– Nagyon finom a paradicsom, magyar – mondja a zöldséges csaj, udvarias-egyetértő mosolyt erőltetek az arcomra, persze, finom. Messziről látom, hogy a holland klón: szép fényes és vastag, élénkpiros héj, ha kirakják a standra, két hét múlva is ilyen szép, egészséges, mosolygós, fényes lesz, íze viszont semmi.
Magyar paradicsomként csak ilyet kapni, legyen fürtös, dobozos, bármilyen, csak ez van hiperben, kisközértben, zöldségesnél, piacon, mindenhol. Egy-két kistermelő kockáztat meg szezonban, eldugott piacsarkokban, biopiacokon másfélét, magánnyomozóval kell kerestetni.
Magyar almát is vettem, meg magyar eper is volt, magyar retek, magyar fokhagyma. Így első blikkre valami szimpatikus patriotizmusként is értékelhetnénk ezt a spontán zöldségmarketinget, az ország büszke a zöldségeire, igen ám, de a magyarként árult zöldek és gyümölcsök tízből kilencszer ugyanolyan silány minőségűek, mint a filléres gagyiimport. A magyar paradicsom inkább már antimárka, és a magyar almával sem jártam jobban: ízetlen szemét volt az is.
Akkor miféle patriotizmus ez? Csak úgy lejáratjuk, előre megfontoltan, nyereségvágyból a magyar jelzőt? Mert ha a magyar paradicsom, a magyar alma, a magyar retek átalában pocsék, akkor a magyar mivel egyenlő ebben a képletben?
Címke: ajánlom
Kincsünk (lehetne) a piac

A piac téma engem is foglalkoztat, legutóbb amerikai vendégeink kérdezték tőlünk, hogy hol vásárolunk, van-e jó farmer’s market Budapesten?
Budapesten, ahol hétközben hárommillió ember tartózkodik. Nem, ilyen piac nincs. Vannak jó helyek, jó a Nagycsarnokban Józsi a hentes, jó hétvégénként a Hunyadi tér, szívesen vásárolnék, ha megtehetném a biopiacon Kongresszusi központnál.
De a Nagycsarnokban egyre több stand kezd csak fokhagymafűzért, paprikafűzért és matyómintás kacatokat árusítani. A Lehel piacon múlthéten marhát adtak el falkockázva a tapasztalatlan barátnőmnek, amikor birkát kért. Kérlek titeket, hogy ne írjatok olyanokat, hogy aki nem ismeri fel, az meg is érdemli, meg nem veszünk előre felkockázott húst, stb., mert szerintem az alap kéne hogy legyen, hogy nem csapunk be senkit szándékosan! Zavar, hogy sok helyen megfestik a “tanyasi csirkét”, zavar, hogy háztáji tojásként árulják a 3-as kódú tojást, zavar, hogy a “kofák” egy része hajnalban a nagybani piacon vásárolja meg a portékáját.
Jó lenne, ha nem kéne fogyasztóvédelmi lapokat betanulni kívülről, ahhoz, hogy ne legyünk becsapva. Ha csak húsz forintom van egy tojásra, akkor nem baj, ha hármas kódú, de ha van módom többet fizetni érte, akkor ne akarjanak eladni ketreces tojást abban bízva, hogy nem ismerem a kódokat. És kikérem magamnak azt, amikor Lila Fügével, aki babakocsiban tolja a pici fiát, kifizetjük a kacsát, akkor a fickó bepróbálkozik azzal, hogy még nem adtuk oda a pénzt!
Ennek ellenére még mindig imádom a piacot!
A piacra lehet megbeszélni bevásárlós megbeszélést, lehet randizni délben a lángososnál, és lehet kedvenc, kedves árusokat találni, akiknek mindig van egy jó szava, akik mosolyognak, és akiknél úgy érzi az ember, hogy az ő kedvéért nyitottak ki aznap reggel.
Szeretem a vidéki piacokat, és valami furcsa romantikus érzéseket táplálok a lepukkant régi piacok iránt 🙂
Erősen a témába vág Az élő Tiszáért egyesület munkája. Ajánlom az oldaluk böngészését, sőt érdemes feliratkozni a hírlevelükre is, szerintem megéri azt a pár órát, mire az ember megismerkedik a munkájukkal, nagyon tanulságos.
