavaival, szívéből tud hálát adni az ételért, hiszen ha egészségesek vagyunk, tudunk dolgozni, értelme is van a munkánknak (megfizetik), étvágyunk is van, meg ennivalónk is, az együtt nagyon jó dolog, és nem csak rajtunk múlik, akinek ebből valami hiányzik az tudja. És Isten megadta a használati utasítást az emberi élethez (ne utálj, de a Bibliában benne van), viszont az emberek következetesen nem tartják ezt be, ezért romlott el az emberi élet úgy általában a Földön, amikor valaki kiigazítja az útját (megtér), akkor az ő életében hamarosan meglátszik a javulás (tapasztalatból beszélek), mai szóhasználattal élve: a “nem rendeltetésszerű használatból eredő hibákért a gyártó nem vállal felelősséget”, ez van

Anyósoméknál volt divat, ha nem eszi meg a gyerek az ebédet, akkor uzsonnáig nem kap semmit. Evés közben nem szabadott inni. Na, az én gyerekeim ihattak a családi ebédeken a mamánál, mert nálunk lehetett, én megengedtem nekik. Sógornőm nem mert anyósnak ellent mondani, így az ő gyerekei tikkadoztak 🙁

Jut eszembe, anyóséknál ebéd NEGYED!!! 12-kor, mire Jó ebédhez szólt a nóta, már mosogatni kellett.

Vasarnapi közös ebed (kb. 2 havonta, mert szejjel szorodott a csalad az Eu-ban dolgozni, hogy legyen a jövöben is hol vasarnapi ebedet enni) vagy vendegsegben nagy lakoma utan, mikor mar 2-szer ettel a levesböl, 2-szer szedtel a masodikbol (ami egyebkent 3 fele) es jön meg a süti, majd gomboltal egyet a nadragodon, hogy legalabb levegöt kapj es alig varod, hogy lehunyhasd a szemed egy jo du.-i alvashoz, na akkor jön az a bizonyos mondat, amitöl mar most libabörös lettem: “EGYÈÉL MÈÈÈG!!!”
aaaaa utalom!!!!!!! :))))))

Na, a baráti körünkben én vagyok a mumus:-)
Ugyanis a gyerekektől azt várom, hogy étkezés előtt mossanak kezet, fogják össze a hajukat a lányok (nem akarom a hajukat az ételben látni), segítsenek az asztalt letörölni, teríteni, tányér, szalvéta, evőeszközök és együtt étkezünk.
Ez komolyan ütközik a barátnőmék elképzelésével, hogy rendetlenségben, össze-vissza, állva, kanapén, akárhol egyen a gyerek, amikor eszébe jut, és nem baj, ha bármikor nutellával tömi magát.
Képesek az asztalról, vagy papírból enni.
Otthon ezzel nincs ilyen nagy gond.
Néha akkor kell egy kis “terror”, mikor az éhes csapat már a lépcsőházban nassol.
Szerintem asztalnál eszünk, tányérból, szalvétával, lehetőleg együtt.
Egyéb szigor nincs. Esetleg még hogy hideg kajához megpróbálok a gyerekekbe diktálni paradicsomot, paprikát és hasonlókat. De ezen a ponton már sikerrel lázadozhatnak.
Gyerekkoromba pont nagyon utáltam, hogy kuplerájos konyhában, rendetlen asztalnál volt evés.

Emlékszem a kollégiumi szobából egyszer 5! kiló kenyeret dobtunk ki egyszerre, fél évet penészedett rá se néztünk addig 🙂 Olyan is volt hogy tányérostól dobtam ki kaját, nem vagyok az a mosogatós típus 😀 Nagy szakács sem vagyok ha valamit elrontok inkább kidobom. Jó ideje nem is próbálkozom semmivel. Ha van bor az tuti nem a kajába kerül. A kutya azt ette amit adtam neki, már elpusztult, mivel rákos lett. Szerencsére nem tervezek családot alapítani még egy jó ideig 😀

@Gergő77: “A vegánokat se értettem sose, ők is megfosztják magukat az evés az örömszerző funkciójának jelentős részétől. Pedig van neki olyanja, nem is kevés!”

Egy étteremben ahol dolgoztam, ott a vegetáriánus kajákhoz is elég sok vajat használtunk, hogy legyen jó íze. Aztán egyszer csak jött egy rendelés, majd szóltak hogy nem vegetáriánus, hanem vegán, oldjam meg valahogy… Végül csak összehoztam, “újrasütöttem” minden zöldséget (vagyis amit használnom kellett, azokból csináltam újat) olajjal, vaj meg sajt helyett szójatejet használtam, a gombát extrán lepirítottam hogy több íze legyen – a vége nagyon finom lett. Ezen kívül igazából nem foglalkoztam a vegán étrenddel, de szerintem egy kis agyalással biztosan nagyon finom dolgokat össze lehet hozni. Csak sajnos a gyerekkorunkban látottak nagyon korlátoznak minket és bizonyos dolgoktól nem tudunk elszakadni. Hosszú évekkel ezelőtt amikor Angliába költöztem, akkor kellett fél év, mire “elfelejtettem” a magyar ízeket, vagyis amíg egy tipikus angol étellel is ugyanolyan jóllaktam, mint egy jó marhapörkölttel.

Ami engem a halálra tud idegesíteni az az idióta tukmálás. Nagyanyámék korosztályában volt ugyanis egy olyan népszokás, hogy nem szabad venni a kínált ételből (általában süti ilyesmi) az első kínálásra, csak akkor ha már vagy negyedszer megkérdezik, hogy kell-e. Ennek mellékhatásaként az ember idegbajt kap amikor, már hatszor elmondta, hogy nem kell, nem vagyok éhes, nem szeretem, akkor hetedszerre is tukmálják.

