A gombászásról akartam írni, mert úgy látom, kétféle ember van: aki retteg a vadontermő gombáktól, és aki imádja. Én az utóbbi tábort erősítem nyilván, és nem csak elfogyasztani szeretem amit találunk, hanem keresni is. Sőt, azt talán jobban.
Gombászni igazi kikapcsolódás. Nem kell hozzá semmi, csak egy bicska, egy könnyű kosár, és némi szúnyog riasztó. Na és persze egy erdő. Erdőt járni pedig a világ legjobb dolga. Ha kettesben megyünk a férjemmel, órákig tudunk némán bandukolni, vagy éppen pont ott kell megbeszélnünk valami számunkra fontos dolgot, amit otthon folyton megzavar a telefon, egy beérkező email, vagy épp az éhes, álmos, jókedvű, rosszkedvű gyerek.
Viszont a gyerekeket is el kell vinnünk néha, először is, mert a család részei, másodszor pedig így sikerül átadni nekik az élményt.
Amikor Dávid kicsi volt (persze azóta is), be nem állt a szája, folyamatosan beszélnie kellett az erdő közepén is. Ez nekünk még akkor is meglepő volt, amikor ő már 4-5 éves volt. Nem értettük, hogy amikor mi végre kiszakadhatunk a városból, a mókuskerékből, akkor a gyerek miért nem élvezi a csendet, a madárdalt, miért akar állandóan a Thomas a gőzmozdonyról, vagy a csodálatos Pókemberről beszélgetni. Pár alkalommal sikerült megviccelnünk azzal, hogy maradjon már csendben, mert elijeszti a gombákat. Aztán hamar rájött a turpisságra.
Most pedig a kislányom lett pont két éves, vagyis a szája folyamatosan jár, még hamar felfárad, és fogni kell a kezét a nehezebb terepen. Pedig az utóbbi években már épp kezdett helyreállni a gombászós kis világunk rendje, erre gondoskodunk újabb felfordulásról.
Most hétvégén is betettük a kosarunkat a kocsiba, és elmentünk sétálni, gombászni, kicsit kikapcsolódni. Szerencsénk is volt, egy órás séta alatt tele lett a kosár: 5 nagyobb vargánya, két tálcányi trombitagomba, és sok-sok bimbós pöfeteg. Ez utóbbit nem szoktam szedni, de most annyi volt, hogy nem bírtam otthagyni. Recept belőle holnap lesz, gondolom mások is szinte kaszálják.
Szerencsére Záli is nagyon élvezte a programot, segített a gombákat betenni a kosárba, és külön örült mindennek az erdőben, kezdve a gyilkos galócától a mókusig.
Apropó, gyilkos galóca! Mindenféle gombából rengeteg van mostanában, így gyilkos galócából is. Ha csak egy gombát ismertek fel biztonsággal, akkor az legyen a gyilkos galóca! Illetve menjetek el egy gombaismereti tanfolyamra, ami mondjuk nem ad szakmai végzettséget, de nagy segítség a gombák beazonosításához. Mi is jártunk ilyenre Gáborral, és nagyon hasznos volt. Tudom, nagyszüleink soha nem végeztek ilyet, mégis rengeteg gombát szedtek. Csakhogy nagyszüleink nem szedtek le mindenféle gombát, csak azt a 4-5 félét, amit a környéken mindenki ismert, és generációkon át nagy biztonsággal szedtek. És sajnos régen is volt mérgezés, halálos is.
Kérlek benneteket, hogyha ti is gombásztok, a gombát vigyétek el bevizsgáltatni, jobb a biztonság!
Ennyi bevezető után íme a mai reggelink:
Tökéletes posírozott tojás, vargányával
Azt mindig is tudtam, hogy igazán jó csak akkor lesz a posírozott tojás, ha egészen friss tojásból készül, de eddig mindig az örvényes technikával készítettem, kevés ecettel a vízben. Most olvastam Heston Blumenthalnál, hogy ő hogy készíti.
Azt kell mondanom, vége a próbálkozásnak, itt a mindig tökéletes tojás!
Még most is igaz, hogy a lehető legfrissebb tojást kell használni. Ennek oka, hogy minél régebbi a tojás, annál több része vizesedik, folyósodik el a fehérjének, és ez a rész fut szét, amikor a vízbe tesszük. Hiába az örvény, hiába az ecet, nem lesz annyira szép, mint a legfrissebb tojás. És még a legfrissebb tojást is szűrőkanálba kell ütni, felhasználás előtt, majd lecsepegtetni. Ez a titok: szűrjük ki a folyékony részt a tojásból. Utána mehet az enyhén sós, gyöngyöző vízbe. A siker 100%. 3 perc után óvatosan kiemeljük a vízből, és már ehetjük is.
A vargányát vajon pirítottam nagy lángon, kevés kakukkfűvel, némi borssal, és egy gerezdnyi fokhagymával, amit csak a végén adtam hozzá.
Az egészet pirítósra halmoztam, majd enyhén megsóztam.
Jól kezdődött a hét.
