Fűszer és Lélek archívum

Felső kép innen

Két geoládának köszönhetően alighanem megtaláltuk Magyarország egyik legszebb, és egyik leglepukkantabb faluját a Zemplénben. Közös bennük, hogy gyönyörűek, vagy így, vagy úgy. Mindössze 35km távolságra vannak egymástól légvonalban, de kocsival is ötven körül maximum. Érdemes rászánni egy napot a két hely felfedezésére, megígérem, hogy hatalmas élmény lesz!
Nagyobb térképre váltás

Ha nem keresnénk geoládákat az erdők mélyén, és más különös helyeken, talán soha nem jutottunk volna el Vágáshutára, mert biztos vagyok benne, hogy Kovácsvágásnál visszafordultunk volna a főútra. De szerencsére a fiunk minden ládát meg akar találni, amit csak észrevesz a GPS kijelzőjén, így tovább autóztunk, egészen  Vágáshuta legtetejéig, ahol abban a pillanatban, amikor kimondtam, húúú, ez valami elképesztően gyönyörű, le is merült a fényképezőgépem, így egy fotó kivételével a falu honlapjáról kölcsönöztem a képeket.
A világ tetején voltunk, a Zemplén közepén, egy olyan csúcson, ahonnan olyan lélegzetelállítóan gyönyörű a kilátás nyílt, hogy tíz percig csak bámultunk csendben lefelé a napsütésben, meg se tudtunk szólalni! Mikor kicsit felocsudtam, akkor figyeltem csak fel arra, hogy körülöttünk bizony nem akármilyen nyaralók vannak, hanem precízen kiparcellázott közműves telkeken, álló komoly kis “kastélyok”, de valahogy elég távol egymástól ahhoz, hogy ne érezzem magam egy újgazdag lakópark közepén. Persze kétségeim nincsenek, a telek nem kétmillió forint a Zemplén tetején, és a ráépült házak sem szobakonyhásak, de tényleg az ízlésesség határán belül. El is határoztam -talán nekem is kialakítanak majd egy helyes kis telket-, hogy veszek egy lottót, pedig eddig én is azok közé tartoztam, akik úgy szerettek volna nyerni, hogy szelvényre nem költöttek.
Nem tudom milyen lehet a falu vezetése, vagy a kicsi közösség, aki a lenti házakban él, de határozottan jófejeknek képzelem őket, már ha csak erre a köszönős táblára gondolok akkor is!
Egyébként fent és a falu lenti részén is van kialakítva hely a turistáknak étkezésre, le is ültünk, megenni az ebédünket. Gondolom nem meglepő, hogy nehezen szálltunk vissza a kocsiba!
Vajon mi kell ahhoz, hogy egy falu ennyire kellemes maradjon, élhető, gyönyörű, barátságos, míg egy hasonló adottságokkal rendelkező 12-20km-el arrébb sokkal lerobbantabb, elhagyottabb, züllöttebb legyen? Egy jó polgármester? Egy jó, önzetlen képviselőtestület? Vagy nem is kell, hogy önzetlenek legyenek, csak normális cél kell hogy a szemük előtt lebegjen? Valami olyan, ami másokat is a tűz közelébe enged? Annyira kíváncsi lennék!
 

Vágáshutáról a Geocaching.hu -ról:

