Szerző: fuszereslelek

Mikor Dávidot bölcsödébe írattuk, össze kellett szednem egy csomó olyan családi iratot, amire soha nem gondoltam volna, hogy szükségem lesz.
Imádom ezeket a régi születési és házassági anyakönyvi kivonatokat, a megsárgult, megtört papírokat, a régi viaszos pecséteket, de a kedvencem dédanyám munkakönyve.
Ő volt az egyetlen dédszülőm, akit ismertem személyesen.
1897-ben született és a Wohl Irén nevet kapta. Hamar árva lett, és Jászfényszarura került nevelőszülőkhöz. 1912-ben, tizenöt évesen váltotta ki a munkakönyvét.
Múltkor, a Dob utcában volt dolgunk, és mutogattam a házakat a fiamnak, nekem is érdekes volt, hogy egy fél életet végi lehet élni egy utcában: „Itt született a dédi, ebben a házban lakott, amikor férjhez ment, és ebben dolgozott először. Ez pedig az a ház, ahol az én ükanyám, vagyis a te szépanyád meghalt.”
Pár száz méteren belül születni, lakni, szeretni, dolgozni, és meghalni.
Mikor dédi meghalt, annyi idős voltam, mint Dávid most. Szerintem már nem rá emlékszem, csak azokra a történetekre, amiket róla mesél a család. De ez egy nagyon szerethető emlék.
Dédikém pici asszony volt, 152 centi mindössze, és csupán 32-es volt a lába. Mégis 18 gyereket nevelt összesen, a dédapám első házasságából hozott gyerekekkel együtt.
Nagyapámat, aki nem mindig bánt úgy nagyanyámmal, ahogy illett volna, egyszer úgy megverte a sodrófával, hogy az öreg sírva könyörgött neki, hogy hagyja abba 🙂 Persze kezet nem mert emelni az anyósára.
Otthon nézegettük a munkakönyvet, és beszélgettünk a munkáról a fiammal.
Mi az a paszomány munkásnő, vagy milyen süteményeket készíthetett Somló Vilmos Damjanich kávéházában, amikor czukrász volt?
Vagy mi lehetett a munkája a Moskovitz czipőgyárban a Király utca 14, II. udvarában?
És utána a Neuhaus Izidornál a Dembinszky u. 6-ban?
Vagy a Lichtig és Stern cipőüzemében a Felsőerdősor utcában?
És különben is, mit evett, amikor ezeken a helyeken dolgozott?
(Azt az érdekességet nem meséltem el a fiamnak, hogy a háború után 1949-től dédi a művégtag gyárban dolgozott. Gondolom sokan tértek haza hiányzó végtagokkal, és az is lehet, hogy nagyobb szükség volt ilyesmire, mint cipőkre.)
Mikor hazaértünk, kinyitottuk a hűtőt, hogy főzzünk valami olyat, amit mondjuk 1915-ben is főzhettek a Dob utcában. Nehéz dolgom volt.
„Nem, túrórudit biztos, hogy nem ehetett az üknagyanyád akkoriban, és képzeld el, akkor még csak jégszekrénye volt az embereknek, minden nap venni kellett a jegestől a jeget, aki kis kerekes kocsival járta a házakat, és kiabálta, hogy itt a jeges. De a Dob utcában nem volt gyakori a jégszekrény.
Nem, olajbogyó sem volt, sőt, parmezán se. Volt viszont krumpli, karalábé, hagyma, fokhagyma, túró, kacsazsír, szőlő, méz, tojás, liszt és dara, cukor, tejföl, tej, paprika, paradicsom, és fokhagyma is.”
Úgyhogy főztünk két olyan ételt, amihez az alapanyagok, és az eszközök is meglehettek, de mégsem egy hagyományos korabeli szakácskönyvben olvasható recept.
Az egyik ilyen a túrógombóc, mézes, szőlős öntettel. Bejött a dolog, kiváltotta a túrórudit.
Hozzávalók:
50 dkg tehéntúró
2 tojás
13 dkg búzadara
1 mk só
4 ek cukor
fél citrom reszelt héja

50 dkg kékszőlő
5 ek akácméz
2 ek vaj
1 kk fahéj
4 szem szegfűszeg
1 citrom leve
fél citrom reszelt héja
1 dl édes fehérbor (valamilyen tokaji)

A tojást a sóval felverem, majd hozzákeverem a cukrot is. A túrót krumplinyomón átnyomom, elkeverem a tojással, és a búzadarával. Belereszelem a citrom héját is, lefedem, és egy órára a hűtőbe teszem.
A szőlőszemeket leszedem a fürtről, ketté vágom, és kiszedem a magját.
Egy serpenyőben karamellizálom a mézet, beleszórom a fűszereket, felöntöm a borral és a citrommal, majd beleforgatom a szőlőt. Három percig főzöm, ennyi idő alatt ereszt egy kis levet, de nem fő meg teljesen.
Forró vízben kifőzőm a gombócokat, leszűröm, és a megolvasztott vajba forgatom.
Tálalásnál leöntöm a szőlővel.
Közeledik RosHasana, ez is jó egy mézes receptnek. Tejes, annak a figyel a kóserre!