Esze Dóra írása.
Ahhoz a fanyarkás, göröngyös ízélményt neveztem ki fix pontnak. Gyorsan valami szépet, valami etetimagátot túróból, minden másra nyitott voltam, mint tanuszoda a Facebookon. Andi konyháján bukkantam
erre a receptre, de végül annyi mindent megváltoztattam benne, hogy Zaporozsecfosztogatás lett belőle. A sütést valamilyen írás és értük menés közé kellett bezsúfolnom, a boltba leugrani nem maradt időm, így hát, akárcsak Molière, onnan vettem javaimat, ahol találtam őket. És lett a vajból olivaolaj, a mazsolából fagyasztott szeder, a tejből zabtej – és természetesen a cukorból xillit, a finomított lisztből teljes kiőrlésű, de ezt talán említeni sem kell, mivel ez az alapváltás ad apropót a szerdai rovatnak. A tejet helyettesíteni általában drága dolog, készüljön az alternatíva zabból vagy kókuszból, de nem is élek vele naponta. Tartozom még azzal a vallomással, hogy mivel a vaníliás cukor kérdése egyelőre nem megoldott, első lépésben egyszerűen kihagyom. Nyugodtabb idők terve, hogy kikísérletezem a cukormentes verziót, kifejezetten érdekel, mit kezd egymással egy rúd Bourbon és a xillitol, ha mondjuk összezárom őket egy-két hétre egy hosszú befőttes üvegben. Csapatépítés for prezi…
Túrós ügyben az eredmény, ezt nyugodtan kijelenthetem, sokszorosan kárpótolt a kényszerű kreativitásért. A süti olyan puha, egyenesen olvadós lett, hogy csak villával lehetett nekilátni. Remek ötletnek érzem, hogy a túrót nem édesítjük – így ha a szeletben kisebb csomóra bukkanunk, a jellegzetes semlegesből savanyúba hajló falat után még jobban esik visszatérni a tészta teljesen kielégítő édességéhez. Külön öröm, hogy az egyébként korpát is tartalmazó lisztben most szemernyi keserűség sem érződött. Mi tagadás, nem visz rá a lélek a finomított lisztre. Egy biztos, néhány dekát kapásból le kell vonni a receptadagból, a többi szintén kísérletezőkedv kérdése. Én kezdetben nem kevés jobb sorsra érdemes süteményt rontottam el csak azért, mert változtatás nélkül vettem át a mértéket.
Ezt az posztot ajánlom az Anyukáknak, Akik Télen Szinte Minden Héten Konstatálják, Hogy Megint Elveszett Egy Kesztyű. Szerény számítások szerint is tíz felett van azon párok száma, amelyeket november és február között vásároltam, némelyik hétfőtől péntekig vendégeskedett az életünkben. Nem tagadom, ilyenkor kiborulok. Annyira, hogy még magyarázni is nekifogok. Kisfiam, én neked bármikor nagyon szívesen veszek bármit, amire szükséged van, de az elvesztésnek nem, próbálj már egy kicsit odafigyelni, légy szíves… ilyesmit.
A jó ég tudja, a fagyos utcán az iskola felé masírozva ebből mennyi marad meg abban a kicsi szőke és abban a kicsi barna fejben. Még szerencse, hogy az optimizmus forróságát nem oltja ki a gránitporos február. Akár egy szúrós túrós is megsül a lángjai mellett.
10 dkg liszt
10 dkg xillit
fél csomag sütőpor
250 g túró
fél doboz fagyasztott szeder
1 citrom reszelt héja
2 dl zabtej
2 tojás
vaj / olivaolaj a tepsi aljára vastagon, némi vaj csipegetéshez a süti tetejére
egy marék hámozott mandula
Összekeverem a lisztet a xillittel és a sütőporral, és szárazon egy vastagon kivajazott – vagy kiolajazott – tepsibe szórom a felét. Rákenem a túrót, a szedret és a citromhéjat. Ennek a tetejére kerül a maradék lisztes keverék, a mandula, a legtetejére vajat morzsolok. Elkeverem a tojásokat a zabliszttel, rácsorgatom a sütire. Lehetőleg egyenletesen itassa át. Előmelegített, később kettes fokozatra kapcsolt sütőben körülbelül 30 percig sütöm. Szokás szerint akkor jó, ha morzsás marad a villa.
Amíg megsül, egy kis olvasnivaló:
Tejpálinka
Apám ötlete volt, hogy a húgomnak, a nővéremnek és nekem olyan nevet adjon, amely egyetlen mozdulattal egyformára váltható, vagyis ugyanaz, akár tetszik ez nekünk, akár csak cseppet, hovatovább bőven azelőtt eldöntötte, hogy megismerte volna anyámat, aki minderről egyetlen alkalommal beszélt, körülbelül két hónappal a huszonkettedik születésnapom után, amikor meg akarta ölni magát. Én találtam meg a konyhában, amiért örökké hálás leszek a sorsnak. Egy hét lehetett, talán kilenc nap, amíg felépült, annyit ültem abban az elsötétített szobában az ágya mellett, hogy kigördült a lábam alól az órák addig szépnek hitt rendje, végül mintha rám kellett volna vigyázni. Holott kivette a részét mindenki, a húgom multivitamint kevert a humuszba, a nővérem levest főzött, aztán nyolcszorosára higította, majd töretlen kitartással csepegtette anyánkba, napszaktól függetlenül. Másfél órával korábban keltünk, a húgom felmosott, port törölt és kiment a piacra padlizsánért, sárga rizsért, fekete babért, a nővérem a lement a boltba és átnézte a papírokat, később pedig mindent megbeszélt a tévészerelővel a krikettbajnokság első meccse előtt, nehogy apa elveszítse a fejét. Az ember nem viccel a nemzeti sporttal. Semmit nem kívántunk jobban, mint hogy anya végre megszólaljon, de azt hiszem, titkon mind rettegtünk, hogy akkor aztán nekiáll és elmeséli, amint apára és Madame Aykára éppen a felmosófával a kezében nyitott rá, de ez mindegy is, mert amikor a magasított párnáin végre hallatta a hangját, csak ennyit mondott, „A neveteket ő találta ki.”
Az ezt követő éjszaka álmodtam először azt a bizonyos mondatot. A folyó partján álltam a húgommal és a nővéremmel, körbejárt az üveg, sötét volt, gluggyant benne valami, meg-megcsillant aranyosan, görgött súlyosan és világított fehéren, cseppről cseppre. A címkén körben olvashattam volna el az írást, de mivel hol az egyik, hol a másik lány kezében kötött ki az üveg, voltaképpen végig csak vártam a soromra, de hiába voltam egyre türelmetlenebb, hiába, úgy tűnt, minden hiába. Reggel saját magamon is jót mosolyogva megkérdeztem a húgomtól és a nővéremtől, nem álmodtak-e véletlenül valami furcsa szólást egy sűrű fehér alkohollal töltött üveg vinyettájára nyomtatva. A húgom rámnézett, a nővérem még azt sem, és valamelyik azt felelte halkan, kezében tányérral és konyharuhával…
