Édesapám Erdőbényén született. Ez egy pici, Tokaj-hegyalján lévő falu, hegyekkel övezve. Nekem a legszebb falu a világon.
Itt minden háznak van borospincéje, minden asztalon ott a butella borral, és minden vendéget megkínálnak törkölypálinkával. A kapor mellett ez az illat juttatja még eszembe a régi nyarakat. Sokszor két hónapot is nagyanyám vigyázott rám nyáron, és már mindig nagyon vártam anyámék érkezését. (Akkoriban Szerencsen még át kellett szállni, és gőzős vonat ment Bényéig) Mindig késő este érkeztek, hosszú volt az út vonattal, vagy autópálya teljes hiányában Zsigulival Erdőbényéig. Szerettem volna őket ébren megvárni, de soha nem bírtam addig fennmaradni. Rendszerint arra ébredtem, hogy a törköly illatát érzem. A csukott ajtón át is lehetett érezni 🙂 Nagyanyám mindig húslevessel készült legkisebb fia érkezésére, de nem akármilyennel! A tyúkot nagyon ügyesen félig kicsontozta, a bőre alatt megtöltötte, és egyben főzte bele a levesbe. Utána még sütőben picit megpirította. A levesbe házi „metéltkét” gyúrt.
Családi képeket nézegetve tűnt fel, hogy minden képen borospohár van a kezemben. Aztán elővettem régi képeinket, és mit látok? Nagyapámnak is mindenhol borospohár van a kezében. Sőt az egész családnak… Nem hiába, az erdőbényei gének 🙂 Sokan, ha tokaji borokról hallanak, mindig az édes aszú jut eszükbe. Persze, az az igazi hungarikum, de én a száraz szamorodnira esküszöm. Egyébként bármikor, ha beleszagolok egy jó illatú tokaji borba, és becsukom a szemem, rögtön öt éves kislánynak érzem magam: lent állok a sötét pincében, ahol mamám bort lop a hordóból nagyapámnak, akit szeret a korhely szóval illetni, mégis rajongásig szeretik egymást. Nagyapám nagyon jólelkű, mindenki által szeretett ember volt. És persze szerette az ő szavával élve: a borocskát. Mikor beteg volt már, és nagyanyám napközben a Görbében (egy dűlő neve) kötözött, sokszor kért meg: Kislyányom, megkeresnéd a borocskát? Nagyanyád biztosan a spájz hátuljába dugta a demizsonba.
Papa és mama igazi szerelemben élték az életüket. Apám csak két vitára emlékszik. Az egyik, mikor András napon nagyanyám nem akarta beengedni a cigányt (akinek történetesen sáros volt a lába), pedig az minden évben elhúzta nagyapám nótáját. Nagyapám a nagytükörbe vágta a széket – a cigány bejöhetett! A másik vita tárgya már nem maradt fönn, csak a végkifejlet: nagyapám összecsomagolt egy bőröndbe, és elindult. Tíz perc múlva érkezett haza, a következő megállapítással: Azt hittem anyátok sírva rohan majd utánam. De nem jött, kénytelen voltam magamtól hazajönni.
Télen nagyapám elővette a lovasszánt, és csengőket kötött a „lovacskára”. Régebben voltak „tehénkék” is, de az én életemben már csak tyúkok.
Ezen a héten egy pár bényei receptet szeretnék megosztani, bár a legtipikusabbat, a habart zöldpaszulyt kihagyom, mert bár nyaranta szinte minden bényei házban hetente megfőzik, én azt nem szeretem.
Erdőbénye: alföldi lak és kóservendéglő
Ez az étel még csak nem is hasonlít a túrós csuszára. Bár tészta is, tejföl is, és túró is van benne, mégis tejesen más. A lényeg a savanyú vaj, amit egy pár posttal ezelőtt kerestem. Ott Tamara adott egy jó tippet, hogyan is készíthetek savanyú vajat. Bár nem lett olyan, mint az eredeti, mindenestre sokkal jobb, mint a rendes édes tejszínből készült vaj. (Azért azzal is érdemes megpróbálni!)
Tíz deka vajat megolvasztok, és hozzákeverek egy doboz tejfölt. Folyamatos kevergetés mellett addig pirítom a tejfölt, amíg pici barna pöttyökké zsugorodik a vajban. Fontos a folyamatos kevergetés, mert a végén könnyen lekap. (Ez legalább egy fél óra!)
Hozzávalók:
