Fűszer és Lélek archívum

Emlékszem, jó tíz éve találkoztam először a „Süssünk-főzzünk bonyolultat” gondolatával egy általam végigfeszengett vacsorán. Az akkor még cseppet sem elterjedt minimalizmussal megdizájnolt – és ennek megfelelően árfektetett – étteremben kicsit több híres ember ülte körül az asztalt, mint nem. Ennek azért lehetett köze ahhoz, hogy mi voltunk az egyedüli vendégek. Ha jól emlékszem, a gondolat a következőképpen vetődött fel: a konyhában gyermekkora óta példátlanul jártas mesélő és – verbatim idézet – KEDVESE hétre várt vendégeket, ám hat órára már mindennel elkészültek. Erre ő kitalálta, nosza, gyorsan készítsenek valami bonyolultat is. Ezért sebesen összedobtak egy rebarbara fagylaltot, kehelynek meg öntöttek egy kis karamellt a merőkanál hátára. Hát ezt én megjegyeztem. Miért is hittem korábban, hogy egy vacsoránál a praktikus megoldás a cél? Hol máshol kezdődne a művészet, mint a nehéznél? Márpedig akármi legyen is a gasztrotrip konkrétan, éppen ez emeli el a vegetatív létfenntartástól és irányítja a kultúra felé.

Az emlék a minap ismét felbukkant, amikor a körút felé igyekezve automatikusan elolvastam a Kánaán étterem elé kitett, krétával megszövegezett táblát. Marakuja cheesecake. A Csanády utca  kulináris fénypontját hajdan nagyon-nagyon szerettem, de most nem afelé tart az életem, hogy vendéglőkben üldögéljek. Mindegy, a rokonszenv töretlen, viszont ha falhoz állítanának, melyik is pontosan a marakuja, nem biztos, hogy nem vesznék oda.

A vágy viszont garantáltan felébredt: készítsünk valami bonyolultat. Hamarosan kiderült, a brownie mellett amerikai nemzeti édességnek számító sajttorta egyáltalán, de cseppet sem komplikált. Mondhatni pikpak elkészül! Maradt tehát a rendhagyó gyümölcs mint fókuszpont. Köröztem is ezügyben a szívemnek oly kedves Lehelen néhányat, de legfeljebb ananászt, friss áfonyát vagy néhány szem „pedig gyerekkoromban sarkkutató akartam lenni” kiwit vihettem volna haza. Be kellett látnom, ha sokkoló gyümölcsöt akarunk levadászni, arra a nyár robbanása alkalmatlan időszak. Maradt az eper. Nem tudom, meddig kapható még, néhány gasztroblogőz előszeretetttel célozgat a közelgő befőzésidényre, ebből azt olvasom ki, hogy a csillogó dívapozíciót illetően lassan érik a könnyes búcsú. Ó, drága eper. Van JohnBraine-nek egy mondata: „Az epernek nem túl magas a tápértéke, de amíg van a piacon, együnk belőle minél többet.”

Ő persze a sikert értette ez alatt.

Monogramos cheesecake

200 g cukormentes háztartási keksz

70 g olvasztott vaj

500 g mascarpone

125 g túró

200 g xilitol

1 evőkanál vaníliaesszencia

4 tojás

300 g tejföl

egy kiskanálnyi vajkrém

A vajat megolvasztottam, a kekszet turmixgépben nagy morzsákra zúztam, majd ráöntöttem a folyékony vajat. Belesimítottam egy nagyobb tortaformába és a hűtőbe tettem.

Összekevertem a mascarpónét, a túrót, a vajkrémet, a xilitolt és a vaníliát, majd egyenként hozzáadtam az egész tojásokat és a tejfölt. Kivettem a tésztát, rátöltöttem a sűrű masszát és a sütő alsó rácsán, másfeles fokozaton addig sütöttem, amíg a széle kicsit megbarnult. Van az angol szavaknak egy tartománya. Cseppet sem hivatalos, amit mondok róluk, de masszív tapasztalatra épül. Olyan erőteljesen képviselik a jelentésüket, hogy már-már hangutánzónak tekinthetők. Például ez: WOBBLY. Puha, ingatag, csendesen magabiztos. Benne van az a finom, a kétely látszatát is elutasító remegés, amilyennek az elkészült sajttortát kell látnunk. Más szavakkal tehát: a sajttortát akkor emeljük ki a sütőből, amikor kellőképpen wobbly a bizalomgerjesztően sárga, krémes, illatos, lágy teteje. Aztán már csak a gyerekeink monogramját biggyesztjük rá friss eperből.

