Bodrogadta

Nem, nem engem. Sőt, még csak nem is a nagyapámat.
Pedig ő is szerelmese volt a lusta folyónak, a hatalmas ártérnek, a közelében legelésző szürkemarha gulyáknak, amik azóta teljesen eltűntek, már semmi nem emlékeztet rájuk, a legelőket benőtték a fák. Szeretem a nevem, még akkor is, ha sokan megkérdezik, hogy van-e Gyula a családban. Volt, de már nem él.
A Bodrog mégis csodálatos, mint ahogy a vasárnapi reggelink is az volt.
Dióval kanalaztuk a csodálatos virágmézet, Vágó László méhész mézét.
Nem ír felesleges blikkfangokat az üvegre, csupán a legfontosabbakat:
A napfényes Bodrog vizével hatalmas területnek ad életet. Az ártéren nyíló virágözönt járva gyűjtötték édességét, zamatosságát kaptárakba a méhek.
Ennyi, nem több, de egy kanál mézében mindez benne van.
Pár hónapja szeretettel olvasok egy blogot, és egyszer megláttam egy fotót benne, amiről eszembe jutott a “mi méhészünk”, aki nagyon halk szavú, és belenéz a pesti ember szemébe, amitől az zavarba jön, de melegség önti el a szívét.
Aztán a kép összeállt, hiszen a blog írója lehet a hiányzó családtag, akit én még soha nem láttam. Láttam már a gyerekeket is, de az asszony valahogy eddig elmaradt. Már ismerősként üdvözölhetem, ha tavasszal találkozunk!