Nagyapám, nagybáttyámmal főzés közben.Anyai nagyanyám vadas marháját már megfőztem, apai nagyanyám jó pár receptjét szintén, kivéve a húslevesét, amire sajnos csak emlékezni tudok. Annál jobb, szebb, és illatosabb húslevest senki nem tud főzni, ebben biztos vagyok. Több titka is lehetett, én már a kertben nevelt baromfinál elakadok. Mama maga vágta a csirkét, aztán leforrázta, majd megpucolta. Talán manapság már kevesen ismerik a leforrázott csirke szagát, de el kell mondanom, hogy rettenetes. Utáltam gyerekkoromban az udvaron nézni, ahogy a vájlingból gőzölög a csirke, majd nagyanyán gyorsan megfosztja a tollától. Egy valami vígasztalt csak, hogy olyankor mindig almás pite sült a konyhában, aminek fantasztikus illata hamar feledtette az ázó csirke szagát. Hatalmas fazékban főtt mindig a húsleves, jól bezöldségelve, egy egész töltött tyúkkal együtt. Egyszer meg is jegyeztem mamának, hogy pesten nem ám ilyen csúnya sárga csirkét árulnak a csarnokban, mint ez, hanem szép fehéret 🙂
A tölteléket a csirkébe nagyon ügyesen tömködte nagyanyám úgy, hogy a bőre alatt mindenhol volt töltelék, mégse szakadt ki a bőr sehol. Ehhez a hagymát előbb szó szerint megpirította, szinte már oda is kapatta, és utána keverte össze a kenyérrel, a májjal, tojással, és zöldségekkel. Aztán a tyúkot összevarrta, és egészben főzete a levesbe. Persze mindig házi cérnametéltkéje volt hozzá. Most is a fülemben van az a hang, amikor az egymásra rakott tésztadarabokra rányomta a kést, és levágott egy sor metéltkét. Nagyon gyorsan dolgozott, majd egy lepedőre szórta a tésztát, amit bevitt, és rátett az ágyra. Napjában többször megforgatta a száradó metéltkéket, amíg teljesen ki nem száradtak. Náluk a családi hovatartozást tanultam meg, szüleimtől a főzést.
Édesapám az egyik báttyával, bor mindig volt az asztalon Hegyalján.
Főzni anyutól tanultam, persze minden kötelezettség nélkül. Imádtam a konyhában sertepertélni, és édesanyám nem zavart el a tűzhely mellől. Ő mondta mindig, hogy ha gulyáslevest tudok főzni, akkor mindnet tudok. És ezzel nagyjából egyet is értek. No, nem a gulyással kezdtem, hanem a pudinggal, majd a kókuszgolyó következett, aztán melegszendvics löncshúsból (jól befűszerezve, hogy ne lehessen érezni a löncshús ízét), utána Bolognai spagetti (ez már az olasz nagynéném hatása), aztán paprikás krumpli, végül a gulyás maga. Édesanyám nagyon jól főz, de ő inkább a hagyományos ételek mestere. Nála jobb toroskáposztát, töltött karalábét, és rakott kelt senki nem csinál a világon. (Nem éppen a tipikus zsidó konyha receptjei)
Édesapám is nagyon jól főz, de ő inkább a különlegességeket szereti elkészíteni, alkalmanként, ha éppen olyan napra ébredt. Ő igazi receptolvasgató, régebben ő vásárolta a Magyar Konyhát, és most is vesz néha egy-egy szakácskönyvet, vagy újságot. Ha valami megtetszik neki, akkor megfőzi. Persze az igazi férfiételeket mindig felügyeli, mint a pacal, a birkapörkölt, stb.Van egy mondása, miszerint édesanyám azért főz jól, mert ő betanította. Ez persze nem igaz, de szereti társaságban előadni, vagy a másik mondását, amit akkorra tartogat, miután anyu főztjét megdicsérték: az én instrukcióim szerint készült! 🙂
Egy ilyen családban nehéz lett volna nem megtanulni főzni, vagy nem válni rajongójává a gasztronómiának.
Mégis tudatosan főzni, keresni a különleges recepteket, sokat olvasni ebben a témában Stahl Judit hatására kezdtem. Élénken él bennem az a pillanat, amikor egyszer munka után, hazafelé menet a kocsiban hallottam vele egy riportot, ahol arról beszélt, hogy micsoda hülye szöveg az, hogy a mai modern nő nem fér meg a tűzhely mellett egy-egy vacsora főzés idejére. (Ez még akkoriban volt, amikor a Nők Lapjában jelentek meg hetente az írásai.) Akkor megdobbant a szívem! Igen, én is így gondolom! Furcsa érzés volt, mintha az én gondolataimat hallottam volna vissza. Bár a baráti körünkben én főztem egyedül rendszeresen, de sejtettem, hogy a többiek tévednek, mikor furcsának gondolnak. Hiszen főzni igenis jó!
