Szerző: Hegedűs Gábor

Kategóriák
Egyéb kategória

Kincsesláda vadászat

Fotó innen
Az első kincsesládánkat a Szúnyog szigeten találtuk. Nem kellett sokat menni érte, ez volt a térképen a legközelebbi. Majdnem a ládáig eljutottunk autóval, szakadó esőben, hatalmas sárban, csak pár percet kellett sétálnunk a sziget eddig ismeretlen részén, amíg az árokban egy faágra felkötözve meg nem találtuk a kincset. Dávid nagyon boldog volt, le is kellett fotózni a kincsesládával. Gyorsan kellett cselekednünk, nehogy valaki észrevegye a motoszkálást és megtalálja a rejtekhelyet. Sebtében kincset cseréltünk és sietve visszatettünk mindent a helyére.
Azóta már több kincsesládát találtunk az ország különböző részein. Dávidnak mindig nagy örömet okozott a ládákban talált kincs, a kis Kinder tojás figurák mindig jól jöttek az aktuális gyűjteményébe. Természetesen a kivett játékokat mindig sajáttal pótoltuk, hogy mások is örülhessenek az ajándékoknak.
Történt ugyanis, hogy tavasszal ellenállhatatlan késztetést éreztünk arra, hogy természetjárási szokásainkat felturbózzuk egy túra GPS segítségével. Az egészet Eszti találta ki, igazából ő a természetjáró, aki elvan hetekig az erdőben, és arra gondolt, hogy egy olyan kütyü, amin van egy picike képernyő, számítógéphez csatlakoztatható, az elnyeri majd a hatéves fiúnk tetszését, és soha többet nem hangzik majd el a szájából, hogy inkább moziba menjünk túrázás helyett. Az ötlet bejött!
A GPS választás elég nehéz volt. Azt már tudtuk, hogy Garmin típusú készülékre vágyunk, mert ehhez találtuk a legátfogóbb támogatást. Hamar elkeserített viszont minket a készülékek ára. Egy nagyobb tudású túra GPS Magyarországon eléri a 120.000 forintot. Mivel a túrázás eddig az olcsó kikapcsolódást jelentette számunkra, ezt az összeget egy kicsit sokalltuk. Persze kiderült, hogy a legújabb szériánál valamivel régebbi, de ugyanolyan nagy tudású túra GPS-ek ára Amerikában a harmada a magyarénak. Ezen már nem is csodálkoztam. Hamar szereztünk egy amerikai ismerőst, aki hajlandó volt bajlódni a kézbesítéssel és pár hét múlva meg is érkezett hozzánk a kincskereső kézikészülék. Ezer köszönet érte Ági!
Remegő kézzel bontottam ki a csomagot, vajon működik e a kütyü. Gyorsan bekapcsoltam és vártam. És vártam. De nem történt semmi. Már majdnem feladtam és kezdtem áldani az égieket, hogy nekem hogy lehet ilyen pechem, amikor lassan leesett, hogy a szobában valószínűleg nem fog működni a GPS, merthogy műholdról kapja a jelet. Odaálltam hát az ablakhoz és lássunk csodát, ugyan percekkel később, de megjelent a pozíciónk.
