Vadhúst főzni mifelénk a férfi dolga. Ha vadász lenne, ő lőtte volna, és én főzném, de nem vadász. Így legalább annyi megmarad neki, hogy ő főzi meg. Vagy ha ez nem is igaz, akkor legalább komoly elképzelései vannak arról, hogy milyennek is kell lennie a végeredménynek, és ez miként érhető el.
Vadat enni jó, mert nagyon valószínű, hogy élete során nem tömték táppal, antibiotikummal, és az utolsó perceit leszámítva sokkal boldogabb élete volt, mint Jamie Oliver csirkéinek. Ő volt az igazi boldog szarvas, a tölgyes lakója, aki most a fazekunkban végezte. Ha ilyen jó húshoz jutunk, megtiszteljük azzal, hogy minden más is elsőosztályú, amit összefőzünk vele a súlyos vaslábosban. Jóféle hagymát veszünk, sok húsos szalonnát kockázunk alá, házi még az áfonyalekvár is, amit belekeverünk, de a legjobb talán mégis a nyári hőségben szedett vad kakukkfűtől, a nyáron hajnalban gyűjtött, majd a padláson kifeszített lepedőkön szárított vargányától lett.
Van egy kedvenc borsfajtám a Telichery, indiai bors. Ritkán használom, mert szeretem vele fokozni az ünnepi érzést, amikor egy ételhez adom. Állítólag marhasülthöz, lazachoz és szardíniához a legjobb, de szerintem a vadragu is tökéletes vele, a lényeg, hogy nem főzés közben kell beledarálni, akkor elég bele pár egész borsszem, hanem tálalás után érdemes a húsra szórni, hogy valóban kiérezzük a különleges ízét.
Szerintem még soha nem mondtam el, hogy borsőrült vagyok, és ha módomban lenne, képes lennék vagyonokat költeni különböző borsfajtákra, a jó évjáratokra, fajtákra. Így is mindig titokban vásárolom, és nem vallom be a férjemnek, inkább csak az asztalnál hívom fel a figyelmét arra, hogy micsoda szerencséje van, hogy engem vett el feleségül, és én ilyen csodálatos borsokat ismertetek meg vele. 🙂
Nagyon féltem. Attól tartottam, hogy a kedvencemről kiderül majd, hogy csak egy tévésorozat, egy hazugság, semmi több.
Nem így történt, a hősöm továbbra is szilárdan áll a talapzatán.
Részletes beszámoló következik, elnézést, ha másoknak ez nem ennyire érdekes, mint nekünk.
Reggel indultunk Londonból vonattal, elég vegyes társasággal: igazi gasztró őrültek, vegák, szósztól és szaftól irtózók, férfi, akinek a csirkemell a kedvence, feleség, aki nem szereti elkészíteni a halat. Egy teljes főzőkurzus várt ránk aznap 
Öt perces volt csupán az út, már pattantunk is ki, a tévéből ismert kapunál, rajta a felirat, River Cottage HQ. Steve Lamb, Hugh Fearnley-Whittingstall jobbkeze fogadott bennünket, ő a felelőse többek között a rendezvényeknek, főzőkurzusoknak. Bemutatkozott, türelmesen megvárta, hogy elmúljon az első tinikre jellemző őrült rohangálásunk, – na jó, csak ketten sikoltoztunk a gyönyörtől, és fotóztunk le minden kavicsot, kaput, autót, traktort, fűszálat. Felszálltunk a traktor vontatta szállítójárműre, ami egy pár perces, meglehetősen rázós, csodálatos panorámájú úton vitt bennünket a farmig.
Reggelivel vártak bennünket, olyan igazi, nagyon River Cottage-os menüvel, ami nem csak étel, de rögtön filozófia is: helyben sütött kenyér, helyben termett többféle paradicsommal, saját (boldog) tyúkok által tojt tojásból készült lágy rántottával, újhagymával és fűszerekkel. Mellé házi bodzaszörp, tea, kávé, víz és nagyon finom brownie. 
Bemutatkozott nekünk a másik ember, aki aznap velünk volt, egy harmincas-negyvenes szakács srác, akinek nem volt szabad az arcát fotózni, amennyiben az a kép a social médiába, vagy máshova a netre kerül, mert a fickó még csak nem rég dolgozik a csapatban, és nem építik a saját márkáját. Első pillanatban kicsit furcsa volt ez, de végűlis teljesen érthető: egy olyan vállalkozásnál dolgozik alkalmazottként, ahol az arcukból is élnek, évek alatt felépített nagyon komoly ismertséget nem akarnak csak úgy odaajándékozni egy friss kollégának. Mondanom se kell, ez a fickó is eszméletlen kedves, felkészült és profi volt. Több fogást készítettünk el: kenyeret sütöttünk, halat filéztünk, majd sütöttünk körettel, húsgombócot gyúrtunk, majd sütöttünk szezonális körettel, és egy általuk nagyon angolnak gondolt panna cottat is készítettünk, naná, hogy az is épp a szezon ízeivel. Mindegyik fogás előtt megbeszéltük, hogy miben követi ez az étel a River Cottage filozófiát, majd a szakács srác elkészítette, utána megkaptuk kimérve az alapanyagokat, és a saját kis helyünkön mi is reprodukáltuk ugyanazt.
