Fűszer és Lélek archívum

Érdekes cikket jelentetett meg a Nol. A felmérést a Népességtudományi Kutatóintézet végezte, és többek között kimutatták, hogy Európában a magyar háziasszonyok végzik a legtöbb házimunkát, és mindezt teljesen magáról értetődően tesszük.
Több mint háromszor annyit takarítunk, főzünk, mosunk, és vasalunk, mint a párunk, és persze a gyereknevelés is nagy részben ránk hárul.
„Azzal az állítással, hogy „a nőknek nem kell a társuk beleegyezését kérni ahhoz, hogy mire költsék a pénzüket”, a magyar férfiak 37 százaléka nem értett egyet, ahogy a magyar nők 28 százaléka sem. A németeknél ez az arány mindössze 5,2, illetve 3,7 százalék, de egyik országban sem haladja meg a 16 százalékot.”
Hát, én elgondolkoztam pár dolgon.
Először is, nálunk a gyerekkel való foglalatoskodást teljes egészében közösen végezzük. A férjem fürdet az első naptól kezdve, és én mesélek. Általában ő kel fel éjjel, ha valami van, (ki kell kísérni pisilni, rosszat álmodott, ilyesmi), ő viszi reggel az ovibuszhoz, de én hozom haza, én viszem edzésre, stb. És úgy látom, hogy ez minden hasonlókorú fiatal családnál így van.
Nekem tényleg magától értetődő, hogy én főzők, én vasalok, de a férjem is tud ágyat húzni, porszívózni, sőt a mosogatógépet is ki-be tudja pakolni.
Viszont csak ő cseréli ki az izzókat, ő javítja meg a gépeket, ha elromlanak, és fúrni, faragni is ő szokott.
Nem mintha nem tudnék én kicserélni egy izzót, de mint ahogy az is természetes, hogy én indítom el a mosógépet, az is magától adódik, hogy nála van jobb helyen a létra.
Egyáltalán nem érzem magam elnyomva, és a barátaink se gondolják a páromat papucsnak akkor, ha éppen ő dobja össze a vacsorát, vagy teregeti ki a tiszta ruhát.
Ennek ellenére azért azt gondolom, hogy a szerepek megmaradtak, és én ennek örülök.
A cikknek tulajdonképpen záró gondolata is lehet ez a pár sor:
„A kutatók, Pongrácz Tiborné és Murinkó Lívia hangsúlyozzák: az eredmények egyrészt jelenthetik azt, hogy a magyar társadalom 50-60 évvel lemaradt a fejlődésben, de mondhatjuk azt is, hogy a magyar családok fontos, kiveszőben lévő értékeket őriztek meg. Kiemelték: a hagyományosabb értékrendben gondolkodó nőket kevésbé viselik meg a munkahelyi problémák, a kudarcok, és a nyugdíjas éveket is könnyebben élik meg.”
Igen, nekünk nagyon értékes a család. A legértékesebb!