A nehezebb rész csak ezután következett. A készülék beállítása kész horror. Én informatikus vagyok, de ennél bonyolultabb szoftvert, illetve szoftvereket ki sem lehetett volna találni. Ennek ellenére a feladat nem lehetetlen és remek jól el lehet játszani a végtelen lehetőségekkel. A témáról (többek között) bővebben itt. Cserében rengeteg hasznos funkcióval gazdagíthatjuk a GPS-ünket. Lehet autóval útvonalat tervezni (na jó, ebben nem különbözik az autós változatoktól), mert ezek a modern túra GPS-ek erre is alkalmasak. Lehet magasságot, sebességet, irányt mérni, útvonalakat letölteni a számítógépes térképre és vissza, útvonalpontokat, látnivalókat, stb. megjegyezni. Kisebb szenvedés árán fotókat geotaggelni, vagyis GPS koordinátákat rögzíteni a fotókhoz, a fotókban. Akár túristautakat is letölthetünk és azokon is navigálhatjuk magunkat. Ha ez mind nem lenne elég, akkor egy szoftver segítségével műholdképeket tölthetünk le a térképek mellé. Aki járt már úgy, hogy az erdő közepén elveszett a turistajelzés, vagy kiderült, hogy a legfrissebb, méregdrága térkép megjelenése óta átfestették a jeleket, az tudja értékelni az ilyesmit.
Mindezek mellett a Geocaching bizonyult számunkra a legértékesebb funkciónak. Erről bővebben olvashatunk a www.geocaching.com és a www.geocaching.hu oldalakon.
Az egész ötlet arra alapszik, hogy lelkes emberek kis konyhai műanyagdobozokban, befőttes üvegekben, átalakított madárlesekben, faodvakban és a legkülönlegesebb helyeken kis „ajándékokat”, „kincseket”rejtenek el, amiket geoládának neveznek. Ezeket más lelkes emberek megkeresik a GPS koordinátáik alapján. Hogy mi ebben a pláne? A kincskeresés izgalma. Ha kisgyermekünk van, életreszóló élményt szerezhetünk neki. Kedves barátainknál nyaraltunk Erdőbényén és elég volt csak egyszer megemlítenünk a gyerekeiknek a kincskeresést, és addig nem hagytak minket békén, amíg el nem mentünk a közeli Brónok völgyébe, amit meseszép útvonalon lehet megközelíteni.
Persze a felnőtteknek is tartogat különlegességeket a Geocaching. A túrázás már önmagában jó. Kiszabadulni egy kicsit a városból, a zajból, bűzből… De GPS-el még sokkal jobb! Ha egy különleges helyet találunk, ahol mondjuk nagyon szép a kilátás, vagy a hely kiválóan alkalmas piknikezéshez, főzőcskézéshez, akkor soha többé nem kell elfelejtenünk hol jártunk. A Geocaching ehhez annyiban tud hozzátenni, hogy a geoládákat 99%-ban olyan helyre teszik, ami valamiért különleges. Így még csak azzal sem kell „fáradnunk”, hogy ezeket a helyeket magunk keressük meg. Ha egy környékről azt hisszük, hogy már ismerjük, mint a tenyerünket, keressünk csak meg egy-két közeli geoládát és rögtön rá fogunk jönni, mi minden látnivaló van még ott. Az oldalt egyébként azért is érdemes böngészni, mert részletes leírás található szinte minden hazai turista célpontról, ami sok helyen érdekesebb, mint egy útikönyv. Szerencsére ezeket az infókat nem kell kinyomtatni, a szöveges rész is rámenthető a készülékre.
Gombászoknak is erősen ajánlatos. Gondoljuk csak el, mennyit érhet egy olyan térkép, ami tele van jobbnál-jobb gombalelőhelyekkel! Mint tudjuk a gombák évről-évre ugyanazon a helyen nőnek. Ha valakit tud ilyen térképet ne felejtsen el szólni nekünk! 🙂 Sokszor láttam már filmeken, hogy szarvasgomba lelőhelyekhez bekötött szemmel visznek el embereket. Hát ezek még soha nem hallottak a GPS-ről? 😉
Szóval túrázásra fel és elő a GPS-eket! Remek jó szórakozás lesz!
Kategóriák
Egyéb kategória

