Eljöttek hozzánk vendégségbe a barátunk ikerpár nagyfiai, két tizennégy éves tini. Sárospatakon nyaralnak a szüleikkel, de már annyira lefárasztották egymást tíz nap alatt, hogy a szülők szinte könyörögtek nekünk, hogy hozzuk el őket egy napra, és a fiúknak se volt ellenvetése ellene, még akkor se, ha a kilenc éves Dávidommal kell játszaniuk. Mi nagyon jól szórakoztunk rajtuk, aranyosak voltak így hárman, és a szülőknek is volt egy szabad délutánjuk. Emlékszem a saját 14 éves énemre, velem se volt egyszerű a tátrai nyaralás.
Mivel nagyon hirtelen érkeztek a srácok, nem volt itthon túl sok ebédnek való, így a kertre és a konzervekre tudtam csak hagyatkozni. A kertben van elég sok mángold, és határozottan sok csalán, a kamra pedig tele van csicseriborsó konzervvel. A csalán egyébként úgy került a levesbe, hogy a fiuk éppen hencegési rohamot kaptak mindhárman: az egyik evett már olyan csilit, ami a világ legerősebbje, van is róla videó a youtube-on. Mármint a csiliről, nem arról ahogy hősünk eszi. A másik evett egy akkora tintahalból, ami majdnem berántotta a vízbe egy csónak lapátját, az én fiam pedig evett már NAGYON csalános gnocchit. Gondolom zavarta, hogy ott vagyok, és csak ennyire tellett tőle hencegésben 🙂 Jó, mondjuk az annyira, de annyira csalános volt, hogy főzés után is csípett…
Most is meg tudja mutatni, hogy kell szedni. Meg is mutatta, munkáskesztyűben, és félmeztelenül. Gyönyörű, kéttenyérnyi vörös folt van azóta is a hasán. Viszont a leves nagyon finom lett!
Hozzávalók 6 főre:
2 nagy fej hagyma
4 gerezd fokhagyma
3 doboz csicseriborsó konzerv
1 citrom leve és héja
2 ek liszt
1 nagyobb tálnyi frissen szedett mángold és csalán vegyesen
1 doboz tejföl
10 dkg vékonyra szeletelt szalámi vagy kolbász
extraszűz olívaolaj
1 kk római kömény
só, bors
Tabasco
A hagymát felkockáztam, és megfonnyasztottam az olajon. Ráreszeltem a fokhagymát, a citromot, majd meghintettem a liszttel. Ráöntöttem a csicserit, fűszereztem, és felöntöttem annyi vízzel, hogy jó sűrű levest kapjak. Belenyomtam a citromot, majd a megmosott mángoldot és csalánt is. Főztem öt percig, ekkor tettem bele a szalámit. Tabascoval mindenki a sajátját ízesítette, mondanom se kell, locsolták bele a kemény férfiak ahogy csak bírták! 🙂
Vannak olyan napok, amikor úgy érzem, én is csak egy olyan fecskemama vagyok, mint aki a garázsban lakik. Egész nap a gyerekeket etetem, de ha épp nem ezt teszem, akkor vagy főzök, vagy a nyomait próbálom meg eltüntetni az előző étkezésnek, vagyis kimosom a leevett ruhát, összeporszívózom a széthullott morzsát, vagy bevásárolok a következő étkezéshez.
Töltött paradicsom, szigorúan nyaralás előtti hűtőtakarítás céljából.
Nagyon féltem. Attól tartottam, hogy a kedvencemről kiderül majd, hogy csak egy tévésorozat, egy hazugság, semmi több.
Nem így történt, a hősöm továbbra is szilárdan áll a talapzatán.
Részletes beszámoló következik, elnézést, ha másoknak ez nem ennyire érdekes, mint nekünk.
Reggel indultunk Londonból vonattal, elég vegyes társasággal: igazi gasztró őrültek, vegák, szósztól és szaftól irtózók, férfi, akinek a csirkemell a kedvence, feleség, aki nem szereti elkészíteni a halat. Egy teljes főzőkurzus várt ránk aznap 
Öt perces volt csupán az út, már pattantunk is ki, a tévéből ismert kapunál, rajta a felirat, River Cottage HQ. Steve Lamb, Hugh Fearnley-Whittingstall jobbkeze fogadott bennünket, ő a felelőse többek között a rendezvényeknek, főzőkurzusoknak. Bemutatkozott, türelmesen megvárta, hogy elmúljon az első tinikre jellemző őrült rohangálásunk, – na jó, csak ketten sikoltoztunk a gyönyörtől, és fotóztunk le minden kavicsot, kaput, autót, traktort, fűszálat. Felszálltunk a traktor vontatta szállítójárműre, ami egy pár perces, meglehetősen rázós, csodálatos panorámájú úton vitt bennünket a farmig.
