Két poszttal is tartozom a hétévégéről azoknak, akik eljöttek a Gönci Barack Vigasságra. Az egyik a jótékonysági lecsó receptje, a másik a szombati Mátyás királyos játékon kipróbált mártások leírása. Az előbbivel kezdem, mert sokkal gyorsabban megvan, és ma még sok dolgom lesz.
Idén is, mint tavaly, lecsót főztünk két hatalmas üstben, ezt adtuk a látogatóknak, amiért ők adományt fizettek, amit ebben az évben a boldogkőváraljai játszótér felújítására fordítanak majd. Idén a téma adott volt: Mátyás király, törökök. Bár többen javasolták, hogy tegyek bele barackot is, ennyire bátor azért nem voltam, még így is voltak jópáran, akiket elriasztott a padlizsán és a cukkini gondolata is, de volt olyan bátor éhes ember is (naná, hogy az erdőbényei kádár) aki azt mondta, hogy ő se a cukkinit, se a padlizsánt nem eszi meg, de különben nagyon ízlett neki, és mondjuk el mi volt benne.
Külön köszönettel is tartozom, mert nem csak a helyi erők segítettek a 20 kiló hagyma pucolásában, karikázásában és hasonlókban, hanem a látogatók is beálltak keverni, üstöt cipelni, tányért kirakni, sőt, kiszolgálni, és ajánlani is az ételt.
Úgyhogy jöjjenek a nevek, tényleg megérdemlik a tapsot szerintem. Pálninkázni, zenét hallgatni jönnek, és beállnak dolgozni: Dombi Krisztina aki a legmesszebbről jött, az egész Merker család: Zsófi, Vera, Iván és Viktor, és persze Kiss Dénes, akit Frank Mariann után találtunk merőkanállal a kezében. Köszönjük!
De jöjjön a recept:
1 kg hagyma
2 dl olívaolaj
só és bors ízlés szerint
4 gerezd fokhagyma
1 kk koriander mag
1/4 kk római kömény
1/2 kk kömény
2 kk kakukkfű
50 dkg padlizsán
50 dkg cukkini
50 dkg hámozott paradicsom (konzerv: egyrészt még nincs igazán édes paradicsom, másrészt 200 adaghoz meghámozni a paradicsomot nem 2 perc)
tetejére szezámmag
aki szereti, annak chili vagy erőspaprika
A hagymát félkarikákra vágtuk, majd az olajon megdinszteltük a fűszerekkel együtt. Először a felkockázott padlizsánt tettük bele, majd kicsit később a cukkinit, és amikor megpuhult, mehetett bele a paradicsom konzerv.
Tálalásnál szezámmaggal és chilivel szórtuk meg.
Az általam ismert – és ez nem kevés – 15-16. századi itáliai szakácskönyvekben számos alkalommal említik a Hans Seybolt által is leírt magyar sárga mártást, de az elkészítés módját nem adják meg. Azt gondolom, teszik ezt azért, mert annyira evidens és ismert volt, hogy nem kellett magyarázni. A fennmaradt receptek olvasásából kiderül, hogy mértékegységeket nem használtak, csak a hozzávalókat sorolták fel, legfeljebb a főzés sorrendjére adtak utasításokat. Ezért a mai napig számos nyersanyagról, konyhai eszközről és ételkészítési módról nem sokat tudunk. A sárga mártás eseteben könnyítésként a kíváncsiskodó elmének: sáfrányt biztos használtak az elkészítéséhez. A 15.századi magyar konyhában az egyik jellegzetességnek az erős fűszerezés számíthatott. Jacobus Juvenalis de Ursinis reimsi érsek feljegyezte, hogy Zsigmond 1416-i párizsi tartózkodásakor 120 előkelő asszonyt magyaros lakomával vendégelt meg, ahol erősen fűszerezett ételeket és leveseket szolgáltak fel. A mértéktelen fűszerezésről GaleottoMarzio is említést tett. A magyar konyha másik meghatározó műfajának a mártások számíthattak. Egy, a 15. század második felében készült feljegyzésben jónéhány cseh és magyar receptet felsorolnak. Csuka, kappan, ponty, valamint egy vadhoz való mártás készítését örökítették meg német nyelven a müncheni kódexben… Max Rumpolt szakácskönyvében (1581)48 magyar étel szerepel. A szerző szerint a magyar módon készült ételekben rengetek a fűszer, többek között bors, gyömbér, köménymag, rozmaring, sáfrány, szerecsendió virága, tárkony, és illatos zöld füvek. Nem feledkezik meg a fok- és vöröshagymáról és az almáról sem. Véleménye szerint majdnem mindegyik magyar recept végén ez áll: 
Annyira izgalmas, annyira keleti, olyan illatos lehetett. Azt gondolom róla, hogy közelebb állhatott a ma indianak ismert ízhez, mint a csirkepaprikáshoz. Nemrég hallottam egy indiai séftől egyébként, hogy mindenki a csípős, csilis ízre gondol, amikor az indiai ízekről van szó, pedig náluk pont olyan “új” a csili, mint a magyaroknál a piros paprika használata, és nem is olyan régen még volt egy másik, sokkal kevésbé csípős, csilimentes indiai gasztronómia is. 
Sokféle lekvárt főzők be minden évben, és ennek nem az az oka, hogy túl szeretném szárnyalni a szomszédasszonyt, hanem az, hogy szeretjük a változatosságot. Annyira, hogy egy-egy fajtából 4 kicsi, maximum 2 decis üveggel készítek, ebből kettőt aztán a tél folyamán jó eséllyel tovább is ajándékozok valakinek. Így kóstolhatunk sokfélét, sütibe, fagyiba, palacsintába, vagy egy jó szelet sajtra csurgatva őket. Ebből az áfonyás barackból se lett sok, és az egyik felét félre is tettem vasárnapra, amikor fagyit készítek majd belőle.
Én ezt ma főztem. Igen, a hőségben. Ok, az erkélyen, egy rezsón, de akkor is. 
Több száz oldalt végigolvastam, hogy jobban képben legyek a Mátyás király korabeli konyhával, a korral, amikor egyszercsak elültették az első sárgabarackfát. Mindegyik forrás megegyezik abban, hogy amikor a király elvette feleségül Beatrixot, akkor bizony igencsak megváltozott az udvar étkezése.
Last call. Minden szempontból, legalábbis sárgabarack ügyben. Idén kb. itt a vége a szezonnak, még lesznek akik gyorsan befőzik az utolsó szemeket hétvégén vagy a jövő héten, a szerencsések pedig bedobálják a cefrébe az odavalót, de a barack lassan leérik. Nyár közepe van, már olyan gyümölcsök jönnek majd, amit inkább őszinek tartunk, mint a szilva, vagy az őszibarack. Azért szombaton még csapunk egy nagy bulit a kajszi tiszteletére.
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiatal házaspár, akik elhatározták, hogy tökéletesítik angol nyelv tudásukat, ezért pár évre Új-Zélandra költöznek. 
A gombóc sokaknak nagy kihívás, félnek tőle, és inkább el sem kezdik. Pedig a sárgabarackos gombócból soha nem elég!
