Véres lesz.
Ez a poszt arról szól, hogyan jutottam el először odáig, hogy levágjak egy csirkét, és mit is éreztem akkor, amikor megtettem.
Az ötödik kerületben nőttem fel a Belgrád rakparton. Ennek ellenére mindig is tudtam, hogy a levesben főtt csirke (igazából tyúk volt az), úgy került a fazékba, hogy nagyanyám levágta. Sőt, édesanyám is tett ilyet a második emeleti konyhánkban, amikor nagyanyám élő csirkét hozott Erdőbényéről. Hűtőtáska akkoriban még nem nagyon volt, ezért a csirke élve érkezett, hogy egy napig még egyméteres spárgával legyen a hokedli lábához kötve, mindent összepiszkítson, és egész nap kotkodácsoljon a stressztől.
Nem mondom, hogy a leghumánusabb megoldás volt, de akkoriban ez nem volt ritkaság.
Bényén is tudtam, hogy reggel a mama azért megy kis vájdlinggal a kezében a baromfiudvarba, hogy meglegyen az ebédhez való friss hús.
Magát a vágást nem láttam soha, mama hátat fordított, elment messzebbre aztán a csirkét letette a földre a konyha előtt, leöntötte egy fazék forró vízzel, amitől olyan szag lett, hogy ebédig elmenekültem otthonról.
Legközelebb másnap láttam viszont a baromfit, csodálatosan illatozó, aranysárga húsleves formájában.
Aztán amikor én már nem a szüleimmel laktam, és ők elköltőztek Üllőre, anyu vett 60 csirkét. Egy ideig tojtak, majd eljött a napjuk, és meg kellett halniuk.
Anyu már nem akarta megtenni, rám várt a feladat.
Akkor már csak anyai nagyanyám élt, ő tartott elméleti oktatást: fogjam meg a tyúkot, gyorsnak kell lenni, ne idegesítsem túl feleslegesen. A fejét hajtsam a szárnya alá, hogy ne lásson, egy mozdulattal tépjek ki pár tollat a nyakáról, hogy a kés jól csússzon, vegyem a madarat a két térdem közé, kicsit fordítsam le, hogy a vére lefelé folyhasson majd, és egy nyisszantással vágjam el a nyakát.
Na, ehhez képest a gyakorlatban:
Ittam egy vodkát, aztán amíg megéleztem a késem, addig ittam még egyet.
Anyu valahogy elkapta a tyúkot, én pedig megpróbáltam a szárnya alá tenni a fejét, de az-az igazság, hogy mindig látni akarja, hogy mi történik vele, pedig nem kéne, na mindegy…
Gyorsan kitéptem a tollát.
Elvágtam a nyakát.
Rossz érzés volt, mert utána még az idegek dolgoznak, és a tyúk kicsit rángatózik, idő kell, amíg teljesen kivérzik, és nem jó érzés egy kivérző tyúkot fogni.
Innom kellett egy harmadik vodkát.
Levágtam az összes többit, de a pucolásában már nem tudtam segíteni, nagyon fáradt voltam a vodkák miatt.
Aznap nem ettem húst.
Másnap nem ettem csirkét.
Aztán túltettem magam a dolgon.
Vasárnap kakast vágtam, és nagyon finom vörösboros kakast főztem belőle. Még aznap megettük, nagyon jól esett.
Nem kötelező egyetérteni velem, de szerintem az élet része (legalábbis annak, aki húst eszik) az, hogy az-az állat meghal. Nem végelgyengülésben, hanem bizony meg kell ölni.
Nekem húsevőnek ez nem okoz problémát, de teljes mértékben tiszteletben tartom azokat, akiknek ez már nem fér bele. Viszont azt is elvárom, hogy az én húsevő mivoltom is tisztelve legyen annyira, hogy nem tartanak példabeszédet az állatvédelemről.
Eredetileg a Díványon volt olvasható ez a recept, de tegnap este, amikor hazaértünk Himodról, ahol egy nagyon jó kis hétvégét töltöttünk, csak ehhez a gyors, és finom leveshez volt kedvem. (Részeletek holnap, ma készülődök az esti ünneplésre, ugyanis ma van a hetedik házassági évfordulónk. Ez azt jelenti, hogy pont kilenc éve kezdtünk el járni egymással. Hihetetlen. Ma egyébként csak valami gyors grillezést csapunk, felavatva a legújabb grillünket, mert Dávid is jön velünk, de a napokban elmegyünk valahová vacsorázni nélküle is.) A leves jósága, hogy főzés nélkül készül, már ha más is hajlandó konzerv zöldborsót használni, mint én. Ha nem, akkor a főzést nem lehet megúszni. Egy a fontos, csak a zsenge, valóban édes zöldborsó jó a leveshez. Mondjuk nem tudom a kemény, túlérett borsót mire is lehet jószívvel használni, de mindegy is.