Erre odafordultam hozzá, és azt feleltem neki, ha ennyire fontos az a rohadt Louvre, legyen, ahogy akarja. Engem nem zavar, váljunk teljesen külön, járja be a maga Párizsát egyedül, ha nem kell neki az enyém, majd esténként megbeszéljük, vagy ha így sem jó, augusztus végén otthon, most meg a magam részéről esetleg lefeküdnék aludni, mégiscsak negyed három, ő persze még olvasson, ha gondolja. Alex vállat vont és lement a konyhába vörösborért. Amikor visszatért, letette a poharakat az asztalra, megfogta az ágyneműjét, hogy áthurcolkodjon Arthur szobájába, mert ő még úgysem tudna aludni, a beteg fiú viszont, gyötrelmes kiáltásai alapján, fent van, és nyilván nem bánná a társaságot. „Milyen nyelven beszélgettek?”, gondoltam, mielőtt becsukta az ajtót. Alex rám nézett. „Attól függ. Néha elég érezni valamit, holdfényes tó, lebegés, fák. Máskor bekapcsoljuk a magnóját, és nézünk magunk elé. Zenét minékünk, csak zenét.”

Másnap tizenegy után ébredtem, rögtön tudtam, nem várhatom el Pauliktól, hogy még mindig ott szobrozzon a Luxembourg bejáratánál, egész Párizs nyitott könyvként hevert előttem, bármelyik mondata lehetett Paulik Endre, nem fésülködtem, és nem is kávéztam, előző napi gyűrött ruháimat magamra ráncigálva rohantam a kerthez, ahol természetesen – kétszer körbejártam, de járhattam volna tízszer is – nem állt már a kedvemért senki.

„Miért nem láttuk még egyetlen festményét sem? Ha akkora a pofája? Ha tényleg exhibicionista?”

Belépsz a spájzba, és azt érzed, figyel. Nem támadóan, nem számonkérően. Szelíd, grimmi szürkeségben. Hetekbe telik, amíg visszanézel rá. Akkor sem foglalkozol vele. Nincs benne semmi érdekes. Nem csíp beléd, nem idegesít enyhén, nem fanyar, nem renitens. Ezzel szemben makulátlan. Nem az a pofoznivaló áljókislány, akitől már hetedikben égnek állt a hajad. Ő igazán jó. Tényleg a javadat akarja. Megpróbáltad főszerepre castingolni az étrendedben, reggeliztél belőle kását napokon, heteken át. Amennyi aszalt szilva és csepp méz játszott vele együtt, már rá sem tudtál nézni a „megbolondít” igére. De őt nem utáltad. Egyszerűen elfelejtetted, eluntad a fantasztikus, fantasztikusan visszafogott adottságait. Sajnálod, a legritkábban figyelsz oda arra, mit mond. Túl légies a hangja, túl kerek minden, amit állít. Csak belekezd az ártatlan mondataiba, és te fejben már messze jársz az orgianisztikus gasztrobűnökben.

Közben észre sem veszed, hogy parányi tökhintaján megint hazaért éjfél előtt.

Gabonapehely túróval

80 g árpapehely

3 ek xilitol

1 ek teljes kiőrlésű liszt

fél csomag sütőpor

125 g túró

1 tojás

1 tojás sárgája

tizenvalahány szem fagyasztott áfonya

Tíz percre beáztattam az árpapelyhet. Amennyi víz maradt rajta, leöntöttem, majd botmixerrel péppé zúztam. Hozzákevertem a biztonság kedvéért az egy kanál lisztet, benne a sütőporral, a tojást, meg két evőkanál xilitolt. Egy másik tálkában kikevertem a túrót, a tojás sárgáját és egy kanál xilitolt. A túrós mixet belesimítottam a sütőpapírral bélelt tepsibe, és fagyasztott áfonyákat potyogtattam rá. Nagyon szeretem, ahogy százhetven-nyolcvan fokon enged ki a mirelit gyümölcs, és terjeszkedik, amerre lát. Ha egyszer lesz türelmem a cukormentes fagyiból órákon át kikevergetni a kristályosodást, beccszóra kipróbálom, milyen, amikor apró labdákat rejtek a sütibe, és azok csak a forróságban adják majd meg magukat. Rákentem a tésztát, és kettes fokozaton villapróbáig sütöttem.