Tíz éves fiú. Napi 20 órát szeretne gépezéssel tölteni, de nem teheti, ugyanis van egy anyja, vannak barátai és a barátoknak is vannak szülei. Vagyis, ha együtt vannak a barátok, akkor se lehet csak gépezni. Ki is vannak borulva ettől rendesen, de még van beleszólásunk a dologba.
Én nem vagyok ennyire szigorú, először is imádja, jól lehet a játékidővel motiválni (mondhatjuk zsarolásnak is, de az nem túl píszí.) “Ha elolvasol 100 oldalt a regényből, gépezhetsz egy órát.” Van amikor leteszi a könyvet a 100. oldalon, de van, amikor csak a 170-nél kap észbe: Úristen, majdnem elfelejtettem gépezni…
Belevágok a közepébe.
Mondhatnám, hogy végre itt a szilva szezon, de azért van bennem egy kis szomorúság is, mert ez bizony azt jelenti, hogy közeleg a nyár vége. Már látványosan korábban sötétedik, és most valahogy egyáltalán nem várom az őszt, úgy érzem, még el se kezdődött a nyár, annyi minden összejött. 
Lidi nagyi nem az én nagymamám volt, sőt, nem is volt nagymama, hanem a barátnőm nagymamájának a barátnője. 1945-ben ismerkedtek meg a vonaton, útban hazafelé. Lidi nagyinak nem volt senkije, a férjét vesztette el, és negyven évesen már nem akart újra férjhez menni, gyereke pedig soha nem született. 
Két poszttal is tartozom a hétévégéről azoknak, akik eljöttek a Gönci Barack Vigasságra. Az egyik a jótékonysági lecsó receptje, a másik a szombati Mátyás királyos játékon kipróbált mártások leírása. Az előbbivel kezdem, mert sokkal gyorsabban megvan, és ma még sok dolgom lesz.
Az általam ismert – és ez nem kevés – 15-16. századi itáliai szakácskönyvekben számos alkalommal említik a Hans Seybolt által is leírt magyar sárga mártást, de az elkészítés módját nem adják meg. Azt gondolom, teszik ezt azért, mert annyira evidens és ismert volt, hogy nem kellett magyarázni. A fennmaradt receptek olvasásából kiderül, hogy mértékegységeket nem használtak, csak a hozzávalókat sorolták fel, legfeljebb a főzés sorrendjére adtak utasításokat. Ezért a mai napig számos nyersanyagról, konyhai eszközről és ételkészítési módról nem sokat tudunk. A sárga mártás eseteben könnyítésként a kíváncsiskodó elmének: sáfrányt biztos használtak az elkészítéséhez. A 15.századi magyar konyhában az egyik jellegzetességnek az erős fűszerezés számíthatott. Jacobus Juvenalis de Ursinis reimsi érsek feljegyezte, hogy Zsigmond 1416-i párizsi tartózkodásakor 120 előkelő asszonyt magyaros lakomával vendégelt meg, ahol erősen fűszerezett ételeket és leveseket szolgáltak fel. A mértéktelen fűszerezésről GaleottoMarzio is említést tett. A magyar konyha másik meghatározó műfajának a mártások számíthattak. Egy, a 15. század második felében készült feljegyzésben jónéhány cseh és magyar receptet felsorolnak. Csuka, kappan, ponty, valamint egy vadhoz való mártás készítését örökítették meg német nyelven a müncheni kódexben… Max Rumpolt szakácskönyvében (1581)48 magyar étel szerepel. A szerző szerint a magyar módon készült ételekben rengetek a fűszer, többek között bors, gyömbér, köménymag, rozmaring, sáfrány, szerecsendió virága, tárkony, és illatos zöld füvek. Nem feledkezik meg a fok- és vöröshagymáról és az almáról sem. Véleménye szerint majdnem mindegyik magyar recept végén ez áll: 
Annyira izgalmas, annyira keleti, olyan illatos lehetett. Azt gondolom róla, hogy közelebb állhatott a ma indianak ismert ízhez, mint a csirkepaprikáshoz. Nemrég hallottam egy indiai séftől egyébként, hogy mindenki a csípős, csilis ízre gondol, amikor az indiai ízekről van szó, pedig náluk pont olyan “új” a csili, mint a magyaroknál a piros paprika használata, és nem is olyan régen még volt egy másik, sokkal kevésbé csípős, csilimentes indiai gasztronómia is. 
Sokféle lekvárt főzők be minden évben, és ennek nem az az oka, hogy túl szeretném szárnyalni a szomszédasszonyt, hanem az, hogy szeretjük a változatosságot. Annyira, hogy egy-egy fajtából 4 kicsi, maximum 2 decis üveggel készítek, ebből kettőt aztán a tél folyamán jó eséllyel tovább is ajándékozok valakinek. Így kóstolhatunk sokfélét, sütibe, fagyiba, palacsintába, vagy egy jó szelet sajtra csurgatva őket. Ebből az áfonyás barackból se lett sok, és az egyik felét félre is tettem vasárnapra, amikor fagyit készítek majd belőle.