Aztán miután az összes ismerősöm agyára mentem a fotóimmal, ami az aktuális ebédet ábrázolta, elkezdtem a Fűszer és Lélek blogot. De ez már egy másik történet…
Ez a recept erdőbényei nagyanyám töltött káposztája. Szigorúan nem kóser. Ettem egyszer egy kóser töltött káposztát, úgyhogy mindenkit lebeszélek az ilyesmiről! Tejföl nélkül nem érdemes, még csak próbálkozni se! Anyai családom mindig savanyú káposztából főzi a töltött kápit, sok füstölt hússal, de a Zemplénben édes káposztából készül. Én ezt szeretem jobban, még akkor is, ha édesanyám minden télen savanyít egy nagy hordó káposztát, és az isteni finom.
Töltött káposzta gerslivel
Hozzávalók:
1 fej káposzta
½ Kg darált hús
1 bögre gersli
2 fej vöröshagyma
Só, bors
Csombor
Pirospaprika
2 ek paradicsompüré
Majoránna
Babérlevél
Egy fontos dolgot megjegyeznék: sokan mondják, hogy ők már soha nem tudnak „olyan” almáspitét, stb-t sütni, mint nagyanyjuk. Lehet, hogy az jobban ízlett, mert azt, az a drága kéz készítette, de azért a recepteket érdemes időben elkérni, mielőtt még késő lenne. A legnagyobb boldogság egy nagymamának, a jegyzetfüzettel érkező unoka!
Tokaj Rákóczi pince:
Nincs problémám az iskolásokkal, de úgy éreztem, hogy több mint 4000 forintért megérdemeltünk volna 20 percet gyerekzsivaj nélkül, ahogy ezt a többi helyen meg is kaptuk. Mint megtudtuk a „pincében” nem tárolnak valójában bort, mert a rengeteg látogató miatt a hőmérséklet felmelegedett, és különben is a látogatók mindenbe belenyúlkálnak, tisztelet a kivételnek! 🙂 Arról nem is beszélve, hogy az egész pince nem több, mint egy nagy terem és két 50 méteres mellékág.
Sárospatak Rákóczi Pince:
Minket és egy francia házaspárt ez alkalommal (törzslátogatók vagyunk) egy nagyon kedves lány vezetett. Minden nehézség nélkül tartott „szinkron” kóstolást a két nyelven. Érdekes, itt még soha nem hallottam mások becsmérlését, csak saját boraik dicséretét. A kóstoló a pince híres termében volt megtartva, amit szalonnasütőnek alakítottak ki hajdanán. A tűzből a füst a padok alá szállt, így melegítve a padon ülőket. A legenda szerint valaha itt sütötte szalonnáját Rákóczi Ferenc is, miközben a gyönyörű Cinka Panna cigánylány hegedűjével, és énekével szórakoztatta a fejedelmet . No igen, élni tudni kell!
Van, amikor befolyásolnak mások véleményei, de most cseppet sem inogtam meg. Ugyanis nem várom a sommeliert az Őskajánban. Nem, mert ott úgy érzem mindig magam, mintha a család vendége lennék, (hiszen itthon sem a sommellier kínálja a bort, mégis biztosra vehetem, hogy nem kapok rosszat).
Talán azért, mert legtöbbször sikerül olyan szobában leülnöm a hangulatos parasztházban, ahol magunk lehetünk a családommal. talán azért, mert a tulajdonos megkérdezi a férjemet azon a nagyon kedves francia akcentusán, hogy így gondolta-e a bélszínt.
Talán azért, mert a felszolgáló lány nem profi pincér, viszont megvan benne a kedvesség. Vagy azért, mert 3-4 órát ücsöröghetek ott, és nem érzem, hogy zavarnék. Mintha ők is tudnák, hogy most a mi családunk kiesett az időből, a térből, és ezt a pár órát hónapokra elraktározzuk, hogy erre emlékezhessünk, amikor a Hungária körúton ülünk a dugóban a kamionok között már negyven perce. Persze hegyalján nekem minden szebb, és minden finomabb. Kevés embert szeretnék megismerni személyesen, de Pascal a tulaj ilyen. Van a helyben valami, ami biztosíték arra, hogy remek ember lehet. Ahogy megoldotta, hogy egy igazi kis francia étterem úgy hasson Tolcsván, mintha mindig is ott állt volna. Mintha a nagyszüleim 70 éve ott ücsörögtek volna ünnepnapokon. Jó érzés a szívnek. 