Rossz időben gyakran járunk múzeumokba, koncertekre, mindenféle szervezett gyerekprogramra. Van, ahol nagyon jól érezzük magunkat, és van, ahol kevésbé. Én most egy öt éves kisfiú, és annak a szülei szemével bírálnám a múzeumokat, programokat.
Próbáltam olyan információt keresni a neten, ahol világosan leírják, hogy egy programot hány éves kortól, hány éves korig ajánlanak, ahol világosan le van írva, hogy mindez mennyibe is kerül, és esetleg egy-két látogató meg is írja a véleményét, de nem nagyon találtam ilyesmit.
Azzal kezdem, hogy múzeumba járni egyáltalán nem olcsó mulatság.
Létezik egy-két igazi gyermekbarát hely az országban, de még mindig többségben vannak azok a kiállítások, amelyek egy 16 év alatti gyereknek szinte semmit nem nyújtanak, minden vitrin mögött van, apró betűs leírásokkal, komor teremőr nénikkel.
Persze a Csodák palotája, vagy a Közlekedési múzeum az mindig befutó egy gyereknél, de először is ezeken a helyeken állandó a teltház, másodszor nem lehet mindig ugyanoda menni.
Múlt hétvégén a Magyar Természettudományi múzeumban jártunk a Ludovikában.
Ez az a múzeum, ami akár jó is lehetne, de mégsem az, csalódottan jöttünk ki, pedig olyan sokat ígérő volt az első pár perc! Érkezéskor egy gyönyörűen felújított előcsarnokba léptünk, valódi XXI. századba.
A plafonról egy óriási bálna csontváza lógott felénk, és én rögtön elképzeltem, hogy milyen jó lesz ez a kiállítás, ha már az „előszoba” ilyen érdekes, és gyönyörű!
Beadtuk a kabátjainkat a ruhatárba, és beálltunk a jegypénztár előtti sorba. Mikor sorra kerültünk, kértem két felnőtt, és egy 5 éves gyereknek való jegyet. Hat év alatt szerencsére ingyenes a belépés, nagyon örültem.
Igen ám, de a kedvetlen, undok pénztárosnő nem jegyet adott, hanem visszakérdezett, hogy mire kérek jegyet. Hát a kiállításra, gondoltam magamban, mire egy táblára mutatott, itt bizony legalább három kiállítás van, mindegyikre külön belépőt kell váltani, plusz fotójegy. (Később kiderült, hogy több kiállítás létezik a kiállításban, amiért mind-mind külön kell fizetni. Ilyen az a terem is, ahol meg lehetne fogni egy teknős pánclját, megsimogatni egy prémet, ilyesmi.)
Rendben, akkor kérek egy állandó belépőt, egyet a dinoszaurusz kiállításra, és egy fotójegyet.
A lepkékre nem? Gondoltam én is undok leszek, és visszakérdezek, hogy miért, tetszett hallani a lepke szót, de nem tettem.
Az állandó kiállítás tulajdonképpen jó. Vannak csontvázak, kitömött, é pár év alatt rettentően elkopott állatok, sőt még egy mamut is.
A terem egyik felében ott van Noé bárkája, kár, hogy ami rajta van, az nagyon szegényes…
Az egyik vitrin folyamatosan szirénázott, de úgy láttam ez csak a szülők idegeit őrli fel, a teremőr nem is hallja.
Ittunk egy kávét a kávézóban, és visszavettük a kabátunkat, mert a dinók az udvaron laktak.
Azt hittem viccelnek! Öt-hat műanyag gagyi dinoszaurusz, elkerítve külön pénzért!
A lepkekiállításra azért csak belestünk, ha már ott voltunk, úgy voltam vele, hogy ha jónak tűnik, akkor kifizetem utólag. De mindössze fotók voltak pillangókról, egy olyan teremben, ahol a helység 80%-a építési terület 🙁
Összegezve, az egész múzeum legérdekesebb része a bálna csontváza az előcsarnokban, amit Bécstől kapott Budapest 100 éve, és 1956-ban egy találat érte, ezért kicsit meg van égve.
Múzeum összességében 5 pont (10 pontból)
Gyerekbarát faktor 5 pont (10 pontból)

Rejtő jenő Kiállítás nyílik holnap, vagyis kedden a Zsidó Múzeumban, Rejtő Jenő legendás élete címmel. (1077 – Budapest Dohány utca 2.)

Gondolom az írásait senki nem kell bemutatnom! 🙂

1905. március 29-én született Budapesten harmadik gyermekként egy zsidó családba Reich Jenő néven. Bátyjai Lajos és Gyula. A magyarosítás során a Rejtő nevet választotta magának. Egykori lakásukat ma emléktábla díszíti. Gyenge testalkatú gyermek volt, csak kamaszkorában erősödött meg.

Elemi iskoláit a Kertész utcai községi Polgári Fiúiskolában végezte. Magyar, német és történelem tárgyakból jó volt, de általában csak elégséges. Elemi után kereskedelmi iskolába került, de onnan hamar kirúgták, mert bántalmazta egyik tanárát, állítólag annak antiszemita megjegyzései miatt. Jó barátja lett Rózsa Jenő ökölvívónak, az ő hatására később ökölvívó-edzésekre is bejárt. Ekkoriban már nagydarab és robusztus megjelenésű volt, valódi bokszolóalkat. Egyik edzésén az edző, Székely József úgy eltalálta az arcát, hogy eltörte az orrnyergét. Ez élete végéig meglátszott az orrán. Bár egy időben még a Spárta és az FTC edzésére is bejárt, ekkor abba kellett hagynia az edzéseket.

19 évesen jelentkezett színitanulónak Rákosi Szidi színésziskolájába. Sok tehetsége nem volt, évekig csak statisztaszerepeket kapott. Közben gyermekkori barátjával, Buttola Edével Nagykörút néven újságot adott ki, de ez csak egyetlen számot ért meg. Színészként később komolyabb szerepeket is kapott, de csalódottá vált a „csak jó” alakításai miatt. Már ekkor eltávolodott a színjátszástól, de amikor egy előadáson mint sebesülthordozó a nyílt színen elejtette Törzs Jenő színészt, mennie kellett a színháztól.

Világ körüli utazása
Tizenkilenc évesen Heltai Jenő és Márton Miksa ajánlólevelével Berlinbe utazott, hogy az ottani színházakban tanulja a színészmesterséget. Mivel szerepet nem kapott, és a pénzéből is csakhamar kifogyott, továbbállt a városból, és igen hosszú, két évig tartó utazgatásba kezdett. Bejárta egész Európát, sőt, még Észak-Afrika partjain is megfordult. Utazásai során rengeteg munkát elvállalt, volt többek között hajómunkás, heringhalász és mosogató is. Marseille-ben végkimerültségében jelentkezett a Francia Idegenlégióba, de a kimerítő szolgálat hamar megtörte, és az ezredorvos egészségügyi okokból leszerelte (van olyan vélekedés is, mely szerint megvesztegette az orvost, és olyan is, hogy nem leszerelték, hanem egyszerűen megszökött). Ezután kisebb-nagyobb kitérőkkel visszatért Budapestre.