Gasztrocsajok

Pár héttel ezelőtt tettem egy elhamarkodott ígéretet, miszerint írok egy jó kis beszámolót a három lány szerepléséről a Tokaj-nyitányon. Nem kell őket külön bemutatnom, de a véletlenül bekukkantóknak azért ideírom, Chili & Vanília Zsófi, Malackaraj Anna, és Fűszeres Eszter a három főszereplő. (Szerintem már a „művészneveik” is megérnének egy misét.)
Persze azóta eltelt majdnem 2 hónap… Érlelődnie kellett a dolgoknak. Mostanra már lehet, hogy egy kicsit túl is érett, de ha megígértem, akkor meg is tartom. Ez fontos alappillére a harmonikus házaséletnek.
Vicces néha magunkat kívülről megfigyelni. Kamerával a kezemben jártam-keltem a teremben és figyeltem, ahogy a lányok szorgosan pakolgatják az elkészített falatkákat a tányérokra, beszélgetnek a látogatókkal, próbálják állni a rohamot. Magányomban csináltam vagy 300 elmosódott fotót az eseményről, mivel hiába tekergettem össze-vissza a fényképezőgép állítógombját, csak nem akart egy épkézláb fotót készíteni. Közben azért megfelelő távolságból tudtam szemlélni az eseményeket ahhoz, hogy meglássam a lányokban rejlő fantasztikus lehetőségeket. Na jó, ittam pár pohár bort is…
Már akkor megérkeztem, amikor még csak a konyhában sürögtek-forogtak: ismerem már ezt a feszültséget, volt már benne részem, hogy felugrottam egy kávéra, amikor LF Dóra és Eszter éppen vacsorára készültek, és azt vettem észre, hogy öt kiló spenót felett görnyedek, tépkedem a szárát, és ALAPOSAN! mosom le róla a homokot, mert ha nem segítek akkor „Úristen, elúszik a vacsora”, de ha épp nem megyek akkor is megoldódik valahogy, majd nyolc előtt öt perccel egyszerűen kirúgnak a lakásból egy rövid kis szia kíséretében, mert mindjárt ott vannak a vendégek. Egész nap csacsognak, nevetgélnek, jár a szájuk, de az utolsó egy órában elhallgatnak, csak pár szitokszó hagyja el a szájukat, hogy mennyire nincs idő már semmire. Aztán pontban nyolckor meggyúlnak a gyertyák, és ott a megterített asztal, minden kész.
Most ugyanez volt, kapkodás, felszólítás, hogy ha már ott vagyok (meg lettem én hívva, kérem) csináljak is valamit. Szedjem a salátát, vagy karamellizáljak pisztollyal.
Közben Anna közli, hogy van egy k…jó rúzsa, felkeni, és kimegy az éhes tömegek közé, had örüljenek az ételnek is és a rúzsnak is.
Zsófi és Eszter még némán dolgozik. Aztán úgy tűnik valami varázscsapásra elkészülnek, mert egyszerre húznak elő a zsebükből egy-egy rúzst és tükör nélkül kifestik a szájukat, ellenőrzik egymásét és ők is indulnak. Honnan tudják a nők előre, hogy mikor kell a ridikülben, és mikor a zsebben hordani a rúzst?
Arra gondoltam, hogy a Spice Girls mintájára csinálhatnánk egy lánycsapatot. Egy Fűszeres már amúgy is van köztük és a Chili Vaníliával, meg a Malackaraj (nem a hús) is elég pikáns. A neveiket sem kellene nagyon megváltoztatni, lenne Spicy spice, Chili spice és Karaj spice. Nem akartam belemenni a Malackaraj pontos angol megfelelőjébe, nem vagyok szakfordító, de szerintem a Karaj angolul is jól hangzik. Maximum a írásmódját kellene egy kicsit megváltoztatni, mondjuk Karai, vagy még divatosabban Karaï. Ugyan a nyitányon nem volt ott, de bevehetnénk a csapatba Purple Figs spice-t is, hiszen ő is gyakran szerepel együtt a csapat többi tagjával. (Aki kitalálja, hogy kiről van szó, kap egy pirospontot.)
A fellépéseiken nem csak énekelnének, mert persze abban is biztos fantasztikusan tehetségesek, hanem mondjuk főzhetnének a színpadon. És ha már valami klassz dolog rotyog a fazékban, azt azonnal meg is oszthatnák a közönséggel. Mondjuk szilvásgombócot dobálhatnának a közönség közé, mint Regős Bendegúz az Indul a bakterházban. Bár ez akár veszélyes is lehet. A film forgatásán Bendegúz úgy szemengórta szerencsétlen Koltai Róbertet, hogy az fájdalmában kimenekült a Bakterházból. Ez benne is maradt a filmben, érdemes megfigyelni. De mondjuk egy kis pacalfürdővel nem lehetne semmi gond, az nem okozhat sérülést senkinek.
Azt vettem észre, hogy minél többször fordulok kóstolóért, annál könnyebben jönnek a remek ötletek.
Látványelemeket is alkalmazhatnánk. Lehetne például hagymaszeletelés ütemre, vagy egy jó kis káposztagyalulás. Múlt nyáron láttunk egy remek zenekart Bodrogkeresztúron, akik mindenféle más célra hitelesített eszközökkel ritmuszenét adtak elő, például köveket egymáshoz ütögetve. Esetünkben a lábdobot remekül lehetne helyettesíteni például húsklopfolóval. Valaki tojáshabot verhetne, egy másik pedig a borsdarálót kezelhetné. Gyönyörű kép…
Mire ezt a sok sületlenséget végiggondoltam véget is ért a rendezvény és a magányom is megszűnt végre. Eszter mesélte nekem, hogy többeknek lett hasonló ötletük a rendezvény alatt, mint nekem, persze ők nem zenei performanszt vízionizáltak. Mindig is hittem benne, hogy a gondolatok terjednek az éterben.
Kategóriák
Egyéb kategória

Anyám főztje

A kép a Getty Images tulajona, bocs.

