Címke: ajánlom

Azt hiszem mi is megérdemeljük, hogy egy kicsit lecsatlakozzunk a Mátrixról pár napra, még ha nem is teljesen. Arra gondoltam, hogy addig se hagyom az olvasókat írás nélkül, ezért megkértem pár barátomat, hogy írjanak augusztusban a Fűszeresre.

Tudom, hogy sokan várjátok a kuglófot, ezért rögtön Hídvégi Andrással kezdjük, aki nemrég meghalt nagymamájáról emlékezik meg egy kuglófos írásban.

De lesz majd Lila Füge, Chili és Vanília, aki nem akar női táskákról íni, pedig itt lett volna a nagy lehetőség számára. Aztán főz valami “zsidósat” Anna a Malackarajról, ír valamit Shadai is a Judapestről, de az is lehet, hogy Bitter Brunó néven jelentkezik majd, és valami nagyon komolyat kaptok.

Winkler Nóra Jeruzsálemben járt és nagyon szép interjút készített a jiddis/zsidó gasztronómiáról.

Novák Péter aki János is egyben és nem mellesleg a jobb oldalon látható Facebook logot is csinálta, 16 év után felbukkant és Spanyolországot lecserélte a Zemplénre. Erről még lesz itt szó, kíváncsi leszek a bevezetőjére.

Csite Norbi most palackozza első borait Erdőbényén, úgyhogy vagy erről, vagy valami egészen másról ír majd itt nálunk.

Persze én se veszek el teljesen, de a férjem már feltöltött két írást, nemsokára azokat is olvashatjátok.

Addig is csatlakozzatok a Fűszeres blog Facebook oldalához, ahol minden megjelenik, ami ide nem fér be, de talán érdekel benneteket.

Az utóbbi hetekben Lila Fügével végigjártuk a budapesti piacok nagy részét, és megírtuk mit tapasztaltunk.
Csepeli és Bosnyák téri piac
Sirató a régi csarnokokért (Hold utcai csarnok, Klauzál téri csarnok, Batthány téri csarnok, Hunyadi téri csarnok)
Fővám téri nagycsarnok, 12. kerületi biopiac
Garay téri csarnok és a Kolosy téri piac
Újpesti piac és a Fehérvári úti csarnok
Fény utcai piac és a Lehel
Ma lesz az utolsó része a sorozatnak, a szombati piacokkal: Hunyadi tér, Komjádi uszoda előtti piac, stb.
Közben sokszor jött szóba a piac mint intézmény máshol is: Norbi teljesen ki van akadva azon, megjegyzem jogosan, hogy hatalmas sorok kígyóznak a nagybani piac előtt, így nem csoda, ha minden piacon szinte ugyanaz a választék, szinte alig valahol lehet valódi háztáji, jó minőségű árut kapni. Félünk a külföldi “agyonkezelt” zöldségektől, de sajnos a magyar áru is ugyanilyen rossz, azért, mert hatalmas betűkkel hirdetik hogy magyar, attól még fóliából jön, vagy agyonpermetezett íztelen vacak.
Persze mi vásárlók vagyunk a hibásak, mert bár szeretnénk a jót, de se többet fizetni, se messze elmenni nincs kedvünk érte, megjegyzem este hatkor, munka után érthető választás a hipermarket, nincs jogom ezért senkit elítélni, én is szoktam ott vásárolni.
Le kell írni, hogy a piacok megszűnése nem csak magyar sajátosság, mindenhol hasonló a helyzet, a globalizáció nem kispiac, szombati alkalmi piac barát.
A párizsiak is siratják az 1971-ben bezárt Les Halles-t, de Londonban is rengeteg piac szűnt meg az utóbbi negyven évben, igaz ezek a hatalmas metropoliszok kitermelték a saját kultikus piacaikat is, és Bécsben is az egyik legnagyobb vonzerő a Naschmarkt.

Már csak az hatalmas változást hozna, ha egy-egy piacon belül nem egy kézben fonódna össze mondjuk az összes zöldséges stand, de amíg nem lesz a budapestieknek vastagabb a pénztárcája, és nem erősödik meg az a réteg, akik a pénzükkel szavaznak az árukra, addig ez nem nagyon fog változni sajnos. Pedig igény már ha nem is nagy, de mutatkozik: Csite Norbi remek krumplija hatalmas sláger volt tavaly, idén is alig várjuk, hogy végre ehessünk belőle, de pár napja a facebooken verődtünk össze egy pillanat alatt, és foglaltunk le 400 kiló gönci barackot a Zemplénből. Mi is jól járunk, mert valódi, ízes barackot kapunk, Budapestre felszállítva, és a barackos ember is nagyon boldog, hogy nem csak cefrébe szórhatja a barackot, bár tegyük hozzá, az se rossz vég egy érett sárgabarack számára 🙂
És akkor a végén egy kis piacos programajánló holnapra:
Gyereknap a Hunyadi téri paicon.