Igazi piac ugyanis csak akkor lehetséges bárhol az országban, ha a kistermelők könnyebben piacra hordhatják a termékeiket!
“”Sikeres volt a civilek példátlan mértékű összefogás a Számos civil javaslatot tartalmaz a kistermelői rendelet hamarosan kihirdetésre kerülő módosításának utolsó verziója. 53 civilszervezet egy éven át dolgozott azért, hogy az új rendeletbe olyan elemek bekerüljenek, amelyek könnyítik a helyi élelmiszerek piacra jutási esélyeit, mert ezek segítségével fellendülhet a vidéki gazdaság és enyhülhet a válság okozta munkanélküliség. Ám a siker nem felhőtlen: egyes intézkedések újabb problémákat vetnek fel. Erről tartottak ma sajtótájékoztatót a civilek budapesti szakmai fórumuk szünetében. A civilek bíznak benne, hogy a közigazgatási egyeztetésben tett észrevételeik a kistermelői rendelet végső verziójába is bekerülnek majd, mely remélhetőleg mihamarabb kihirdetésre kerül. Az utolsó nyilvánosan elérhető módosításcsomagba fontos elemek bekerültek, ám egyes intézkedések új problémákat is felvetnek. A civilek a jövőben ezért további jogszabályok módosítását is kezdeményezni fogják, valamint ajánlásokat tesznek a magyar EU-elnökség számára az EU 2020 stratégiához és a 2013 utáni Közös Agrárpolitikához.
További teendők:
Kimaradtak azonban az új rendeletből nagyon fontos pontok. Például a termelői pálinka értékesítését az EU-s jövedéki szabályozás akadályozza, és kimaradt a termelői piac kategória létrehozása is, mert ezeket más, magasabb szintű jogszabályokkal kell rendezni. Információink szerint sajnos a falusi vendégasztal számára sem engedélyezik továbbra sem a házi disznóvágásból származó termékek értékesítését. A civilek a mai sajtótájékoztatójával egy időben egész napos konferenciát is szerveztek Kisléptékű élelmiszer-rendszerek jogszabályi környezete közelgő EU elnökségünk fényében címmel. Ennek társszervezője volt a Magyar Nemzeti Vidéki Hálózat is. A MNVH a Közös Agrárpolitikával kapcsolatos társadalmi aktivitás és javaslatok koordinálásában nagy szerepet vállal honlapján (www.mnvh.eu ) , tagjain és fórumain keresztül. A 2013 utáni KAP-hoz fűződő társadalmi vélemények beérkezését az EU agrárbiztosa által indított internetes aloldal teszi lehetővé: (http://ec.europa.eu/agriculture/cap-debate), ahol közvetlenül fogadják a javaslatokat.””
Ciki?
Hogy miért ülünk be ilyen helyekre? Mert hozzá tartozik a gyerekkel való nyaraláshoz. Mint ahogy hozzátartozik a gumicukor is néha, sőt a vattacukor is, még akkor is, ha én nem értem, hogy mit lehet azon szeretni, mikor semmi íze csak édes, és beleragad az ember hajába. Sőt, a kakasnyalókába se halt még bele senki, még akkor se, ha tényleg rossz az íze, és tudom, hogy rongálja a fogakat, mert a legjobb leharapni a fejét a kristálycukor és piros ételfesték szörnyetegnek.
Mindez a moziban fogalmazódott meg benne, amikor végignéztem egy kisfiú és anyukája hisztijét. Mindketten hisztiztek, és én a gyereknek adtam igazat.
Eljöttek egy gyerekfilmre, ahová elvileg tilos saját üdítőt bevinni, de ha valaki annyira fontosnak érzi az egészséges étkezést az év 365 napján, hogy attól egyetlen mozi erejéig se lehet eltérni, akkor szerintem nyugodtan csempésszen be valamit a táskájában a gyereknek.