Kisfiúként nagyon rossz evő voltam. Igazság szerint rólam lehetett volna mintázni a rosszevő kisfiúk mintaképét. Többször előfordult, hogy nagyanyám egy pohár tejjel a kezében kergetett körül a lakásban, és próbált belémtömni egy falat vajaskenyeret reggelire. Akkoriban furcsa elképzelései voltak a (nagy)szülőknek arról, hogy mit kell egy kisgyereknek megennie. Például feltétlenül szükséges volt cukros, meleg tejet inni, mert az egészséges. Nekem persze már a gondolatától is hányingerem támadt. És ez nem csak gondolatban fordult elő. Nagyon sokszor hánytam. Előszeretettel hánytam össze mindent és mindenkit a legváratlanabb időpontokban. Egyetlen egy ellenszer létezett, amivel az esemény elkerülhető volt, és ez a csodatevő Traubi Soda. Ha nagyanyám elég sebes volt és a megfelelő pillanatban érkezett meg a Traubi Sodaval, akkor általában sikerült megakadályozni a komolyabb problémát. Hogy ennek van-e tudományos magyarázata, azóta sem jöttem rá. Talán a szénsav…
Aztán kiderült, hogy a hányingereim összefüggésben vannak a manduláim állapotával. És ez bizony száz százalékig igaznak bizonyult, ahogy kivették a már nem emlékszem melyik manduláimat, szinte azonnal megszűntek a hányingerek is.
Most már semmi nem állt az útjába a gyarapodásomnak. Étvágyam napról-napra javult, és egyre több mindent megettem. Mivel akkoriban sokat voltam nagyanyámnál, ezért legelső étkezéssel kapcsolatos élményeim is hozzá fűződnek. Nagyanyám a régi iskolát képviselte. Pörkölt nokedlivel, lecsó, rántott hús, húsleves, tojásos nokedli, káposztás tészta, ezek jutnak hirtelen eszembe. Persze mindennek az alapja a rendkívüli mennyiségű zsír volt, mert a zsír az ugye összeköt… Ez olyan sok volt, hogy a pörköltöt sokkal jobban szerettem hidegen enni, mert akkor pörköltzsíros kenyérként lehetett fogyasztani. A lecsó ugyancsak tocsogott a zsírban, az is jobb volt hidegen.
Mivel csendes gyerekként az egyik kitörési lehetőséget az extrém csípős lecsó hősies elfogyasztásában láttam, ezért ezt képes voltam 4 évesen, egy dömperes baleset során felszakadt szájjal is egy nyekkenés nélkül megenni. Ez persze bejött és máris a társaság középpontjába kerültem.
Anyám főztje már egészen reform volt nagyanyáméhoz képest. Sokkal kevesebb zsír, a korszak nagy vívmányainak széles körű alkalmazása, mint például a margarin, vagy a Vegeta. Ezt a kettőt azóta is előszeretettel használja, szinte bármibe képes őket beletenni. A fő különbség azonban az, hogy anyám főztjét imádtam, nem cseréltem volna le húsz Michelin csillagra sem. Sok-sok kedvencem volt, a szokásos nagyanyám féle repertoáron kívül a gulyásleves, vadas, milánói(!) makaróni, bolognai spagetti, krumplipüré, satöbbi, satöbbi. Lassacskán még a húslevest is megszerettem, aminek hosszú évekig még a szagát sem tudtam elviselni. Nagyanyám ebbe is annyi nagyon zsíros húst tett, hogy a leves tetejét egy egybefüggő, óriási zsír