Borsod-Abaúj-Zemplén megye északkeleti részén, a történelmi Abaujvármegye egykori határán a festői szépségű Kovácsvágás-völgy végében, a Zempléni hegyek által körülövezve fekszik a vadregényes község. A települést korábbi szénégető és hamuzsír-készítő telepek helyén, a Préda-hegy aljában a XVIII. század végén Árva vármegyéből áttelepült üvegfúvó és olvasztó szlovák iparosok alapították. Első említése az oklevelekben 1794-ből származik, amikor is Gróf Károlyi uradalomból Behinya Vencel vette bérbe üveghuta működtetése céljából. Az 1844-ig Prédahegyi-hutának, később Kovácsvágás-hutának hívott település 1898-ban kapta jelenlegi nevét. A név arra utal, hogy a letelepülők az előzőleg kiírtott erdők (vágások) helyén építették fel a falut. A huta azonban csak a XIX. század elejéig működött, így az 1920-as évekre a lakosságnak alig ötöde volt szlovák nemzetiségű, és a megszűnt üveghuta helyett a mezőgazdaság biztosította a megélhetést.
Ma a község legfőbb nevezetessége a hegyvidéken egyedülálló módon kialakult, tanyabokor jellegű településszerkezete. Központi része a Völgy (Dolina), amelyet a meredek domboldalakra és a dombtetőkre épült Kispart és Nagypart övez. Utóbbi a Dolináról egy csaknem 2 km hosszú, végig erdőben vezető szerpentinúton közelíthető meg. De távolabbi lakótelepek is voltak a Konca- és Rákos-dűlőkön, valamint a magaslati fekvésű Hárs-bércen és Hármas-hegyen. A domborzatilag rendkívül tagolt terület, a házak és telepek szétszórtsága, a romantikus környezete és a csaknem mindenhonnan páratlan élményt nyújtó panoráma jelenti a település legfőbb vonzerejét, amelyet csak erősít a helybéliek hagyományos vendégszeretete.
Egyre többen fedezik fel alpesi jellegű klímáját, az erdő és a természet közelségét, amit a község csodás panorámájú “kisparti” és “nagyparti” részén folyó építkezések és takaros, új épületek is jeleznek.  A lakosság ma is szlovák nemzetiségű, őrzi hagyományait, amelynek tárgyi emlékeit (korabeli eszközöket és bútorokat) a buszforduló közelében álló tájház kis kiállításán mutatják be. Nemzetközi faszobrász alkotótelepnek is otthont ad a település, ennek eredményeképp igen eredeti, fából készült szobrok díszítik a település tereit. A községben szlovák tájház van az autóbuszforduló mellett, az üvegfúvók szobrai fölött. A XVIII. századi üveghuta-technológiát idézi meg az újonnan épített huta, amely az egykori mátraszentimrei huta mása. Egyedi tűzterében egyszerre 100 kilogramm üveget tudnak olvasztani. A hutához az autóbuszforduló előtti útbaigazító tábla mutatja az utat. Az üvegcsűr közelében, az oktatási házban található a Zempléni Huták üvegei című kiállítás, amely a vidék hagyományos termékeiből ad ízelítőt. A kiállítások és a huta a 47/370-043 és a 20/345-4923 telefonszámokon történő, előzetes bejelentkezéssel látogatható.
 

És akkor jöjjön a másik gyönyörűség, a lepukkant, omladozó csoda: Cekeháza.

Szavak nincsenek rá, hogy milyen érzés egy teljesen elhagyott réges-régi kastélyban, annak parkjában, feldúlt kriptájában, és omladozó majorsági épületeiben sétálgatni. Egyszerre nagyon jó érzés is, és szomorú is. Jó, mert talán két év múlva összedől a kastély, vagy lezárják a látogatók elől, és akkor talán az utolsók között lehettünk azok, akik még látták. És persze nagyon szomorú is, látni a pusztulást, az enyészetet, azt, hogy a kastély már annyira tönkrement, hogy szinte menthetetlen, ha csak egy igazi jóértelemben vett őrült bele nem szeret, akinek megtetszik a táj, a többszáz éves fák, aki értékelni tudja a korabeli központ falfűtést, és persze van idege megvívni a harcot a furcsa helyzettel: az épületek a cekeházi önkormányzat tulajdonában állnak, de a park több cég és magánember birtokában van. Állítólag az önkormányzat is ezért nem tud semmit kezdeni a helyzettel, de gondolom pár milliárd forint is hiányzik a kasszájukból. Így pedig szépen lassan összeomlanak az épületek, a kúpcserepeket már mind elhordták, de vittek minden ajtót, ablakot, használható gerendát, követ és bármit, ami mozdítható volt. Csak elképzelni lehet, milyen gyönyörű lehetett itt minden mondjuk száz évvel ezelőtt. Kár érte!