Ez az anyuka nem ezt tette. Beálltak a sorba, ahol mindenki „menüt” kapott, vagyis egy kis popcornt egy kis üdítővel az aktuális film jelenetét ábrázoló pohárral és egy játékot. Mikor sorra kerültek, anyuka vett egy mentes vizet a kisfiúnak. Persze a srác rögtön elmesélte az igényét valami másra, mire anyukája előadást tartott az ötévforma gyereknek a sok káros anyagról amelyek ezekben a szemetekben vannak.
Nos, anyukának tökéletesen igaza volt, de nem hiszem, hogy egy gyerekekkel teli, hatalmas hodályban kéne a srácnak jellempróbát tartani. Ott, ahol sok száz másik gyerek bizony káros anyagokkal teli szemetet kapott, és tolta a szájába boldogan. Ha tényleg soha nem lehet kivételt tenni azzal a gyerekkel, akkor szerintem a büfé környékére se kell vinni, és rögtön nem fáj a szíve.
Tényleg nem elég az év 330 napján rendes ételt enni?
Anyám főztje
Kisfiúként nagyon rossz evő voltam. Igazság szerint rólam lehetett volna mintázni a rosszevő kisfiúk mintaképét. Többször előfordult, hogy nagyanyám egy pohár tejjel a kezében kergetett körül a lakásban, és próbált belémtömni egy falat vajaskenyeret reggelire. Akkoriban furcsa elképzelései voltak a (nagy)szülőknek arról, hogy mit kell egy kisgyereknek megennie. Például feltétlenül szükséges volt cukros, meleg tejet inni, mert az egészséges. Nekem persze már a gondolatától is hányingerem támadt. És ez nem csak gondolatban fordult elő. Nagyon sokszor hánytam. Előszeretettel hánytam össze mindent és mindenkit a legváratlanabb időpontokban. Egyetlen egy ellenszer létezett, amivel az esemény elkerülhető volt, és ez a csodatevő Traubi Soda. Ha nagyanyám elég sebes volt és a megfelelő pillanatban érkezett meg a Traubi Sodaval, akkor általában sikerült megakadályozni a komolyabb problémát. Hogy ennek van-e tudományos magyarázata, azóta sem jöttem rá. Talán a szénsav…
Aztán kiderült, hogy a hányingereim összefüggésben vannak a manduláim állapotával. És ez bizony száz százalékig igaznak bizonyult, ahogy kivették a már nem emlékszem melyik manduláimat, szinte azonnal megszűntek a hányingerek is.
Most már semmi nem állt az útjába a gyarapodásomnak. Étvágyam napról-napra javult, és egyre több mindent megettem. Mivel akkoriban sokat voltam nagyanyámnál, ezért legelső étkezéssel kapcsolatos élményeim is hozzá fűződnek. Nagyanyám a régi iskolát képviselte. Pörkölt nokedlivel, lecsó, rántott hús, húsleves, tojásos nokedli, káposztás tészta, ezek jutnak hirtelen eszembe. Persze mindennek az alapja a rendkívüli mennyiségű zsír volt, mert a zsír az ugye összeköt… Ez olyan sok volt, hogy a pörköltöt sokkal jobban szerettem hidegen enni, mert akkor pörköltzsíros kenyérként lehetett fogyasztani. A lecsó ugyancsak tocsogott a zsírban, az is jobb volt hidegen.
Mivel csendes gyerekként az egyik kitörési lehetőséget az extrém csípős lecsó hősies elfogyasztásában láttam, ezért ezt képes voltam 4 évesen, egy dömperes baleset során felszakadt szájjal is egy nyekkenés nélkül megenni. Ez persze bejött és máris a társaság középpontjába kerültem.