Zeppelin borította. Persze voltak olyan ételek, amiket soha sem sikerült rehabilitálni. A tökfőzelék és a gyümölcsleves még ma is közellenségnek számít nálunk. Az utóbbi azért, mert egy óvónőnek az a remek ötlete támadt, hogy addig fel nem állhatok az asztaltól, amíg meg nem ettem a gyümölcslevest, amit persze a mosdóban ki is hánytam. Akkor alakult ki bennem a Pavlovi reflex a gyümölcsleves és a hányás tekintetében. A tökfőzelékben pedig a kaprot utálom. Valahogy velemszületett kaporundorom van. Olyannyira, hogy amikor először bejött Magyarországra a McDonalds és mindenkinek el kellett ájulni a fantasztikus Big Mac-től én szó szerint kis híján kihánytam. Nem tudom valaki észrevette-e rajtam kívül, hogy a Big Mac szószban kapor is van.
Arra is hamar rájöttem, hogy a feleségem nagyon jól főz. Ekkor ért az első sokk, lehet, hogy nem az édesanyám főz a legjobban a világon! Kemény felismerés volt, de persze ez nem jelenti azt, hogy már nem szeretem édesanyám főztjét. Egy fiú örökké szereti az édesanyja főztjét. Persze most már szívesebben eszem meg a krumplipürét vajjal és nem étolajjal és már nem igazán szeretem a milánói makarónit sem, különösen nem félkész üveges szószból, „felturbózva”. Ezt az étolaj dolgot édesanyám pár hónapja árulta el nekünk, és láttam, ahogy a feleségem majdnem leesik a székről. Sőt ugyanazon az ebéden megtudhattuk azt is, hogy a vaj sokkal jobban hizlal, mint az étolaj, ezért kövérek a franciák. Ekkor éreztem úgy, hogy mennünk kel, mert ha nem, akkor a feleségem előadásba kezd, és az senkinek nem lenne jó, különösen nekem nem.
Az egész dolog addig fajult, hogy néha én is főzök. Ez azért elég nagyképű, mert eddig nem nagyon jutottam túl az alapokon. A tojásrántottát például remekül készítem, a gyereknek szinte mindig én csinálom meg, és Dávid kétnaponta biztosan kér rántottát vacsorára. Na jó, ennél azért egy fokkal tovább léptem. Pörköltöt állítólag jót csinálok és bolognai spagetti is jól megy. Gulyáslevesben sem vagyok rossz, bár szerintem a gulyásba nem kerülhet semmiféle zöldség, csak krumpli és lehetőleg annak is szét kell főnie, amitől az egész leves tartalmas lesz. Bevallom soha nem főztem még gulyást, de szakérteni nagyon tudok!
Elmondhatom magamról, hogy a mai magyar férfiról kialakított sztereotípiának majdnem teljes mértékben megfelelek.
A tüzet mindig én csinálom és pörköltöt is tudok készíteni. Talán még a halászléhez kellene egy kicsit értenem. És szó mi szó, valahogy nehezen tudnám elképzelni, hogy piskótát készítek uzsonnára, az valahogy nem elég macsó. És hogy teljessé tegyem a fejemben kavargó káoszt, ennek ellenére imádom Jamie Olivert, és csöppet sem tartom nőiesnek a konyhában sürgő-forgó férfiakat. Mondjuk próbálná valaki ráfogni a Gordon Ramsay-re, hogy nőies. Mélyebbek az arcán a ráncok, mint a Grand Canyon és olyan bunkó, mint a föld. Épp ezért szeretik a nők. Ki érti ezt?

