
Készülve a következő
VKF-re, végiggondoltam, kik, és mik voltak rám hatással a gasztronómia terén. A jókat majd a rendes posztomban írom meg, ez most szóljon a negatív hatásokról. A legrosszabb, ami történhetett velem, az a napközi volt, oda ugyanis a Junior Vendéglátó Vállalat szállította az ebédet. Szerintem hatalmas rombolást végeztek a gyerekek ízlésében, és tegyük hozzá, hogy a nyolcvanas évek elején, még nem csak a menzán ettek az emberek főtt ételt, hanem rendszeresen otthon is, még hétköznapokon is.
A legrosszabb a húsleves volt, valahonnan mindig került bele egy pár fás fehérrépa, és rohadt sárgarépa darab. Hogy honnan vették ezeket, az mai napig rejtély, édesanyám soha nem vásárolt fás fehérrépát, de még nekem se sikerült! Sajnos a húslevest annyira megutáltatták velem, hogy én azóta se főzők, csak nagyon ritkán, pedig már ízlik is, és elmondhatom, felmenőim remeket alkottak ebben a témában is.
Aztán muszáj megemlíteni a pörkölteket. Mócsing tésztával. Ennek a megoldására rájöttem azóta: valószínűleg volt abban soványabb, puhább húsdarab is, de azt megették a tanárok, és hazavitték a konyhásnénik. Mivel évente egy nap konyhai ügyeletet kellett adnunk felső tagozatban, láttam az öt (!) literes befőttes üvegeket, amiben a pörkölt lényege elhagyta a konyhát.
Nem tudom manapság is vannak-e olyan önkéntes kápó tanárnénik, akik azt gondolják életcéljuknak, hogy mindent megetetnek a gyerekkel, ami a tányérján van? Nálunk több ilyen is volt, de hamar rájöttünk a megoldásra: mócsing a zsebbe 🙂 Ha zseb nincs, akkor a zokniba… Persze otthon csodálkoztak, hogy mitől paprikás zsíros a zoknim, és ha nem mondom el, akkor azóta is ezen törnék a fejüket!
Talán a leggyengébb pontja a Vállaltnak a főzelék műfaj volt: szanaszét főzött, bűzős-nyúlós fűszertelen kelkáposzta, leves hígságú, fokhagyma mentes spenót, szintén híg, rettenetesen édes sóska. Brrrrrrrrr! Vagy a piros, édes leves: paradicsom.
Volt még az általunk fülzsíros tésztának nevezett, szerintük olasz tészta. Akkoriban 2 kilós zacskóban lehetett „spagettivéget” venni, ami valami olcsó tésztaféle volt, a csomagon egy perselymalaccal. Még a tévé is reklámozta, és annyira rossz minőségű volt, hogy meg kellett pirítani főzés előtt, különben szétmállott a vízben. Ezt hitték olasz ételnek paradicsom pürével, cukorral, sajttal, zsírral, ami mindig ráfagyott a tányér szélére, és a hidegebb tésztadarabokra. De legalább oregánót tettek bele!
És volt még egy szörnyűség: margarint kevertek el összeturmixolt sonkával (persze sok margarin, kevés sonka) és ezt kenték vastagon a kenyérre. Meg nem tudtuk enni, viszont remekül feltapadt a plafonra, ha kellően ügyesen dobtuk (bocsánatot kérek!).
Még egy pár szót megérdemel a mindig zsíros alumínium tálca, és az undorító alumínium evőeszköz, a vastag kanállal, koszos villával. Ezeket felsőre már lecserélték, de emlékük tovább él!
Hogy jót is mondjak: tökfőzelék, zöldbabfőzelék, és fehér hús. Ez utóbbit azóta is főzőm, vasárnap lesz ebédre, majd megírom.
Vajon ma milyen az állami gyerekétkeztetés?