Kedves Ibolya néni!
Szombat délben barátaimmal közösen sorban álltunk fél egy körül a Klauzál téren a hidegben, szélben, és arra vártunk, hogy bejussunk. Kint hideg volt, fújt a szél, de mégis jól éreztük magunkat, szombaton ugyanis a zsidók boldogok. Benne van a Tórában, nem lehet ilyenkor szomorkodni, depresszióba esni. De miért is lettünk volna szomorúak, mikor barátaink körében voltunk, a fagy ellenére szikrázóan sütött a nap, és tudtuk, maximum harminc perc, és mi is egy kockás abrosszal leterített asztalnál fogjuk magunkba kanalazni az életet adó maceszgombóc levest.
Pár perc után sikerült az ajtón belülre kerülnünk, ahol még leülni nem tudtunk, de örömmel láttuk, hogy már csak tízen állnak előttünk, az ügy nem reménytelen. Én azzal múlattam az időt, hogy hároméves fiamat próbáltam meggyőzni arról, hogy senkinek ne bámuljon bele a tányérjába, mint egy éhező, de azért a szemem sarkából felmértem a felhozatalt. A vendégek több mint fele sóletet ebédelt, ahogy azt szombaton illik.
Előttünk egy gyönyörű göndörhajú kislány várakozott a családjával, ez csak azért maradt emlékezetes számomra, ugyanis a fiam meg akarta simogatni a fürtjeit. Imádja a hajat, és a szép hosszú haj a gyengéje.
És egyszer csak már látni véltem a fényt az alagút végén, ugyanis felszabadult egy „nagy” asztal, ahová a család leülhetett volna, és akkor a következők biztosan mi lettünk volna.
Ebben a pillanatban tépte fel az ajtót ön, kedves Ibolya, és kapásból beelőzve az ön előtt érkezett több mint húsz embert, letette hatalmasra nőtt hátsó fertályát a székre.
Egy pillanatra csönd lett a Kádárban, a kanalak megálltak a levegőben, a leves abbahagyta a gőzölgést, a bácsika a sarokban elfelejtett csámcsogni. Mindenki ledöbbent, pedig láttunk már nagy csodákat a Dob utca környékén. Nekem elhiheti a néni, papírom van róla, miszerint három generációm is a Dob utcában született, de ilyen pofátlanságot mégsem hallottam még soha!
Mikor felocsudtunk első döbbenetünkből, az ön asztalánál még utolsó morzsákat eltakarító hölgy finoman megjegyezte, hogy nem ön következik. Erre csak egy laza röffentéssel reagált: Törődjön a saját dolgával!
Na, ezt már a családfő se hagyhatta szó nélkül, megpróbált a sarkára állni, és közölni önnel, hogy az asztal őket illeti. Ön hasonlóan válaszolt: hatalmas hájas fejét a fiatalember felé fordította, és felszólította, hogy fogja be a száját, ez ugyanis az ön asztala.
Eközben szegény Katikám, aki felszolgálói teendőket próbál ellátni az étkezdében, megpróbált úgy csinálni, mintha éppen nem történne semmi. Tibi úr gyorsan bemenekült a konyhába, ne is lássa mi következik.
Szerencséje volt, a családfőnek volt gyerekszobája, az édesanyja megtanította a jómódorra, ezért nem vitatkozott önnel, hiszen végülis csak a szombati ebéd előtt küldte egekbe a vérnyomását, kit érdekel az! Az ön lányát valószínűleg nem, hiszen szó nélkül letette hasonló méretű fenekét ön mellé, és bután nézett ki a fejéből, mintha a világ legtermészetesebb dolga történt volna. Valószínűleg számára az is volt, hiszen gondolom, ön mindig, mindenhol így viselkedik. Ön az, aki bekopog a háziorvos rendelőjébe, hiszen sokkal betegebb mindenkinél. Ön az, akit mindig beteg férj vár otthon, ezért aztán a gyógyszertárban sem akar sorban állni, de ön volt az negyven éve, aki kiparancsolta más gyerekét a hintából, hogy a kislányának egy másodpercet se kelljen várnia a sorára.
Most sajnáltam, hogy nekem is volt gyerekszobám, ezért csak ebéd közben fantáziálhattam a következő dolgokról:
Pár perc után sikerült az ajtón belülre kerülnünk, ahol még leülni nem tudtunk, de örömmel láttuk, hogy már csak tízen állnak előttünk, az ügy nem reménytelen. Én azzal múlattam az időt, hogy hároméves fiamat próbáltam meggyőzni arról, hogy senkinek ne bámuljon bele a tányérjába, mint egy éhező, de azért a szemem sarkából felmértem a felhozatalt. A vendégek több mint fele sóletet ebédelt, ahogy azt szombaton illik.