Egy pár szó az étlapról: meglehetősen egyszerű, évszakonként változó menüsorok. Érdemes az ott ajánlottat végigenni, ha van rá kapacitás. Amit soha nem szabad kihagyni, az a kacsamáj. Mióta megnyitott az étterem, azóta az étlapon van, és igazi élmény. Mi, ha máshogy nem előételnek megeszünk egy tányérral ketten, hárman. Vagy egyszer visszamegyünk kacsamájat uzsonnázni ottlétünk alatt. Bárcsak minden délután így telne!
A tulajdonos festménye 🙂 Imádtuk!
A pince (persze, mit pince, pince rendszer!) a falu főterén található, már ha azt a kereszteződést, ahol az utak összefutnak lehet főtérnek nevezni 
Egyébként a pincék valaha a Rákócziak tulajdonában voltak, és az egész falu alatt húzódtak. Később ehhez fúrtak úgynevezett sípokat a bényeiek, és lezártak maguknak belőle szakaszokat. Persze a hatalmas pincerendszerben nem csak bort tároltak, ennyi bor soha nem volt Hegyalján. 
Teitelbaum rabbi egész életében komolyan várta a messiás mielőbbi megérkezését. Minden pénteken délután felkapaszkodott a Sátor-hegy tetejére, mert úgy értelmezte, a szombat beköszöntése előtt lesz a várva várt pillanat, és személyesen látni akarta a Messiás tündöklő megjelenését. Egész délután a hegytetőn időzőtt, mert onnan jó messzire el lehetett látni, ám amikor lebukott a nap a látóhatár szélén, elindult haza. A szombat beköszöntött, és a rabbi csalódottan tért vissza a városba, hogy egy hét múlva új reménnyel várja a megváltást. Mi persze libegővel mentünk fel a hegyre, ugyanis itt üzemel Magyarország leghosszabb libegője, ami annyira hosszú, hogy a közepén van egy megálló, ahova szakaszjeggyel lehet felmenni. Kicsit könnyebb dolgunk volt, mint annakidején a rabbinak. 
Amikor azután Teitelbaum rabbi 1841-ben megtért őseihez, a hitközség vezetői mesterük iránti tiszteletből úgy döntöttek, egy szegény, állástalan bóhert fogadnak fel, akinek ezután az lesz a feladata, hogy minden péntek délután, a szombat beköszöntése előtt megmássza a Sátor-hegyet, és jelentse a községnek, megérkezett-e a Messiás.
További híres újhelyi zsidók: Schwarz Vilmos 48-as honvéd főhadnagy, Engel József szobrász, Korpás (Klein) Alfréd lapszerkesztő, dr. Székely Albert főügyész, Schön Vilmos kórházigazgató, Reichard Salamon polgármester, Szépkuti Miklós költő és matematikus, József Attila barátja.
Mi is itt vagyunk a képen 😉
Legjobban a 
Egy kicsit a birtokról: külön „házi feladat” volt számomra ellátogatni ide, nem mintha magamtól nem tettem volna meg, de édesapám emlékezett a nagy diófára a Lőcsén, ahol a birtok felépült, és olvasta, hogy a fát meghagyták. Mint megtudtuk, ez a fa valóban sarkalatos pontja volt az építkezésnek, már a tervek is a fa köré készültek, és a fa meghálálta a gondoskodást, túlélte az építkezést, most pedig kellemes árnyékot biztosít. És a kilátás! Nem tudom, másnak is ilyen gyönyörűséget jelent-e Erdőbényét nézegetni, miután egy picit a fejébeszállt a bor, de ajánlom mindenkinek, hogy próbálja ki, megbánni biztosan nem fogja.
A kóstolót Hudák Péter a főborász tartotta, öt remek bort kóstoltunk: Tokaji Sárgamuskotály 2005, szárazTokaji Hárslevelű 2004, félédesTokaji Furmint 2004, szárazTokaji Hárslevelű 2003, félédesTokaji Cuvée 2004, édes. A kóstoló végén kaptunk még egy ráadás hatodikat, a Magita kisasszonyról elnevezett cuvét. Milyen érdekes az ember, persze, hogy ezt találtam a legszebbnek!