@mzs: Annyira tipikus! 🙂 Nalunk is hasonlokepp van.
Erdekes, en ugy nottem fel, h nem voltak csaladi egyuttes etkezesek (meg unnepkor sem joforman).
A nagymamamnal viszont mindig ment a “ki lesz a kisangyal” cimu tema: amelyik unoka hamarabb megeszi az ebedet, az lesz a kisangyal. Talan innen gyokeredzik a teljesitmenykenyszerem, es hogy a mai napig gyorsan eszem :D.

@MissMarple: Nagyszüleimnél szintén tilos volt inni, mert “a leves oltja a szomjat”, nem lehet meggyőzni őket arról, hogy hadd döntsem el én, hogy nekem mi oltja, és mi nem. A másik meg az volt, hogy “Magyar ember evés közben nem beszél”. A nagymamám viszont tényleg jól főzött.

@oliva: nem értek egyet veled, de tényleg nem ez az a fórum… 🙂

@Miss Luci: +1

@fourgee: a vegetarianizmus, pláne a vegán étrend hiánybetegségeket okoz, lehetetlen mindent növényi alapanyagokból bevinni. Ráadásul az embert a húsevés (is) emelte ki a többi majom közül. Egy növényevő (ló, elefánt, vagy akár orangután, vagy gorilla) az ébren töltött idejének 80%át evéssel, illetve az étel megszerzésével tölti, hogy meglegyen a szükséges energiabevitele. Egy oroszlán háromnaponként tölt egy órát evéssel, a többi ideje szabad. A vadászó ősember pont azért ért rá mindenre, mert az egy őz elejtésével (kb 2óra vadászat) egyheti élelmét fedezni tudta, a többi idejében ráért ruhát, kunyhót csinálni, barlangot festeni…

@Ica a fekete cica: Attól tartok, nem értesz. Ha megadod a módját, azzal nagyanyáink szokásai közül nem csak az “asztalnál eszünk, tányérból, késsel villával” hagyományát őrzöd, hanem a családi együttlétet is. Vagy abból elég a filmekben látható “naagy olasz család együtt tömi a pastát” mennyiség? A tévé előtt papírtálcáról zabálás csak igénytelen. De ha egy négyfős család négy turnusban bír csak megebédelni/vacsorázni, az elég sarkos kinyilvánítása annak, hogy “sz@rok a legszűkebb környezetemre” és ez az, amit én a “beteg” jelzővel írtam le. Ezt tartom, akkor is, ha szerinted emiatt én nem vagyok normális.

@kopaszhondas: alapvetően egyetértek, de azt hiszem, van pár szokás, amit érdemes családon belül is megtartani ahhoz, hogy a társadalom működjön. Én éltem olyan országban, ahol az ilyen – számunkra alapvető – normákat sem tartották be, meg olyanban is, ahol működött. Pár példa:
1.) Sorbanállás: Ázsiában ismeretlen, borzalmas tolakodás-tülekedés mindenhol. Mo-on többnyire működik, igaz, mindenki a seggedben áll. Ny-Európában többnyire akkor is felismerik a sort, ha 1-1m van a sorban állók között.
2.) buszra szállás: Ázsiában előbb akarnak felszállni, minthogy megvárnák a leszállók leszállását. Nálunk leszállnak, aztán roham felfelé. Angliában a buszmegállóba érkezés sorrendjében szállnak fel.

Szerintem mindkét példa mutatja, hova vezet, ha társadalmi szintre emeljük az egyén boldogulásának elsőbbségét a csoport érdekeivel szemben. Vö: egyedül eszem most, mert éhes vagyok vs. megvárom a családot, mert együtt (l)enni jó.

Mindenki sí-rí, hogy mennyire bunkók az emberek, de az emberek ti vagytok, mi vagyunk! Akinek úgy tetszik, egye papírból a pizzát a tévé előtt, a gyereke meg egyen amit talál a hűtőben, csak ne csodálkozzon, ha később a (már felnőtt) kölykének nyűg lesz meglátogatni a szülőjét, vagy átadni a helyét egy öregnek, vagy türelemmel kivárni, míg az átcsoszog előtte.

Én a magam részéről szívesebben élek egy “hülye hagyományokkal” bepókhálózott faluban, ahol akár a szomszéd is leülteti a gyerekem az asztalhoz, ha az övéinek épp uzsonnaidő van, mint egy olyan nagyvárosban, ahol az erősebbek elveszik a csomagolt tízóraiját, csak mert az nekik is tetszik. És ez szerintem valahol ott kezdődik, hogy _értékrendet_ adok a gyerekemnek, a többiek tiszteletére, figyelembe vételére tanítom. Kezdve azzal, hogy nem ott-akkor-úgy eszik, ahogy kedve szottyan, mert azt az állatok, meg az ősember csinálta.

az ektezes a tarsadalmi erintkezes egy formaja – annak pedig szabalyai vannak. ha csak eszunk, mint a barmok, akkor nem kell szabaly, marja ki mit akar, es ami jut neki, mindenki maszkalhat kedvere, finghat, bofoghet. mindenki ugy reagal a masikra, ahogy jonak tartja – elszedi tole a kacsacombot, mert megteheti, pofanverheti, ha az orra ala fingik… (sarkitottam egy kicsit, tudom)

Vélemény, hozzászólás?