Reggelivel vártak bennünket, olyan igazi, nagyon River Cottage-os menüvel, ami nem csak étel, de rögtön filozófia is: helyben sütött kenyér, helyben termett többféle paradicsommal, saját (boldog) tyúkok által tojt tojásból készült lágy rántottával, újhagymával és fűszerekkel. Mellé házi bodzaszörp, tea, kávé, víz és nagyon finom brownie. 
Bemutatkozott nekünk a másik ember, aki aznap velünk volt, egy harmincas-negyvenes szakács srác, akinek nem volt szabad az arcát fotózni, amennyiben az a kép a social médiába, vagy máshova a netre kerül, mert a fickó még csak nem rég dolgozik a csapatban, és nem építik a saját márkáját. Első pillanatban kicsit furcsa volt ez, de végűlis teljesen érthető: egy olyan vállalkozásnál dolgozik alkalmazottként, ahol az arcukból is élnek, évek alatt felépített nagyon komoly ismertséget nem akarnak csak úgy odaajándékozni egy friss kollégának. Mondanom se kell, ez a fickó is eszméletlen kedves, felkészült és profi volt. Több fogást készítettünk el: kenyeret sütöttünk, halat filéztünk, majd sütöttünk körettel, húsgombócot gyúrtunk, majd sütöttünk szezonális körettel, és egy általuk nagyon angolnak gondolt panna cottat is készítettünk, naná, hogy az is épp a szezon ízeivel. Mindegyik fogás előtt megbeszéltük, hogy miben követi ez az étel a River Cottage filozófiát, majd a szakács srác elkészítette, utána megkaptuk kimérve az alapanyagokat, és a saját kis helyünkön mi is reprodukáltuk ugyanazt.
A kenyérhez a lisztet egy szomszédos malomban őrölték, a gabona természetesen helyben termett. A húsgombóchoz a hús pár napja még ott túrta a földet, az édeskömény a kertben nőtt – és nagyon fontos volt, hogy felhasználjuk minden részét, csakúgy, mint ők a disznóét, vagyis az orrtól a farokig mindent, ezzel is megtisztelve az állatot, akinek az életét vették a mi jólétünkért. Ez egy nagyon fontos gondolat abban a világban, ahol már Magyarországon is csak a csirkemellet, vagy a sertéskarajt szeretné a tányérján látni az emberek többsége, a csontosabb, zsírosabb, jobbízű részeket már sokan nem is ismerik.
Maga a menü rettentő egyszerű volt, mégis elképesztően élvezetes volt elkészíteni, majd megenni is. A recepteket most nem részletezem, mert majd külön-külön felteszem őket a blogra, szerintem megérnek magukban is egy-egy posztot.
Társaink a főzőkurzuson az Együtt egy asztalnál kampány nyertesi voltak. Azt hiszem, ők is nagyon élvezték a közös főzést. 
Egyikük majdnem elájult, amikor előkerültek a lepényhalak, méghozzá egyben, és kiderült, ahhoz hogy megegyük, nekünk kell kibelezni, kifilézni, mindent. Mégis pont ő volt az első, aki végzett a filézéssel, és gyönyörűen pontosan fejtette le a húst a csontról. Természetesen a fogás elkészítése előtt elmesélték, hogy Hugh egyik éppen futó közösségi ügye a 
Bár nem tudok a többiek fejével gondolkodni, de azt hiszem mindenkinek igazán nagy megvilágosodás volt, hogy pár ilyen nagyon egyszerű helyi alapanyagból, felhasználva annak minden részét, milyen csodálatos és különleges ebédet készíthetünk. Mert igazán ebben rejlik Hugh Fearnley-Whittingstal titka. Ő nem egy többcsillagos szakács, nem a molekuláris gasztronómia híve, ő tudja magáról hogy kicsoda: az igazán egyszerű ételek mestere, aki a valóban jó alapanyagokra utazik, és be is bizonyítja, hogy azon van a hangsúly. A tévésorozat kedvéért költözött Londonból a csodálatos angol vidékre, ahol először beültette a virágoskertet zöldségekkel, majd állatokat vásárolt, feldolgozta őket, eladta, elcserélte, megette. Soha nem mondta, hogy saját tudása lenne a sikere mögött, sorozataiban be is mutatja a segítségeit: az első ránézésre kicsit hibbantnak tűnő biokertész házaspárt, a vicces sertéstenyésztő nőt, a gombász fickót, aki minden ehető növényt ismer ami fellelhető a bozótosban vagy attól messzebb, de a logoját megtervező grafikus is megkapja a maga öt percét.