Kategóriák
Egyéb kategória

Pasi bevásárlókosárral

Kép innen

Örök vita forrása a nők és a férfiak szerepe a társadalomban és a családban. Ez az a téma, amiről mindenkinek határozott véleménye van és ezek a vélemények általában mind különbözőek. Fel lehet azért osztani az embereket nagyobb táborokra, van aki a skandináv modellben hisz, és van aki a hagyományos női és férfi szerepköröket tartja fontosnak, de az árnyalatok száma végtelen.
Furcsa megfigyelést tettem magamon is, sokáig azt hittem, hogy én egyértelműen a „felcserélhető” és azonos szerepkörök embere vagyok. Aztán észrevettem, hogy sokkal konzervatívabb vagyok, mint gondoltam.
Például egyszer, nemsokkal a megismerkedésünk után, a feleségem elküldött a hipermrketbe vásárolni… egyes egyedül. A hideg veríték kirázott. Ott álltam az öblítők előtt és egyre tanácstalanabbul nézegettem a feliratokat és szagolgattam végig mintegy 50 féle flakon tartalmát. A végén nem bírtam tovább és sikítva hívtam az asszonyt telefonon: „Te figyelj, itt állok fél órája az öblítők előtt, és a gutaütés kerülget! Segítség!” Akkor azért rájöttem, hogy a neveltetésem igencsak konzervatívra sikeredett. Nem tudok magamtól bevásárolni, mert senki nem tanított meg rá! Sört tudtam venni a bulira, de soha nem gondoltam volna, hogy az öblítő az nem Az öblítő, hanem egy választási lehetőség.
Talán ez abból adódik, hogy anyáink és apáink még kevésbé hittek a szerepek felcserélhetőségében és ennek megfelelően neveltek minket is. Szóval a tipikus férfi képtelen bevásárolni, nem mosogat, nem főz, nem takarít, nem nevel gyereket, csak a munkájával foglalkozik. A tipikus nő pedig nem vezet autót, nem keres jobban a férjénél, nem csavarja be villanykörtét, viszont boldog elégedettséggel mos, főz, takarít. Egyébként apósom imád bevásárolni, hajnalban a piacra járni, hétvégén főzőcskézni, vagy legalábbis gasztronómiai tanácsaival bosszantani anyósomat. Nálunk anyám tökéletesen rabszolgát csinált önmagából: nem csak apámat szolgálta ki teljesen, de két felnőtt fiát is.
Ettől a felismeréstől hajtva elhatároztam, hogy változtatok az életemen és közelebb kerülök a fejemben létező ideális énemhez. Most már mosok, főzök, takarítok, mint a kisangyal, sőt még néha gyereknevelésre is vetemedem.
Érdekes egyébként, hogy Magyarországon mennyire felemásan viszonyulnak az egyenjogúsághoz. Skandináviában egy férfi simán rácsapja a nő orrára az ajtót és eszébe sem jut bárhol előre engedni. Magyarországon pedig rengeteg női sofőrrel találkozom, akinek eszébe sem jut megköszönni, ha valaki átadja nekik az elsőbbséget, olyan természetesnek veszik a dolgot.
Szerintem ma már minden szülőnek tanítania kellene a gyerekének a másik nem szerepeit is. A fiúk is nyugodtan főzhetnek, meg lehet nekik tanítani a vásárlást is, stb. Persze az őskövület konzervatív énem ilyenkor mindig háborog, iszonyattal gondolok a lányosan viselkedő, vasalt hajú fiúkra, akik festik magukat és reménykedem, hogy az én fiam soha nem lesz ilyen. Szóval csak maradjunk az arany középútnál. 🙂 Legyen egy olyan macsó, aki elegánsan tud porszívózni!
Ha már tökéletességre fejlesztettük magunkat a női szerepek felvállalásában, akkor megpróbálhatjuk a nővel közösen végezni ezeket a tevékenységeket. Takarítsunk, mosogassunk, főzzünk együtt! És próbáljunk meg elmenni együtt bevásárolni! Na az lesz az igazi rémálom! Az elmélet eddig gyönyörűen működött, de mi van akkor, ha az eltérés a férfi és a női agy különbségéből adódik? A férfi listát készít a bevásárolandó árukról. Céltudatosan töri át magát a „bevásárlóközpontturistákon”, hogy megszerezze a prédát és egy másodpercet sem veszteget sehol. A nő ezzel szemben mindent megnéz, a kezébe veszi, visszateszi, majd megint a kezébe veszi, de végül mégis visszateszi, aztán elindul, majd visszafordul és beleteszi a kosárba. Az ötödik „feleslegesen” megtett kör után szerencsétlen férfinek a maradék haja is kihullik. (Most már mindenki tudhatja, miért vagyok kopasz. :-))
Arról ne is beszéljünk, hogy nővel menni vásárolni mekkora többletköltséggel jár. Férfi szemmel megnézve a kosár tartalmát minimum 50% semmire se jó hülyeséget fedezhetünk fel. Legalábbis elég nehezen hiszem el, hogy egészen biztosan szükségünk van otthon kilenc féle sóra, amikor mindegyik sós, vagy háromféle vaníliarúdra. A legrosszabb nem is a hipermarket, mert azt szerencsére a feleségem is utálja, de a spéci gasztró boltok, azok pénztárca gyilkosak. Nem akartunk rizst venni, mégis öt félét vettünk. Gránátalmaszirupot se akartunk, valahogy mégis hármat fizetek, és akkor még nem is beszéltem a háromféle zsályáról, amit tényleg csak a mérete különböztet meg egymástól. Szóval kedves férfitársaim, ne hagyjuk magunkat és tanítsuk meg párunkat a bevásárlólista használatára.
Most hogy ezt mind végigolvastam még egyszer, lehet hogy mégis inkább konzervatív akarok lenni, és mindenki maradjon csak a saját szerepkörénél… Vagy mégsem?
Kategóriák
Egyéb kategória

