melengető – Oldal 3 – Fűszer és Lélek archívum

Erdőbénye, a szívem csücske

Édesapám Erdőbényén született. Ez egy pici, Tokaj-hegyalján lévő falu, hegyekkel övezve. Nekem a legszebb falu a világon.

Itt minden háznak van borospincéje, minden asztalon ott a butella borral, és minden vendéget megkínálnak törkölypálinkával. A kapor mellett ez az illat juttatja még eszembe a régi nyarakat. Sokszor két hónapot is nagyanyám vigyázott rám nyáron, és már mindig nagyon vártam anyámék érkezését. (Akkoriban Szerencsen még át kellett szállni, és gőzős vonat ment Bényéig) Mindig késő este érkeztek, hosszú volt az út vonattal, vagy autópálya teljes hiányában Zsigulival Erdőbényéig. Szerettem volna őket ébren megvárni, de soha nem bírtam addig fennmaradni. Rendszerint arra ébredtem, hogy a törköly illatát érzem. A csukott ajtón át is lehetett érezni 🙂 Nagyanyám mindig húslevessel készült legkisebb fia érkezésére, de nem akármilyennel! A tyúkot nagyon ügyesen félig kicsontozta, a bőre alatt megtöltötte, és egyben főzte bele a levesbe. Utána még sütőben picit megpirította. A levesbe házi „metéltkét” gyúrt.

Családi képeket nézegetve tűnt fel, hogy minden képen borospohár van a kezemben. Aztán elővettem régi képeinket, és mit látok? Nagyapámnak is mindenhol borospohár van a kezében. Sőt az egész családnak… Nem hiába, az erdőbényei gének 🙂 Sokan, ha tokaji borokról hallanak, mindig az édes aszú jut eszükbe. Persze, az az igazi hungarikum, de én a száraz szamorodnira esküszöm. Egyébként bármikor, ha beleszagolok egy jó illatú tokaji borba, és becsukom a szemem, rögtön öt éves kislánynak érzem magam: lent állok a sötét pincében, ahol mamám bort lop a hordóból nagyapámnak, akit szeret a korhely szóval illetni, mégis rajongásig szeretik egymást. Nagyapám nagyon jólelkű, mindenki által szeretett ember volt. És persze szerette az ő szavával élve: a borocskát. Mikor beteg volt már, és nagyanyám napközben a Görbében (egy dűlő neve) kötözött, sokszor kért meg: Kislyányom, megkeresnéd a borocskát? Nagyanyád biztosan a spájz hátuljába dugta a demizsonba.

Papa és mama igazi szerelemben élték az életüket. Apám csak két vitára emlékszik. Az egyik, mikor András napon nagyanyám nem akarta beengedni a cigányt (akinek történetesen sáros volt a lába), pedig az minden évben elhúzta nagyapám nótáját. Nagyapám a nagytükörbe vágta a széket – a cigány bejöhetett! A másik vita tárgya már nem maradt fönn, csak a végkifejlet: nagyapám összecsomagolt egy bőröndbe, és elindult. Tíz perc múlva érkezett haza, a következő megállapítással: Azt hittem anyátok sírva rohan majd utánam. De nem jött, kénytelen voltam magamtól hazajönni.
Télen nagyapám elővette a lovasszánt, és csengőket kötött a „lovacskára”. Régebben voltak „tehénkék” is, de az én életemben már csak tyúkok.

Ezen a héten egy pár bényei receptet szeretnék megosztani, bár a legtipikusabbat, a habart zöldpaszulyt kihagyom, mert bár nyaranta szinte minden bényei házban hetente megfőzik, én azt nem szeretem.

Erdőbénye: alföldi lak és kóservendéglő

Nagyanyám vadas marhája

A papírok szerint ma lenne nagyanyám születésnapja. De csak a papírok szerint, ugyanis ő egy nappal korábban születet. Akkoriban még olyan szigorúak voltak a törvények, hogy szülés után csak egy pár napot lehetett otthonmaradni a munkából, ezért legalább egy napot csaltak a bejelentéssel. Tudom, hogy dédikém dolgozott, de el sem tudom képzelni hogyan?! Tizennyolc gyereket nevelt összesen, igaz ebből kettő nem az övé volt, hanem a dédipapa első házasságából származott. Én már csak hatukat ismerhettem sajnos. Ha összejött a nagycsalád közkívánatra általában „vadas” készült, ugyanis mindenkinek ez volt a kedvence. Hogy miért az idézőjel? Máshol teljesen másként készítik a vadast, sárgarépa szinte biztosan kerül bele. Nagyié répa nélkül, sok hagymával, paradicsommal és vörösborral készült. De az igazi különlegessége a krumpligombóc volt. Egy családi vacsorára egész nap előre kellett főzni, főleg mire a rengeteg gombóc kész lett. Naná, hogy nagyi mindig büszkén bejelentette a gombócok számát: „Százhuszonegy gombócot főztem”. Ilyenkor persze mindig el lettek mesélve a családi anekdoták, amikor nagybátyám gyerekként éhesen hazaért egy kirándulásból, és mama megkérdezte: „Ennél valamit kisfiam? Nem vagy éhes?” Erre persze az volt a válasz, hogy de igen, éhes vagyok. Mi van enni? Mire mama: „Semmi”.
Biztosan legalább hússzor hallottam, mégis mindig viccesnek találtam. Vagy amikor azt mesélte a mama, hogyan loptak egy lovat az öccsei, és vitték be a gettóba, ahol hatalmas boldogság fogadta a lóhúst. (Egyébként a lóhús nem kóser)
Mivel mama már sajnos nincs közöttünk, ezzel az étellel emlékeztünk rá tegnap este egy jó kis száraz pezsgő társaságában. Kár, hogy azt nem kérdeztem meg tőle, hogy ő honnan tanulta ezt a receptet, és sajnos már nem is tudom megkérdezni soha.

Hozzávalók:
1 kg marhahús
2 nagy fej hagyma
1 paprika
1 paradicsom
Sűrített paradicsom
Egész bors
Babérlevél
Vörösbor
Mustár
Só, bors, paprika
Olaj
Először egy pörkölt alapot készítek, és alaposan szétfőzőm benne a nagyon apróra vágott paprikát és paradicsomot. Az alaphoz a pácról leöntött olajat használom. Ekkor beleteszem az előzőleg három napon át pácolt marhát, (Olaj, mustár, egész bors és egy pici balzsamecet. Ez utóbbi már csak saját kiegészítés.) és a babérleveleket is. Olyan puhára párolom, hogy a villával megnyomva a hús szétessen. Ekkor beleteszek egy kis doboz sűrített paradicsomot, és kb. 2 dl vörösbort. Addig főzőm még, míg teljesen visszasűrűsödik.