A kastélyról:
Eleinte a Czekék birtoka volt a terület, és bár már a XV. század első felében is oklevelek említik a családot, a birtokokról és az egykor itt álló udvarházról nem maradtak fenn oklevelek. A XVI. század végén házasság révén a Széki család birtokába került az épület, majd több öröklés után Széki Erzsébet Patay Jánossal kötött házassága révén került a XVII. század végén a Patayak birtokába, igaz, ekkoriban még jó ideig nem éltek itt. Az egyetlen hiteles adat Patay I. Sámuel 1726-os végrendelete, amelyben eleiről rámaradt örökös kastélyhelyen épült udvarházukat említi, mely a mai kastély déli, legrégebbi szárnya helyén állt. Patay III. Sámuel (1772-1819) már életvitelszerűen beköltözött Czekeházára, az ő nevéhez köthető a korábban már igen romos (az 1780-as években készült precíz katonai leírás nem is említi!) épület felújítása. 1819-ben bekövetkezett halála után, az 1820-40-es években IV. Sámuel (1799-1868) a jelenleg látható klasszicista stílusú kastély megépíttetését elkezdte, amely a Patayak családi hagyománya szerint a kertben szabadon álló egykori udvarház szimmetrikusra bővítésével (a hossztengelyre merőleges középső és északi tömbbel, illetve közöttük levő összekötő tömbökkel), mindegyiket egyforma stílusúra alkotva készült el. A helyszíni kutatások azonban ezt a verziót nem mindenben erősítik meg, valószínűleg a korábbi, rossz állapotú Czeke-udvarházat teljesen lebontották, s a helyén épült meg e kastély elődje.
Középső tömbje egyemeletes, végfalain egy-egy, díszes kőkonzolokon nyugvó, kovácsoltvas korlátú erkély ugrik ki. Az északnyugati oldalon részben már leszakadva található, míg a délkeleti homlokzaton a félköríves nyílású, nagy méretű loggiára vastag, keményfából épült, alulról vakolt csigalépcső vezet fel a földszintről, lépcsőházán magas, de keskeny ablakkal.
Az északnyugati főhomlokzat előtt a XIX. század utolsó évtizedeiben épült terasz romja található, melyre a kertből kétoldalt vitt kőlépcső – igaz, ezek közül ma már csak az északi használható romjaiban. A terasz előtetője svájci stílusú faragott és fűrészelt fagerendákból készült, oszlopai között szintén fűrészelt díszítésű mellvéd volt. Ugyanitt, a homlokzat középrizalitjának timpanonjában még ma is látható a Patay család díszes, de színezetlen teljes címerpajzsa.
A szélső tömbök és az összekötők is földszintesek, előbbiek véghomlokzatát hármas osztású ablakok törik át (fölöttük félkörös ívmező), míg az összekötők homlokzatán 4-4 darab egyenes záródású ablak, végigfutó szemöldökpárkányuk fölött tagozott keretelésű, félkörös ívmező látható (amely hasonlít az abaújszántói Ulánus-ház középrészén levőkhöz).
Az egyes épületrészeket viszonylag alacsony nyeregtetők fedik, melyeket a szélső tömbök két-két végén timpanonok zárnak le, szegmensíves nyílásokkal (bennük valószínűleg vaskeretes üvegezés volt egykor).
A falsíkokat vízszintesen erőteljes párkányok tagolják. Az összekötő tömbökben a hátsó homlokzat mögött keskeny cselédfolyosó húzódik, ahonnan a személyzet a szobákat az urak zavarása nélkül megközelíthette, itt barokk kori fűtőnyílások kőkeretei is láthatóak.
A földszinti plafonokon néhol láthatóak az egykori, XIX. században készült, klasszicizáló, későbarokk festett díszítések nyomai, illetve a külső homlokzati részeken a valamikori vakolat színezése is – utóbbi harmonizál a majorsági épületek színeivel.
A pinceszinten található helyiségek (a beszakadt födém ellenére) még jó állapotúak, az egykori kéménynyílás a padlástérben dupla nyílásúvá szélesedik. Mint megtudtuk, a kastélyban korábban (legalább részben) a ma “újrafeltalált” falfűtés működött, ennek járatai több helyen is megfigyelhetők a falakban. A fűtést a pince helyiségeiből oldották meg, onnan a meleg levegő magától szállt felfelé.
Érdekesség (és ez szintén megfigyelhető az abaújszántói Ulánus-házban), hogy a vastag falakban az (egykori) ajtókeretek mögött függőleges fülkéket alakítottak ki, ezeket az ajtókeretekben üveglappal zárták le, és bennük polcokat, kisebb díszeket helyeztek el.