Nők és a számítógép

Már rég rájöttem, hogy minden embernek szüksége van egy személyi informatikusra. A személyi edző már a múlté. Gondoljunk csak bele, életünk legnagyobb részét ma már a számítógépeink mögött töltjük, főleg a lányok. Hiába mondják, hogy a férfiak neteznek többet, ez egyszerűen nem igaz.
Na de nem mindenki engedhet meg magának egy személyi informatikust. Vagy sokat kell keresni, vagy jól kell házasodni. Persze az a legjobb, ha mindkettő egyszerre sikerül. Így vagy úgy, de a feleségem megengedhet magának egy mindig kéznél lévő, házi rendszergazdát, programozót, webfejlesztőt.
Mire lehet jó egy személyi informatikus? Sok mindenre alkalmas. Ha kell mosogat, takarít, gyereket nevel és meg lehet tőle kérdezni azt is, hogy hová tűnt az „asztalról” a mappám, ami előbb még egész biztosan ott volt. Persze sikítva.
Külön fejezetet érdemel a női felhasználó, azon belül is a gasztroblogger. A nőkről általában elmondható, hogy nem nagyon tudják megmondani, hogy mi a különbség a memória és a merevlemez között, és könnyen elvesznek a könyvtárszerkezet útvesztőiben.
Halkan kell megjegyeznem, hogy sajnos a férfiak között is egyre gyakoribb az informatikai analfabéta. Erről akár egy külön bejegyzés is születhetne, megdöbbentő, hogy az irodában dolgozó alkalmazottak számítógépes készségei az utóbbi pár évben mennyit romlottak, pedig az ember pont a fordítottját várná. És sajnos a fiatalokkal sem jobb a helyzet.
Na, a gasztroblogger nem ilyen, tökéletes tisztában van ezekkel a fogalmakkal, hogy gyötörhesse a férjét nagyobb memóriáért, gyorsabb net kapcsolatért, vagy könnyebb lapotopért. És ami a legérdekesebb, hogy egy gasztroblogger nem gasztroblogokat olvas ám, legalábbis csak keveset. Nem, ő öreg fákról olvas, vagy régi házakról, esetleg madárhangokat hallgat a neten. Furcsa, én mondom.
Szóval, az eredeti témához visszatérve, hogyan küzd meg a gasztrobloger nő a felmerülő informatikai kihívásokkal? Fontos, hogy a házi rendszergazdánknak ne csak rendszerfelügyeleti ismeretei legyenek, értsen a webes közzétételhez is, legyen jártas a Google Blogger, a blog.hu és egyéb szolgáltatók sablonjainak módosításában.
Az egész csak egy kedves kérdéssel kezdődik: szerinted hogy kell blogot regisztrálni? Aztán egyszercsak kiderül, hogy a sablon nem jó: három hasábos kell, de különben ugyanilyen maradjon. Vagy a képeknek nagyobbaknak kell lenniük.
A személyi informatikusnak érteni kell a fényképezéshez is, ha egy gasztroblogger alkalmazásába szegődik. De ha ahhoz nem is, akkor legalább a Photoshop-hoz. Hogyan kell a képet kisebbre méretezni, vagy kivágni egy részét?
Persze, lehet, hogy kell egy kis tehetség is, de szerintem az informatikus szerepe megkérdőjelezhetetlen. 🙂
És mit kap ezért cserébe a jól nevelt házi rendszergazda? Csorgó nyállal figyelheti, ahogy a felesége a legjobb beállítást keresi a fotókhoz. Első a munka és csak utána jöhet a szórakozás. Felhívom házasság előtt álló férfitársaim figyelmét, hogy ne vegyenek feleségül gasztobloggert, mert párjuk kifotózza az ételt a szájukból. 🙂
A személyi informatikusnak sok türelemre is szüksége van. Az emberekben általában az kép él az IT szakemberekről, hogy azok elhízott, hajlott hátú, ápolatlan UFO-k, akik bináris nyelven beszélgetnek egymással. Amikor viszont a „felhasználóhoz” beszélnek, akkor mindenképp mogorvák és fölényesek. Pedig az informatikusnak mindig türelmesnek kell lennie, főleg ha nőkről van szó. Informatikus szemmel talán az egyetlen dolog, amiben a nők különböznek a férfiaktól, az a „temperamentum”. Míg egy férfi legtöbbször képes higgadtan, logikusan elmagyarázni a hibajelenséget, addig a nők általában érzelmi alapon közelítik meg a számítógépet is és ember legyen a talpán aki kihámozza belőle az igazi problémát.
Vagyis: csörög a telefon, nem tudom felvenni, mert a másikon beszélek. A „főnök” azonnal újrahív, majd sms-t küld: nagy baj van. Aztán kiderül, hogy lefagyott a levelezés. De ez a két szó a nők száját nem higgadtan hagyja el, hanem magas hangon közlik szinte sírva: Úristen, nem tudom elküldeni a leveleimet, csinálj valamit!!!
A nők mindent akarnak és azonnal: legyen a gépen új operációs rendszer, de rögtön, lehetőleg úgy, hogy minden ottmaradjon a helyén, az ikonok az asztalon a mappák a megszokott helyükön, és még a háttérkép is ott legyen, mindezt fél óra alatt!
Na és a fotómappák, az egy külön téma. Mindent lefényképez, ami él és mozog, vagy ami kő és fa, vagy illatos vagy fokhagymaszagú. Ezek a fotók rengeteg helyet foglalnak, már egy egész külső HDD megtelt velük, és folyamatosan készül az utánpótlás. Néha egy-egy mappa akkora lesz, hogy belefagy a megnyitásba. Akkor megint sikítást hallok a szobából: Gáááábor!
Mert a nők rohannak. Mert mi van ha valaki éppen akkor ír egy fontos mélt, amimkor ő nem fér a gépéhez? Tudják hány levelet kap a feleségem egy nap? Tegnap a gmail-es fiókjába 33, a freemail-esbe 28 és a másik kettő személyes fiókba pedig összesen 12 érkezett. Mit lehet ennyit írogatni? De komolyan…
Kategóriák
Egyéb kategória