A siker közös, nekik is jut az érte járó jutalomból. Nem minden River Cottage könyvet Hugh ír, a kisebb méretű, sorozatban megjelenő kötetek mind ezeknek az embereknek a tollából íródtak, de pl. a gombász John Wright már három könyv írója, és saját, nem a RC neve alatt futó, nagyon 
Természetesen Hugh nem lakik a River Cottageban, de a közeli faluban él a családjával. Nyilván nem ő gyomlálja a kertet, vagy takarítja a trágyát a tehenek alól, de ahogy a kollégái elmondták, részt vesz a munkában, nem csak egy színész, akit néha díszletnek beraknak a gyönyörű sparhelt mögé. A filozófia a sajátja, és mindannyiunké, akik nyitottak vagyunk rá. Városi embereké is, akik kicsit jobban szeretnek odafigyelni arra, amit megesznek. Akiknek fontos, vagy csak most kezd fontos lenni, hogy honnan érkezik a tojás, a hús, a zöldség. Még akkor is, ha ma még csak ott tartanak, hogy mindent a hipermarketben vásárolnak, de már nő két tő paradicsom a kilencediken a balkonládában, mellette pedig ott a bazsalikom. Ebből már majdnem egy ebéd elkészíthető, talán egyszer a tésztát is meggyúrják mellé.
Életem álma teljesült, OTT VOLTAM. Azt kell mondanom, még sokkal lelkesebb lettem, mint eddig voltam. Sajnos Hugh-val nem sikerült kezet fognom, másnap forgatott ott, aznap nem volt a birtokon. De talán nem is ő fontos annyira, hanem az ügy, a mozgalom, amit elindított. Az, hogy be is tudja bizonyítani a csapatával, hogy főzni mindenki tud, rossz pedig egyszerűen nem lehet egy olyan étel, amiről tudjuk miből készült, honnan érkezett, főleg ha egy részét saját magunk termeltük meg, vagy gyűjtöttük.
Hamarosan videó és sok-sok kép az 
River Cottage témában a blogon eddig:
Megjöttünk az egy hetes londoni gasztró útról, amit az 
Nyári kuszkusz 8 főre:
Nagy Sanya telefonnal készített képe.
Dávid 9 éves lett, igazi kiskamasz, ennek minden jóságával, és szörnyűségével. A nemrég még bölcsis haverok már mind geekek, laptoppal érkeznek a buliba, nagyon illedelmesen köszönnek, lerúgják a papucsukat, és már osztják is szét a szerepeket, Minecraftoznak, vagy ki tudja. Minden esetre azonnal be van kapcsolva minden gép, kérik a wifi jelszót, kiabálnak, nagyokat röhögnek, és közben annyira cukik még mindig. Kérnek üdítőt, jöhet a fagyi is, vacsorára jó lesz a pizza, de lécci ne kelljen 9-kor lefeküdni!
Nem írom le, hogy milyen idő van, szerintem lég ezt most elviselni, annak legalábbis, aki nem nyaral épp, mert mondjuk a Balaton partján ettől jobbat elképzelni is nehéz! Maradjunk annyiban, hogy nem éppen a belvárosiak kedvence. Viszont enni ilyenkor is muszáj. Szerencsére kevesebbet kíván az ember, este pedig szinte semmit, de azért néha mégis jól esne valami. Elmenni kinek van kedve, miután végre hazaért a viszonylag hűvös, 26 fokos lesötétített lakásba? Maradnak a jó kis saláták, amihez semmit nem kell főzni, vagy az olyan kiadós ételek, amik mellett nem kell ott állni, aztán jól behűthetőek, vagy…
Közeledik szentivánéj, már hetek óta tervezzük, szervezzük az estét. Úgy tűnik, idén megint többen leszünk, ezért lassan kinőjük a helyet, ahol eddig ünnepeltünk. Szívesen mennék máshova is, de idén olyan sok a szúnyog az erdőkben, hogy nem kockáztatok. Senki nincs oda a szúnyogokért, de én szó szerint meg tudok őrülni tőlük. Mindig azt képzelem, hogy épp a talpamat csípi meg valamelyik, és majd két hétig szenvedek tőle.Nem tudom, kinek hány szúnyogcsípése volt a talpán gyerekkorában, de édesanyáméknak és nagyanyáméknak a Dunaától nem messze volt telkük, így nekem kijutott bőven. 
Hozzávalók a pavlovához:
Készült egy 500 főt megkérdező felmérés a magyar családok étkezési szokásairól a Coca-Cola megbízásából. Az az igazság, hogy sokkal rosszabbat vártam. A kutatás szerint míg a hétvégi ebédeken és vacsorákon 80%-ban együtt étkezik a család, a hétköznapokon általában már csak a vacsorákon ülünk le egy asztalhoz, de itt már 61%-ra csökken az arány. De ez nem is rossz, igaz?
FOTÓ/FORTEPAN
Kakukkfű
Hozzávalók:
Ezeket a fűszereket találtuk negyed óra alatt a Zemplénben: macskamenta, borsmenta, kakukkfű és szurokfű
Ahol birkák legelnek, ott jó eséllyel nő a kakukkfű is!
Még a pad alatt is!
Vaslapon sütöttük.
Hazajönnek a srácok délután, és rettenetesen éhesek. Persze nem akarnak leülni az asztalhoz, mert valahol a gyerekszobában akarják folytatni azt, amit megbeszéltek az iskolában, vagy a téren, leginkább egy órát a számítógép előtt akarnak ülni, és tolni a Minecraftot. Persze, legyen vacsora, de had egyék bent a szobában, lécci, lécci, lécci.