Semmi különös, de nagyon jólesik azokban a „mit is kívánok csak úgy” pillanatokban. Egész délelőttre feltölt energival. Megjegyezném, valamiért úgy alakult, hogy a mákos megfejtéseknél vesszük egyértelműnek a mielőbbi fogmosást. De a túrós sütiknél ugyanúgy kötelező.

Mindjárt a második este, miközben hazakísért minket, valaki hatalmasat üvöltött a hátunk mögött: Paulik megfordult, és hangosan nevetve az illető nyakába ugrott. Álldogált az idegen mellett néhány kicsit bamba fiatalember, hat évvel később a pesti éjszakában ezt nevezik majd lassulásnak, Paulik valamennyit végiglapogatta, kacagott, és nagyon hangosan beszélt franciául. Intett nekünk, jöjjünk közelebb, be is mutatott, bár azt hiszem, senkit nem érdekelt, hogy hívnak minket, különösen mert a vállamat átkarolva azonnal közölte rólam, egy szót sem beszélek ezen a nyelven, és szinte azonnal egy tágas lakásban találtuk magunkat a Rue de Rivolin, a Chatelet áruház közelében, ahová nekünk úgysem lesz pénzünk betérni, bordó falak között, az egyik szobában fekete, depressziós zene szólt, a másikban Madonna True Blue című lemeze forgott sokadszor, de nem utoljára, a harmadikban Chris De Burgh nyálazott a vörösbe öltözött hölgyről, a konyhában füveztek, Paulik rögtön beszállt, én nem kértem, pedig neki nagyon jól állt. Alex megkérdezte, nem bánja-e a házigazda, hogy nem hoztunk bort, Paulik azonnal kerített egy-egy pohárral mindkettőnknek. És amikor tíz perce hiába kerestem egy rakás francia képzőművész között, és azt hittem, többé sosem látjuk, de így is megérte, tűzforró kéz ereszkedett a vállamra, és a fülembe azt súgta valaki, Don Corleone, nagy tisztesség a számomra, hogy engem is meghívtál a házadba a lányod esküvője napján. Tánc közben úgy éreztem, szétrobbanok, ezer darabkámat soha többé nem lehet összerakni, itt maradok a bordó félhomályban a festmények alatt, a kisplasztikák hajlataiban, a képregények mousse de chocolat-val maszatolt lapjai közt örökre. Vagy beleveszek ebbe a sötét örvénybe.

Janka néni a piacra küldött minket, hogy vegyük meg a bemutatkozó vacsorára valót. Helyenként még magyarul sem értettem, mit írt a cédulára, úgyhogy Alex és én inkább az orrunkat követtük, és igyekeztünk nem túl sokat költeni. Paulik két csokorral érkezett, és mindent tudott a fogásokról, amelyekből mi egy szót sem értettünk, pedig a potage malouin végül is egyszerű kelkáposzta- és krumplileves, a navarin printanier bárányragu, a fehér dáma pedig szív alakú vaníliás sütemény, a közepében málnalekvárral. Evés közben képregényszövegeket adott a kis zöldség- és húsdarabkák szájába, valamennyi édes-bús aláfestő zene mellett mesélte el szomorú délutánját – Janka néni tehetetlenül igyekezett tálalni, újra meg újra kibuggyant belőle a nevetés, és miközben kiszaladt rendbe hozni a sminkjét, a szeme körül kialakult ijesztő fekete karikákat eltüntetni, odasúgta nekem: tünemény!

És Saint Michel pályaudvar lett Párizs neve, mellette a metrómegállóval, bonyolult, mint a nagyregény, ahol varázslat eltévedni, Gare d’Austerlitz felé indulni Port Royal helyett. Sosem mondták még a felnőttek, hogy lehet egész délelőtt kávét inni, este pedig elüldögélni ott, ahol adják. És hatalmas szélvihart jelentett Párizs neve az Étoiles-on, meg a Diadalív tetején, hirtelen záport a Trocadero kertben, testhez tapadó Párizs, tűzijátékot a lepecsételt szemhéjad mögött, ha csukott szemmel próbálsz végigmenni a Pont Neufön, a szigetről hazafelé botorkálva hajnalban…