Anyám főztje már egészen reform volt nagyanyáméhoz képest. Sokkal kevesebb zsír, a korszak nagy vívmányainak széles körű alkalmazása, mint például a margarin, vagy a Vegeta. Ezt a kettőt azóta is előszeretettel használja, szinte bármibe képes őket beletenni. A fő különbség azonban az, hogy anyám főztjét imádtam, nem cseréltem volna le húsz Michelin csillagra sem. Sok-sok kedvencem volt, a szokásos nagyanyám féle repertoáron kívül a gulyásleves, vadas, milánói(!) makaróni, bolognai spagetti, krumplipüré, satöbbi, satöbbi. Lassacskán még a húslevest is megszerettem, aminek hosszú évekig még a szagát sem tudtam elviselni. Nagyanyám ebbe is annyi nagyon zsíros húst tett, hogy a leves tetejét egy egybefüggő, óriási zsír Zeppelin borította. Persze voltak olyan ételek, amiket soha sem sikerült rehabilitálni. A tökfőzelék és a gyümölcsleves még ma is közellenségnek számít nálunk. Az utóbbi azért, mert egy óvónőnek az a remek ötlete támadt, hogy addig fel nem állhatok az asztaltól, amíg meg nem ettem a gyümölcslevest, amit persze a mosdóban ki is hánytam. Akkor alakult ki bennem a Pavlovi reflex a gyümölcsleves és a hányás tekintetében. A tökfőzelékben pedig a kaprot utálom. Valahogy velemszületett kaporundorom van. Olyannyira, hogy amikor először bejött Magyarországra a McDonalds és mindenkinek el kellett ájulni a fantasztikus Big Mac-től én szó szerint kis híján kihánytam. Nem tudom valaki észrevette-e rajtam kívül, hogy a Big Mac szószban kapor is van.
Arra is hamar rájöttem, hogy a feleségem nagyon jól főz. Ekkor ért az első sokk, lehet, hogy nem az édesanyám főz a legjobban a világon! Kemény felismerés volt, de persze ez nem jelenti azt, hogy már nem szeretem édesanyám főztjét. Egy fiú örökké szereti az édesanyja főztjét. Persze most már szívesebben eszem meg a krumplipürét vajjal és nem étolajjal és már nem igazán szeretem a milánói makarónit sem, különösen nem félkész üveges szószból, „felturbózva”. Ezt az étolaj dolgot édesanyám pár hónapja árulta el nekünk, és láttam, ahogy a feleségem majdnem leesik a székről. Sőt ugyanazon az ebéden megtudhattuk azt is, hogy a vaj sokkal jobban hizlal, mint az étolaj, ezért kövérek a franciák. Ekkor éreztem úgy, hogy mennünk kel, mert ha nem, akkor a feleségem előadásba kezd, és az senkinek nem lenne jó, különösen nekem nem.
Az egész dolog addig fajult, hogy néha én is főzök. Ez azért elég nagyképű, mert eddig nem nagyon jutottam túl az alapokon. A tojásrántottát például remekül készítem, a gyereknek szinte mindig én csinálom meg, és Dávid kétnaponta biztosan kér rántottát vacsorára. Na jó, ennél azért egy fokkal tovább léptem. Pörköltöt állítólag jót csinálok és bolognai spagetti is jól megy. Gulyáslevesben sem vagyok rossz, bár szerintem a gulyásba nem kerülhet semmiféle zöldség, csak krumpli és lehetőleg annak is szét kell főnie, amitől az egész leves tartalmas lesz. Bevallom soha nem főztem még gulyást, de szakérteni nagyon tudok!
Elmondhatom magamról, hogy a mai magyar férfiról kialakított sztereotípiának majdnem teljes mértékben megfelelek.
A tüzet mindig én csinálom és pörköltöt is tudok készíteni. Talán még a halászléhez kellene egy kicsit értenem. És szó mi szó, valahogy nehezen tudnám elképzelni, hogy piskótát készítek uzsonnára, az valahogy nem elég macsó. És hogy teljessé tegyem a fejemben kavargó káoszt, ennek ellenére imádom Jamie Olivert, és csöppet sem tartom nőiesnek a konyhában sürgő-forgó férfiakat. Mondjuk próbálná valaki ráfogni a Gordon Ramsay-re, hogy nőies. Mélyebbek az arcán a ráncok, mint a Grand Canyon és olyan bunkó, mint a föld. Épp ezért szeretik a nők. Ki érti ezt?