Rohannak a napok! Kinézek a szoba ablakán, mert már egy órája hallom, ahogy két kislány pusmog az ablakunk alatt, közben néha felnevetnek. Ülnek az árok szélén és beszélgetnek. Eljött a dél is, azt hittem majd ebédelni hazamennek, de nem, azóta is itt vannak, most éppen egy kalapnyi hársvirágot szedtek, abból tűzik egymás hajába a virágokat.
Egyikük, a szőke, váltig állítja, hogy ha hársvirággal mosunk hajat, szőkébb lesz tőle a hajunk. Undok dolog lenne kikiabálni az ablakon, hogy az a kamilla, még lebuknék, hogy hallgatózom 🙂
Emlékszem, gyerekkoromban nekem is olyan hosszúnak tűntek a nyarak. Lelassult minden, magamban lehettem a gondolataimmal, és ha már nagyon nem bírtam tovább, hát bekopogtam a szomszédba a barátnőmért. Nagyanyám nem akart nekem mindig programot csinálni, hagyta, hogy megcsináljam magamnak. Pont erről beszélgettünk múlt héten, hogy valamiért kényszert érzünk arra, hogy a gyereknek folyamatosan valamilyen szórakoztató élményt találjunk.
Olyan, hogy csak úgy elvan a kertben naphosszat, és “unatkozik”, az már szinte elképzelhetetlen. Óvoda, aztán napközis tábor, utána nagymama strandra hordja, majd közös nyaralás, és hipp-hopp, már itt is a szeptember.
Ehhez képest engem júniusban levittek nagyanyámhoz, ahol a délelőttjeim azzal teltek, hogy kiskéssel vékonyra metéltem az orgonabokor leveleit, majd liliomlevélbe töltöttem, amit útifűvel kötöttem meg. Ez volt a töltött káposzta, egy nap alatt elkészült belőle legalább száz. A tyúkok határozottan szerették.
De volt olyan nap, amikor a barátnőmmel egy egész napig próbáltuk repülni tanítani a csirkéket: nagyanyám nem örült annyira, de szerintem a csirkék se. Aztán egy egész hétig rajzoltunk terveket arra, hogyan fogjuk a kisház fáskamráját átalakítani cukrászda-állatorvosi rendelő komplexummá, mert arról nem tudtunk dönteni, hogy a hasunkat, vagy az állatokat szeretjük-e jobban.
Gyönyörű nyakláncokat fűztünk kecskerágóból, hozzá illő karpereccel, de a fiúk eltépték az utcában, úgyhogy sírva rohantam haza. Nagyanyám meg jól leszidott, miért állok szóba utcagyerekekkel. Végül is utcagyerekek voltak, ott laktak mind a mi utcánkban. De nem mindig voltunk rosszban a fiúkkal, hiszen ők tudták a legjobban felduzzasztani a patakot, így akár térdig is ért benne a jéghideg víz, akkor már lehetett pancsolni. Fogtunk ott pici halakat, amit reggelre megevett a macska a lavórból, amiben hatalmas pontyokká szándékoztuk őket nevelni, de próbálkoztunk ebihalak tenyésztésével is, inkább kevesebb, mint több sikerrel.
Persze hetente egyszer engem is elkapott a búsulás, hogy mikor jönnek már a szüleim, vagy mikor megyünk már strandra. Ilyenkor nagyanyám összekapta magát, és elvitt a közeli strandra vonattal. Utólag mindig megbántam, hogy kisírtam magamnak ezt a programot: hetven körüli öregasszonyokkal ülni egy meleg vizes medencében, és azt hallgatni, hogy ki mit főz a jövő héten (zöldpaszuly levest, mi mást?) nem volt annyira szórakoztató, mint otthon lenni a kertben.
Megfogadtam, hagyni fogom a gyereket unatkozni. És akkor még az Alma együttes se fog szólni, úgy jobban beindul a fantázia, igaz arra most se lehet panaszom…