A kenyérhez a lisztet egy szomszédos malomban őrölték, a gabona természetesen helyben termett. A húsgombóchoz a hús pár napja még ott túrta a földet, az édeskömény a kertben nőtt – és nagyon fontos volt, hogy felhasználjuk minden részét, csakúgy, mint ők a disznóét, vagyis az orrtól a farokig mindent, ezzel is megtisztelve az állatot, akinek az életét vették a mi jólétünkért. Ez egy nagyon fontos gondolat abban a világban, ahol már Magyarországon is csak a csirkemellet, vagy a sertéskarajt szeretné a tányérján látni az emberek többsége, a csontosabb, zsírosabb, jobbízű részeket már sokan nem is ismerik.
Maga a menü rettentő egyszerű volt, mégis elképesztően élvezetes volt elkészíteni, majd megenni is. A recepteket most nem részletezem, mert majd külön-külön felteszem őket a blogra, szerintem megérnek magukban is egy-egy posztot.
Társaink a főzőkurzuson az Együtt egy asztalnál kampány nyertesi voltak. Azt hiszem, ők is nagyon élvezték a közös főzést. 
Egyikük majdnem elájult, amikor előkerültek a lepényhalak, méghozzá egyben, és kiderült, ahhoz hogy megegyük, nekünk kell kibelezni, kifilézni, mindent. Mégis pont ő volt az első, aki végzett a filézéssel, és gyönyörűen pontosan fejtette le a húst a csontról. Természetesen a fogás elkészítése előtt elmesélték, hogy Hugh egyik éppen futó közösségi ügye a 
Bár nem tudok a többiek fejével gondolkodni, de azt hiszem mindenkinek igazán nagy megvilágosodás volt, hogy pár ilyen nagyon egyszerű helyi alapanyagból, felhasználva annak minden részét, milyen csodálatos és különleges ebédet készíthetünk. Mert igazán ebben rejlik Hugh Fearnley-Whittingstal titka. Ő nem egy többcsillagos szakács, nem a molekuláris gasztronómia híve, ő tudja magáról hogy kicsoda: az igazán egyszerű ételek mestere, aki a valóban jó alapanyagokra utazik, és be is bizonyítja, hogy azon van a hangsúly. A tévésorozat kedvéért költözött Londonból a csodálatos angol vidékre, ahol először beültette a virágoskertet zöldségekkel, majd állatokat vásárolt, feldolgozta őket, eladta, elcserélte, megette. Soha nem mondta, hogy saját tudása lenne a sikere mögött, sorozataiban be is mutatja a segítségeit: az első ránézésre kicsit hibbantnak tűnő biokertész házaspárt, a vicces sertéstenyésztő nőt, a gombász fickót, aki minden ehető növényt ismer ami fellelhető a bozótosban vagy attól messzebb, de a logoját megtervező grafikus is megkapja a maga öt percét.
A siker közös, nekik is jut az érte járó jutalomból. Nem minden River Cottage könyvet Hugh ír, a kisebb méretű, sorozatban megjelenő kötetek mind ezeknek az embereknek a tollából íródtak, de pl. a gombász John Wright már három könyv írója, és saját, nem a RC neve alatt futó, nagyon 
Természetesen Hugh nem lakik a River Cottageban, de a közeli faluban él a családjával. Nyilván nem ő gyomlálja a kertet, vagy takarítja a trágyát a tehenek alól, de ahogy a kollégái elmondták, részt vesz a munkában, nem csak egy színész, akit néha díszletnek beraknak a gyönyörű sparhelt mögé. A filozófia a sajátja, és mindannyiunké, akik nyitottak vagyunk rá. Városi embereké is, akik kicsit jobban szeretnek odafigyelni arra, amit megesznek. Akiknek fontos, vagy csak most kezd fontos lenni, hogy honnan érkezik a tojás, a hús, a zöldség. Még akkor is, ha ma még csak ott tartanak, hogy mindent a hipermarketben vásárolnak, de már nő két tő paradicsom a kilencediken a balkonládában, mellette pedig ott a bazsalikom. Ebből már majdnem egy ebéd elkészíthető, talán egyszer a tésztát is meggyúrják mellé.
Életem álma teljesült, OTT VOLTAM. Azt kell mondanom, még sokkal lelkesebb lettem, mint eddig voltam. Sajnos Hugh-val nem sikerült kezet fognom, másnap forgatott ott, aznap nem volt a birtokon. De talán nem is ő fontos annyira, hanem az ügy, a mozgalom, amit elindított. Az, hogy be is tudja bizonyítani a csapatával, hogy főzni mindenki tud, rossz pedig egyszerűen nem lehet egy olyan étel, amiről tudjuk miből készült, honnan érkezett, főleg ha egy részét saját magunk termeltük meg, vagy gyűjtöttük.
Hamarosan videó és sok-sok kép az 
River Cottage témában a blogon eddig:
Kemencében sütöttük ezt a bárány, de természetesen sütőben is el lehet készíteni. Akinek van otthon jó kemencéje, arra pedig nagyon irigy vagyok.
Fotók: Lákics Balázs és 
Irány az erdő! Annyi a gomba, hogy szinte az ember után szaladnak, nem is kell keresni. 
Az a helyzet, hogy mi nem vagyunk őzláb rajongók, mert ez az a gomba, ami leginkább rántani való, és a rántott gombát valahogy megutáltatták velünk a rossz lakodalmi vacsorák, és a pocsék éttermek többszemélyes vegyestáljai annak idején, így inkább csak gyönyörködünk ebben a hatalmasra megnövő, gyakori gombafajban. 
Négy oka is van, hogy muszáj írnom a gombás melegszendvicsről:
Igen, ez az a fotó…