Megyer-hegyi malomkőbánya

Mindenkinek érdekes lehet, ez e gyönyörű malomkő bánya, a hozzá vezető kellemes sétával, a hegybe vájt pincékkel, barlangokkal, az ősrégi malomőr állással, vagy a szintén a hegybe vájt barlanglakással, annak szabadkéményes, füstös “konyhájával ahol valaha a bányászok éltek, de leginkább kisfiúk rajonganak a helyért, ahol ők is korabeli romantikus hősöknek képzelhetik magukat. A hatalmas mélységek miatt jó lesz rájuk vigyázni! 🙂

A Megyer-hegyen már a XV. században működő malomkőbánya volt. A malomkövek fejtését és kidolgozását évszázadokon keresztül hasonló technikával és szerszámokkal, kézi erővel végezték.
A malomkőbányából a XIX. század eleje előtt évi 300-450 malomkövet termeltek ki, majd a bánya 1907-ben bezárt.
A bányában felgyülemlett víznek vájt elvezető csatornát 1844-ben kezdték építeni, és évtizedeken keresztül folytatták.
“Az egykori malomkőbánya helyén kialakult Megyer-hegyi “tengerszem” magas bányafalakkal körülvett, kedvelt látványosság, valamint geológiai feltárulás és kultúrtörténeti bemutatóhely is. Hajdan itt bányászták a gabonaőrlők, érczúzók malomköveit. Az egykori bányaudvart mára csapadékvíz töltötte fel, és festői szépségű, állandó vizű tó keletkezett a helyén, melynek legnagyobb mélysége kb. 6 m, a sziklafalak helyenként 70 méterre magasodnak a víztükör fölé. Érdekes látványt nyújt itt a bányaőr barlangja, a sziklába vájt egykori kovácsműhely, a kibányászott malomkövek és az elszállításukra kivágott “kanyon” is.
A Megyer-hegy fő tömegében jól megmunkálható és szilárd, átkovásodott riolittufából áll. E tulajdonsága úgy alakult ki az egyébként könnyen porló és omló riolittufának, hogy a vulkáni utóműködés során, a felfelé áramló meleg vizes oldatok, gázok, gőzök átjárták és átalakították a tufát. Kvarcszemcséi igen kemény, természetes cementáló anyagba ágyazódtak, ennek köszönhető keménysége. Földtanilag a Tokaj-hegységre jellemző miocén vulkáni utóműködés nagyszerű szemléltetője, ahol a bányafeltárás következtében bepillanthatunk az egykori hidrotermális központ belsejébe.
A több évszázadon át folyó művelés során hatalmas üreget vájtak a hegybe, amit lassan feltöltött a bőséges csapadék, így keletkezett ez a meredek sziklákkal – az eredeti bányafalakkal körbevett, megkapóan szép mesterséges tengerszem. A tengerszem–malomkőbánya további értéke, hogy a csupaszon álló magas bányafalak betekintést engednek a hegy belső szerkezetébe. Jól láthatók a kovásódást létrehozó gejzírek – a “hidrotermális folyamatok” – kőbe fagyott emlékei. Ritka kultúrtörténeti emlékként a sziklafalak megőrizték az egykor itt dolgozó közép- és újkori bányászok eszkđ6zeinek, illetve a fejtés folyamatának nyomait is. “
Forrás.

Füstölt fokhagyma

A Match-ben francia napok vannak, ott lőtte egy ezresért. Elhasználtunk belőle pár gerezdet a vacsorához, aztán éjjel fél kettőkor egyszer csak Dóra felajánlotta, hogy nekem adja, majd ő vesz magának egy másikat.
A füstölt fokhagyma egy nagyon egyszerű ötlet, két dolog szükséges hozzá mindössze, jó minőségű fokhagyma (sajnos még mindig nem sikerült szereznem ilyet, de lassan kezdek beletörődni) és tölgyfára, amit el lehet füstölni.
Feltételezzük, hogy van fokhagymánk, tölgyfát pedig egészen biztosan lehet szerezni a Zemplénben.
Végül is pont annyira érthetetlen, hogy miért nem készítenek Magyarországon füstölt fokhagymát, mint amennyire felfoghatatlan az, hogy miért nem készül füstölt paprika?
Isteni levest készítettem a fokhagymából, recept holnap.