Konyháról nőknek is

Az Eszter férje vagyok. Ő nem vette fel a nevem házasságkötésünk idején, bezzeg engem mostanában sokan hívnak Fűszeres Gábornak. Férfi társaim, ne engedjétek az asszonyt blogot írni, nem lesz jó vége!
És még ki is leszünk beszélve.
Egyik barátunk házat épít, és bár tisztában van vele, hogy én informatikus vagyok, mégis engem kért meg, hogy segítsek neki kicsit kitalálni a konyhát. Tudom miért, kéthetente órákat tölt a konyhánkban ácsorogva, borospohárral a kezében, beszélgetve, kipihenve az egész heti őrületet, örülve a családnak, barátoknak, a szombatnak.
Gondoltam ide is leírom ami hirtelen eszembe jutott.
Azt vettük észre, hogy az életünk felét a konyhában töltjük. Sőt, ha vendégek jönnek hozzánk, ők is a konyhában ácsorognak, csak enni megyünk be a „nappaliba”. Persze ez azért is lehet, mert nálunk a konyha a legnagyobb helyiség a lakásban. Ennek ellenére leülni már nem tudunk benne, de valahogy ez senkinek nem probléma. Ha adott a lehetőség, legyen a konyha nagy. Kezdem úgy látni, hogy egy konyha soha nem lehet elég nagy. Úgyhogy akinek helye van, tervezzen ebédlő asztalt a konyhába (is).
A konyha megtervezése nem egyszerű feladat, de nem merek észt osztani, főleg, hogy a mi konyhánkat Eszti tervezte, és nem is akármilyen segítsége volt akkoriban. Sokaknak adott a konyha mérete és alakja, változtatni nem igazán tudnak rajta. Ilyen körülmények között általában nagyon nehéz megfelelő elrendezést kialakítani. Mi olyan szerencsések voltunk, hogy lehetőségünk nyílt falakat lebontani, elmozgatni, ajtót nyitni ott, ahol eddig nem volt, vagy éppen befalazni egyet. Az eredmény egy 20 négyzetméteres konyha, amiben mindenre van hely, még a mosógép is itt foglal helyet. Ami a képeken nem látszik, hogy kő járólapok helyett nálunk hajópadló van, amit szinte senki sem tudott megemészteni. Mondta is anyósom, hogy „De Gábor, mi lesz ha kiönt a víz?”. Hát kiöntött, de a padlócsiszoló gép gyönyörűen visszaegyenesítette a deszkákat.
A másik állandó kérdés a rokonoktól a felső konyhaszekrény és az alsó közötti burkolat rész volt: a tűzhely mögött üveg, ez nagyon jól tisztítható, de a munkapultok felett tégla. Még a burkoló is azon aggódott, hogy mi lesz, ha ráfröccsen valami? Mi lenne? Letakarítjuk!
A konyhabútor stúdióban majd biztosan elmondanak olyanokat, hogy ne rakjuk a sütőt a sarokba, legjobb ha a mosogató az ablak alatt van, mert onnan annyira romantikus az aranyló kalászmezőket nézni nyáron, (vagy a szomszéd házat reálisabb esetben) legyen megfelelő méretű munkafelület, gondoskodjunk helyi megvilágításról, stb.
Apropó megvilágítás és konnektorok. Esztinek harminc konnektora van a konyhában, és rengeteg helyi világítás: a konyhaszekrényben, a pult felett, a polcra csippentve a spotlámpa, a konyhai könyvespolcon, a mosogató felett és még ki tudja hol. Nem kell vakoskodni, de a nagy konyhai csillárokat se kell feleslegesen égetni. Közös életünket egy téliesített faházban kezdtük, ahol a gáztűzhelyt és a mosogatót is eltakartuk a fénytől a saját testünkkel, és ha valamilyen gépet akartunk használni a hűtőt ki kellett húzni az egyetlen konnektorból, és ezen a hármas elosztó sem segített sokat, mert akkor luxusként vásároltunk egy rádiót.
Viszont van, ami minden konyhatervezési tanácsadóból hiányzik. Saját megfigyelésre alapozva kijelenthetem, hogy a feleségem (a nő) csak azt a háztartási gépet hajlandó használni, amelyik mindig kéznél van. A hűtő tetején lakó robotgép évente egyszer kerül bevetésre, a szekrényben bujkáló kontaktgrill meg leginkább soha. Szóval, ha mi férfiak jót akarunk, akkor olyan konyhát kell tervezni, amin az összes létező konyhai ketyere elfér egymás mellett, nem baj, ha nem a pulton, de látható és elérhető helyen, amit nem takar se ajtó, se függöny, nem kell érte elguggolni, de lábujjhegyre állni se. (Tehát a pult marad)
Ha kedvesünknek sok ilyen van, akkor költözzünk nagyobb lakásba. Alternatív megoldásként az is szóba jöhet, hogy egyszerűen nem vásárolunk felesleges konyhai eszközöket. Ez persze egyéb retorziókat vonhat maga után, minimum smucignak leszünk kikiáltva.