Előttünk egy gyönyörű göndörhajú kislány várakozott a családjával, ez csak azért maradt emlékezetes számomra, ugyanis a fiam meg akarta simogatni a fürtjeit. Imádja a hajat, és a szép hosszú haj a gyengéje.
És egyszer csak már látni véltem a fényt az alagút végén, ugyanis felszabadult egy „nagy” asztal, ahová a család leülhetett volna, és akkor a következők biztosan mi lettünk volna.
Ebben a pillanatban tépte fel az ajtót ön, kedves Ibolya, és kapásból beelőzve az ön előtt érkezett több mint húsz embert, letette hatalmasra nőtt hátsó fertályát a székre.
Egy pillanatra csönd lett a Kádárban, a kanalak megálltak a levegőben, a leves abbahagyta a gőzölgést, a bácsika a sarokban elfelejtett csámcsogni. Mindenki ledöbbent, pedig láttunk már nagy csodákat a Dob utca környékén. Nekem elhiheti a néni, papírom van róla, miszerint három generációm is a Dob utcában született, de ilyen pofátlanságot mégsem hallottam még soha!
Mikor felocsudtunk első döbbenetünkből, az ön asztalánál még utolsó morzsákat eltakarító hölgy finoman megjegyezte, hogy nem ön következik. Erre csak egy laza röffentéssel reagált: Törődjön a saját dolgával!
Na, ezt már a családfő se hagyhatta szó nélkül, megpróbált a sarkára állni, és közölni önnel, hogy az asztal őket illeti. Ön hasonlóan válaszolt: hatalmas hájas fejét a fiatalember felé fordította, és felszólította, hogy fogja be a száját, ez ugyanis az ön asztala.
Eközben szegény Katikám, aki felszolgálói teendőket próbál ellátni az étkezdében, megpróbált úgy csinálni, mintha éppen nem történne semmi. Tibi úr gyorsan bemenekült a konyhába, ne is lássa mi következik.
Szerencséje volt, a családfőnek volt gyerekszobája, az édesanyja megtanította a jómódorra, ezért nem vitatkozott önnel, hiszen végülis csak a szombati ebéd előtt küldte egekbe a vérnyomását, kit érdekel az! Az ön lányát valószínűleg nem, hiszen szó nélkül letette hasonló méretű fenekét ön mellé, és bután nézett ki a fejéből, mintha a világ legtermészetesebb dolga történt volna. Valószínűleg számára az is volt, hiszen gondolom, ön mindig, mindenhol így viselkedik. Ön az, aki bekopog a háziorvos rendelőjébe, hiszen sokkal betegebb mindenkinél. Ön az, akit mindig beteg férj vár otthon, ezért aztán a gyógyszertárban sem akar sorban állni, de ön volt az negyven éve, aki kiparancsolta más gyerekét a hintából, hogy a kislányának egy másodpercet se kelljen várnia a sorára.
Most sajnáltam, hogy nekem is volt gyerekszobám, ezért csak ebéd közben fantáziálhattam a következő dolgokról:
-Fogom a vörös, naftalinszagú bundáját, ráöntöm a sóletemet, majd páros lábbal ugrálok rajta.
-Összegyűjtöm asztaltársaim maceszgombócát, és egy evőkanál segítségével az arcába hajigálom, amit nem lesz nehéz eltalálnom, hiszen a 160cm-es magasságához minimum 100 kiló társul.
-A málnaszörpöt beleöntöm a fél méter magasra tornyozott szőke kontyába, miközben a barátaim szódát nyomnak a csodálkozó lánya arcába.
Nem tettem, még akkor sem, amikor a szomszéd asztalnak nem adott oda egy olyan széket, amin nem ült senki, mert az a szék az ön asztalához tartozik, de be kell valljam, kicsit élesebben rajzolódott ki lelki szemeim előtt a fantáziám, amikor kappan hangján rikácsolt rá valakire, aki ki merte nyitni az ajtót: Csúúúkják máááá be az aaaaajtóóót!
A Kádárról elmondható, hogy majdnem ugyanolyan, mint mindig is volt: házias, finom. De nem lehet nem észrevenni, hogy az utóbbi években erősen csökken az adagok mérete. Lehet, hogy Ibolya vonalaira vigyáznak?
58-as Lángoskert, Zugligeti út 101. Libegő szomszédságában található, nyitva tavasztól őszig. A sütöde egy régi villamosban üzemel, és egy kedves barátom hívta fel rá a figyelmünket. A hely pontos koordinátáit, még a Neten is 
Hozzávalók nyolc bagelhez: 