Most komolyan…

Sőt, most hogy leírtam ezt a butaságot, be kell látnom, a gasztronómiához nagyon sok köze van!
Mikor azon gondolkodtam, hogy írjak-e róla Fűszeresen, eszembe jutott, hogy a saját szüleim is csak ennyit tudnak a témához fűzni: Borzasztó! Ez valóban nagyon borzasztó!
Ők már hatvanévesen úgy érzik, nem tehetnek semmit, vagy ha tehetnének, akkor mit ér az a kevéske, és különben is, igazából nem is az ő problémájuk.
Ismerős?
Sok fiatal is ugyanezt gondolja, már ha gondol egyáltalán valamit a dologról.
Igen, a közelgő klímakatasztrófáról van szó. Arról, ami már el is kezdődött, de talán még van esély arra, hogy visszafordítsuk, de legalábbis lassítsuk.
Nekem a legrémisztőbb az egészben, hogy tíz emberből kilencet egyáltalán nem érdekel a dolog. Nem olvassák el a témában íródott cikkeket, nem beszélgetnek róla másokkal, nem teszek semmit a saját szintjükön. Tényleg semmit!
Úgy gondolnak rá, mintha arról beszélnének, hogy egy meteor csapódhat a földbe. Jaj, nagyon rossz lenne, de lássuk be, bármikor megtörténhet, nem tudunk mit csinálni, inkább ne is gondoljunk rá!
Nincsenek illúzióim, tudom, ezt a posztot is csak azok olvassák majd el, akiket eddig is érdekelt a téma…
Pedig olyan jó lenne, ha tudnának arról mások is, hogy az előre jósolt 4 fokos átlag hőmérsékletemelkedés a Kárpát-medencében 6-7 fokos lesz, és a klímakutatók azt jósolják, hogy 50 év múlva akár szicíliai is lehet az éghajlat Magyarországon.
Igen, itt jön be a gasztronómia. Nem akarok olajbogyót szüretelni, és szeretném ha a fiam se tehetné ezt meg Magyarországon.
Vagyis az erdeink kipusztulnak, hiszen se a fenyő, se a bükk, se a tölgy nem él meg olyan melegben és nyári szárazságban. El tudjátok képzelni a Bakonyt vagy a Zemplént fák nélkül? Vacak, szárazságtűrő bokrokkal?
Eltűnik a tavasz és az ősz (igen, már elkezdődött!) és télen sokat fog esni az eső (igen, ez is). Csakhogy nyáron aszály lesz, a gyümölcsfák is kiszáradnak.
10 embernek beszélek erről, és megpróbálom rávenni őket, hogy ők is beszéljenek másik tíznek, hátha azok is továbbadják, hogy nem csak a kormánytól kell várni a megoldást, hanem nekünk is tennünk kell valamit, és ha mást nem teszünk, de legalább nem fogadjuk el a nylon zacskót a közértben, szelektíven gyűjtjük a hulladékot, egyszerre többen ülünk az autóba, stb, akkor is elkezdtünk valamit. Mert a legkisebb valami is sokkal több a semmitől!
Egy kis irodalom:
http://holnaputan.org/
http://www.metoffice.gov.uk/
http://foldoninnen.blog.hu/
http://hvg.hu/Tudomany/20091206_eghajlatvaltozas_tiz_veszjel.aspx
Fehérrépa-feketelencse leves

Az utóbbi pár évben én is rajongójává váltam ennek a gyökérzöldségnek, de vagy tölteléknek használtam, vagy mártást készítettem belőle bárány mellé.
Érdekes, hogy az ízét nem tudnám kihagyni az igazi, jó húslevesből, de az abban főtt répát mégsem eszem meg. De most ez a krémleves dolog nagyon elgondolkodtatott, ezért megfőztem a sajátomat.
Legközelebb annyit változtatok csupán a receptemen, hogy a feketelencsét nem a kész krémlevesbe főzöm bele, hanem külön vízbe, és csak a végén keverem majd a leveshez. Így nem lesz a krémleves barna színű, hanem szép világos marad, és jobban mutatnak majd benne a fekete lencseszemek.