Egy év múlva újra útra kelt, és Bécsbe utazott. Közben Budapesten a halálhírét keltették, Karinthy Frigyes pedig, aki a párfogója volt, írt egy cikket róla a Pesti Naplóba, melyben arra kérlelte, hagyja abba a bujkálást, és fedje fel magát. Erre Rejtő hazatért. Később napvilágra kerültek olyan feltevések is, mely szerint Karinthy és Rejtő együtt találta ki ezt a „csínyt”, Rejtő népszerűségének növelése céljából.

Írói pályája
1927-ben végleg hazatért, és mint lapszerkesztő kezdett munkához. Nagykörút című lapja azonban csak egyetlen számot élt meg. Nádasi Lászlóval, gyermekkori barátjával kezdett írni bohózatokat, első közös darabjukat, a Gengszteridillt 1932-ben mutatták be. Rejtő egyre ismertebb lett, színpadi kabarékat és operettszövegeket írt, az egyik legsikeresebb művét, az Aki mer, az nyer című színdarabot 1934-től több mint százötven alkalommal adták elő.

A színpadi művek mellett ekkoriban kezdett ponyvaregényeket írni, első alkotásai – melyek „filléres regény” formájában jelentek meg – a Párizsi front, a Vissza a pokolba, a Minden jó, ha vége van, vagy a Jó üzlet a halál voltak. Eleinte Lavery álnéven írta a regényeket, majd amikor jelentős sikereket ért el, bevallotta, hogy ő volt a szerzőjük. A Nova kiadó hatására felvette a P. Howard álnevet, mert a tapasztalatok azt mutatták, a vásárlók előnyben részesítik az angol írók munkáit. A vadnyugati regényeket Gibson Lavery néven írta.

Utolsó évei és halála Rendkívül gyorsan írt, ennek ellenére sok időt töltött munkával. Gyakran egész éjszakákat átdolgozott, rengeteg kávét ivott és altatót szedett be. Ennek, és a túl fordulatos fiatalkorának köszönhetően az idegrendszere nagymértékben meggyengült, és 1939-től sok időt töltött idegszanatóriumokban. Tovább rontottak a helyzeten az időközben kitört háború, és a zsidótörvények, utóbbi miatt már nem is publikálhatott a saját neve alatt, így más írók műveiben segédkezett.

1942. október 9-én az Egyedül vagyunk című nyilas lap cikket közölt Rejtőről, nehezményezve benne, hogy az író ugyan zsidó származású, mégis nyugodtan írogatja a regényeit a kávéházban, és nem kapott még munkaszolgálati behívót. Ennek hatására súlyos betegen, a nagykátai kórházból hurcolták el munkaszolgálatra, és egy század részeként Ukrajnába került. Ott a nehéz viszonyok és a hatalmas hideg hamar felőrölték a szervezetét, és 1943. január 1-jén meghalt.

Nekem a legnagyobb reggeli kihívás a tökéletes lágy tojás. Hiszen nem látom, hogy mi történik odabent!
Könnyedén vettem az akadályokat a tükörtojásnál, félálomban is megy a hibátlan rántotta, de lágy tojástól félek.
Írnak róla mindenfélét a szakirodalomban:
-tegyük hideg vízbe, és forrás után főzzünk 2-3-4 percig
-tegyük forrásban lévő vízbe, és főzzük 3-4-5 percig
Na jó, ez kapásból egy csomó lehetőség, de még mindig nem beszéltünk olyan fontos részletekről, hogy a hűtőből kivett tojásra vonatkoznak ezek az információk, vagy szobahőmérsékletűre?
Lobogva forrjon a víz, vagy csak gyöngyözve?
Hány centire lepje el a tojásokat a víz?
És szerintem a legfontosabb: mekkora is legyen az a tojás? Mert hogy nagyon nem mindegy. A hipermarketes S méretű tojás pont a fele súlyban a kisközértben kapható L méretűhöz képest!
Gondolom én, hogy akkor kb. kétszer annyi ideig kéne főnie.
Van valakinek valami biztos módszere? Mert én úgy szeretem (szeretném) a lágy tojást, ha a fehérje meg lenne főve tökéletesen, de a sárgája teljesen folyós maradna.
Eddig ez a módszer látszik megbízhatónak viszonylag kicsi, M méretű tojásoknál:
Éjszakára kiveszem a hűtőből, reggel vizet forralok. Gyöngyözve forró vízbe helyezem a tojásokat úgy, hogy 4-5 cm magasan ellepje a víz. Pontosan 5 percig főzöm, leöntöm róla a vizet, és felengedem hideg vízzel.
Az eredmény 80%-os megbízhatóságú. Tud valaki jobbat?