Utolsó lakója VII. Sámuel (Simi, 1884-1966) volt, a II. Világháború után, az államosításkor tőle kobozták el a kastélyt, mely ezután egy ideig kollégiumként működött, később a helyi TSZ raktárai és szolgálati (pontosabban: szükség)lakása lett belőle, ám az állagmegóvással -az akkori közgondolkodásnak megfelelően- a beköltöztetettek nem törődtek. Ennek megfelelően állapota folyamatosan romlott, így 1982-83-ban teljesen új födémet és tetőzetet kellett építeni rá. Ekkor verték le a falakról a külső és belső vakolatot is, hogy a falnedvesedést valamennyire megállítsák.
A rendszerváltás után magánkézbe került, majd többszöri tulajdonosváltáson átesett kastély felújítására egyik tulaj idején sem került sor, míg végül az abaújszántói önkormányzat 2003. elején visszavásárolta az épületet akkori birtoklójától. A tervek között szerepelt tájmúzeum, konferenciaterem, szállások, étterem, illetve a majorsági épületekben turistaszálló kialakítása is. Sajnos azonban az egykori kastélypark területe továbbra is magánkézben maradt, így az önkormányzat a komplex felújítás esetleges pályázati pénzeihez sem férhet hozzá. Rendkívül elszomorító, ugyanakkor a mai magyar közállapotokat igen híven tükröző helyzet ez.

Ma már egyetlen nyílászáró sincs a kastélyon, illetve az ablak- és ajtókeretek egy része is eltűnt, de az egykor felújított tetőn sok lyuk is tátong, amelyeken keresztül a tetőzet, a födém és a falak is folyamatosan áznak, így a kastély évek óta tovább pusztul, jövője meglehetősen bizonytalan – annak ellenére, hogy műemléki védelem alatt áll…

A mesterséges domb alá épített családi kriptához hárs- és vadgesztenyefasor vezet, ám az egykor itt található koporsókat régen elvitték innen a közeli cekeházi temetőbe, s ma már ez az építmény is jórészt szétverve látható. A bejárat feletti timpanonban két kőrózsa, tetején egykor kőkereszt állt, az ajtó melletti falakon eredetileg két koszorúdísz volt látható (az egyikben “ÉPÜLT” felirat, a másikban évszám, utóbbiból azonban ma már nem sok maradt – talán 1831 vagy 1891 lehetett rajta).
A kastély körüli parkban még megtalálhatóak az egykori épített kert nyomai: a kastéllyal nagyjából egyező korú kis- és nagylevelű hársakkal és vadgesztenyékkel szegélyezett allé vezet a kriptához, de ezen kívül igen idős (és hatalmas) kocsányos tölgyek, platán, szomorú japánakácok és korai juharok is élnek itt, melyek jellemzően az akkori idők divatos fái voltak. A majorság épületeinek egy része még ma is viszonylag jó állapotban van (hiszen a TSZ-időkben is használták őket), jól felismerhető egykori funkciójuk: a nagyméretű szarvasmarha-istállók, az intézői ház, a szárító, vagy a kastély mögötti részen a kis méretű, a parádés lovak számára készült istálló, különálló állásokkal. Más épületek sajnos omladoznak, a beázó tető miatt a hatalmas gerendák is elroppantak; egy épületet pedig jól láthatóan széthordtak, csak az alapjai maradtak meg. A parádés istálló és a kastély közötti nagyobb bozótos folt alatt volt az egykori konyha, ennek már jóformán kövei sem látszanak.