Fűszer és Lélek archívum

Természetesen nem lehet négy nap alatt megismerni egy várost, de azt kell mondjam, menthetetlenül szerelmes lettem Varsóba. Először is, valami szürke betonvárosra számítottam, és annak ellenére, hogy tudtam hogy a lengyelek jobban élnek mint a magyarok, azért csak arra emlékeztem, amit gyerekkoromban Zakopánéban, vagy Krakkóban láttam.

Szürke betonról márpedig szó sincs! Varsó az egyik legzöldebb főváros, ahol valaha jártam. Elképesztően sok parkkal, széles utakkal, mégszélesebb járdákkal, ahol egymást követik a kávézók, cukrászdák, kis éttermek, mind kiülős asztalokkal, tele mosolygós, kedves lengyelekkel.
Szinte nem is volt olyan vendéglátó hely, aminek ne lett volna kinti terasza is, nyilván a varsói önkormányzat nem a vendéglátósokon akar meggazdagodni, inkább úgy látom, hogy az élni és élni hagyni elv a követendő.
A teljes skálát végig kóstoltuk, Varsó egyetlen Michelin csillagos éttermétől a Atelier Amaro-tól kezdve a retró vodkázós helyig a Meta Seta Galareta-ig.

Előbbiben egy tényleg csodálatos menüt ettünk, ami 5 moments névre hallgatott. Három Amuse bouche után következett az öt fogás, amit a természet ihletett. Ebéd után megismerkedtünk az iszonyúan kedves személyzettel a konyhában, komoly élmény volt.

Utóbbi hely egy nagyon lengyel történet, de minden magyarnak igencsak ismerős az egész. A koncepció lényege, hogy vodkázás mellé kínálnak amolyan retró falatokat, mint a nyolcvanas években. (Sör is kapható egyébként a helyen nem csak vodka.) Jégvödörben hozták ki a vodkát az asztalhoz, mellé sült húst, tepertőkrémet, aszpikos tojást, elképesztően finom kovászos uborkát, és tatár bifszteket adtak.
Ami igazán izgalmas volt Varsóban, az az, hogy a reggeliző helyektől kezdve a “kocsmákig” minden tele volt, szerte a városban, nem csak a belvárosban, és hétköznap voltunk, nem hétvégén!
Egyszerűen muszáj itt megemlítenem a két kísérőnket, az egyik Jarosław Bajaczyk a Lengyel intézettől, a másik helyi erő, Karolina Bregula, aki a guide-unk volt. Képzeljetek el egy szuperkedves lányt, aki tud pár szót magyarul, pl: kezicsókolom (ezt tanították neki a magyar nyelvtanfolyamon, mint bevett köszönési formát…) és mindent tud Varsóról, minden épületet ismer, mindent meg akar mutatni, mindenre büszke, és közben irtó vicces is. Nem apróztuk el a programokat, fél kilenctől késő éjszakáig mentünk programról programra, rengeteg emberrel találkoztunk, így megismertünk helyi bloggereket, likőrmanufaktúrát, és találkoztunk a Slow Food mozgalom vezetőjével is, de erről szeretnék egy külön posztot írni majd, mert nagyon érdekesnek találtam.

Nem hagyhatom ki a lengyel tejbárokat sem, ahol nem ettünk, csak egy szájtátásra ugrottunk be az egyikbe, de így is nagyon érdekes volt. Rendszerváltás előtt sok ilyen hely volt Lengyelországban is, amolyan önkiszolgáló étterem, főzelékbár és tejes turmixivó hely, ami itt is volt jónéhány 20 éve. Olcsó árak, egyszerű ételek. Aztán amikor bezárták a helyeket, a lengyelek összefogtak, és követelték az újranyitásukat, itt ugyanis olyan olcsó az étkezés, hogy a legszegényebb réteg is főtt ételhez juthat.
Mit gondoltok mi történt?
A lengyel állam a kezdeményezés mellé állt! Támogatják a menzákat, így adhatják ennyire olcsón az ételeket. És a legjobb, hogy itt is, mint Varsó szerte oly sok helyen, közösségi asztalok mellett is ehetnek a vendégek. Nem kell egy külön egyszemélyes asztal mellett, magányosan enni, nyugodtan le lehet ülni a nagy, 10-20 fős asztalhoz, beszélgetni, ismerkedni, vagy csak egy idegenre rámosolyogni a leves előtt.
Közösségi asztalokat Budapestre is! 

Folytatom.