Hozzávalók:
3 nagy szál fehérrépa
2 fej hagyma
5 dkg vaj
0,5 dl konyak (szerintem 1 dl fehérbor is megteszi, ha nincs otthon konyak)
2 dl tejszín 15 dkg feketelencse (beluga lencse)
só, bors, szerecsendió
A hagymát, és a répát vékony karikákra vágtam, és a vajon megdinszteltem. felöntöttem annyi vízzel, amennyi ellepi, és botmixerrel pépesítettem.
Felöntöttem még 2 l vízzel, fűszereztem, és bele szórtam a lencsét.
Mikor a lencse megpuhult, beleöntöttem a tejszínt és a konyakot is, és utána fűszereztem. Hagytam még egyet rottyanni, és el is zártam alatta a lángot.
Nagyon finom, tartalmas leves lett, kicsit édeskés, mégis pikáns!
Beluga lencsét bioboltban, vagy a nagyobb nemzetközi élelmiszer boltokban lehet vásárolni.

Ti csomagoltok uzsonnát?

Barátnőimtől tudom, hogy nem csak én vagyok hatalmas bajban az uzsonnacsomagolással.
Tavaly évvégén nagyon megijedtünk, amikor a férjem egyik délután rosszul lett. Kiderült, hogy túlhajtotta magát, és akkor nagyon megrémültünk, hiszen még csak harmincasok vagyunk, és már ilyen dolgok történhetnek velünk, akkor mi lesz hatvan évesen?
Azóta hétvégenként többet mozgunk, és minden hónapban megpróbálunk kettesben tölteni egy hétvégét, amikor nem vesszük fel a telefont 48 óráig, csak az éppen ügyeletes nagymamának, aki a gyerekre vigyáz. Úszunk, túrázunk, és hatalmasakat alszunk. Sőt, bár egyáltalán nem vagyunk vegetáriánusok, ilyenkor igyekszünk csak növényi eredetű dolgokat magunkhoz venni. Még szerencse, hogy a bor szőlőből készül! 🙂
Az odáig rendben van, hogy az ember otthon megpróbál a lehető legegészségesebben enni, igyekszik meggyőzni a középső csoportos fiát, hogy ne csokoládén akarjon felnőni, komolyan elbeszélget a nagyszülőkkel arról, hogy miért is nem vásárolunk chipset az unokának, még akkor sem, ha azt ő kéri… (Édesanyám ilyen válaszokkal próbál kitérni a haragom elől :-), édesapám pedig egyszerűen kinevet, és mind a ketten úgy viselkednek, mintha harminc éve én mindent megehettem volna, amihez csak kedvem lett volna!)
Na de a nap jelentős részét nem itthon tölti a család!
Ti mit csomagoltok nekik?
Az én helyzetemet külön nehezíti, hogy a férjem naponta legalább négyszer “változtatja a helyét”, tehát a mikróban melegíthető rendes ebédek kiesnek.
Útközben nem tud villával, vagy kanállal enni semmit, maradnak a kenyerek, tortillák, ilyesmik, ráadásul nem is túl édesszájú, úgyhogy hetente egyszer “szúrhatom csak ki a szemét” valami buktával, csigával, ilyesmivel.
Tehát örök a probléma, mit mivel töltsek meg?
Milyen kenyeret, bucit, kiflit süssek?
Mivel kenjem meg?
Mit halmozzak bele, mit tekerjek bele?
Legyen benne vitamin, legyenek benne rostok, ha lehet csak egy héten egyszer, vagy kétszer domináljon benne a hús, de azt se tartom szerencsésnek, ha hetente 30 deka sajtot tüntetek el csak a szendvicsekbe.
Nyáron könnyebb dolgom van a sok friss zöldféle miatt, de ilyenkor télen gyakran csemege uborkával, esetleg egy kis házilag csíráztatott maggal próbálom pótolni az ilyesmit.
Persze arról a praktikus dologról nem is tettem említést, hogy még a legextrább szendvics is mennyivel olcsóbb, mint valami útközben vásárolt pizza szelet!
Ötleteket várok! Köszönöm!
Aki pedig profi uzsonnacsomagoló irodalomra vágyik, annak ajánlom Biggie blogját a Lunch in a Boxot, egyenesen San Francisco-ból. A nő szerintem őrült 🙂 Viszont fantasztikus dobozkái, formái, főző, sütő izé-bizéi vannak, imádom!
Fótó innen.


Tudtátok, hogy a falusi vendéglátók (kedvenc témám) évi 800.000 forintig adómentesek, de ha túllépik ezt a határt akkor visszamenőleg is 30%-ot kell adózniuk?
Ezért sokan nyár közepén, amikor túllépik a bűvös határt, inkább bezárnak, és nem adják ki a szobájukat? Pedig szívesen adóznának, ha nem visszamenőleg kéne, hanem az összeghatár felett. Tavaly még reggelit sem adhattak a vendégeknek törvényesen, de sok helyen semmilyen tanáccsal, jogi segéllyel nem tud segíteni nekik az önkormányzat.
Visszatérve River Cottage-ra, ahol falusi vendéglátás még nincs, pedig nagyon beleillene a profilba 🙂
„A híres tévés szakács, Hugh Fearnley-Whittingstall egyszer csak úgy döntött, hogy maga mögött hagyja a nagyváros zaját, és vidékre költözik. Ezután kellemes, nyugodt élet vár rá – gondolta. De ez valóban így történt? Mindennapi teendői korántsem voltak könnyűek, hiszen az volt az elképzelése, hogy ennivalójának alapanyagait saját maga fogja megtermelni, begyűjteni vagy zsákmányul ejteni.

Ezekkel a mondatokkal vezették be a Kapa, kasza, fakanál című első szériát, ami rögtön rabul ejtett.
Régen vágyom rá, hogy valami hasonló dolog kis hazánkban is működjön, úgyhogy nekem is megszületett a fejemben a gondolat, hogy mennyire jó lenne, ha legalább öt ilyen kis mintafarm működne nálunk is.
Persze, hallom a sok kételkedőt (köztük a saját kisördögömet, aki a fejemben lakik)
-Hugh híres tv szakács volt, amikor belefogott a dologba, már eleve nagy ismertsége volt
-megvette az ötletét egy angol csatorna, nem is akármelyik, nem ezren nézik a műsorát
-megvolt az alap kezdő tőkéje, ami nem két forint, bocsánat, font
Igen, mindegyik igaz. Nem is számítok akkora csodára, hogy egy kétezer lélekszámú faluban valaki gondol egyet, mert éppen nincsen munkája, de van annyi megtakarítása, hogy beülteti a kertet, vesz pár malacot, bárányt, baromfit, és csodájára járnak az emberek.
Hiszen ezt sokan megpróbálták, mégis kevés a tisztességes megélhetéshez, vagy ha elég, akkor sok estben nem tisztességes a termelés, tenyésztés, feldolgozás.
Be kell látni, a növények termesztéséhez, az állatok tenyésztéséhez, majd feldolgozásához érteni kell. Kevés az a tudás, amit valaki a szüleitől tanult a kiskert megműveléséről, vagy az a tapasztalat, amit 10 csirke mellett szerzett az ember. Tanulni kell, rengeteg pénzt kell befektetni, de van egy kis könnyebbség:
Mások ezt már kitalálták, kidolgozták, és le is írták.
Nem tudom, mire lenne szükség az első ilyen beindulásához? Kéne egy ügynökség, aki a PR munkákat elvégzi? Aki csináltat egy profi weboldalt, aki segít az első lépésekben?
Az biztos, hogy létezik egy réteg, aki megvenné a jobb ízű zöldségeket, gyümölcsöket, és a húst is még akkor is, ha az 30%-al többe kerül. Az is biztos, hogy erről a beszerzési lehetőségről nem tudnak a vásárlók maguktól, tehát valahogy tudatni kell velük.
Hol kerül homokszem a gépezetbe?
Vagy nagyon naív elképzelés, hogy ilyen nálunk is létezhet?
Tanulságos kommentek érkeztek!
A felső kép Baskón, a legalsó Erdőbényén, a prés és a bárányok Tolcsván lettek fotózva 🙂