Elkezdtem újra futni. Már épp itt volt az ideje, R2r szeptemberben 2 éves lesz. Ha nem számolom a terhesség alatt sűrűn, de moderáltan végzett állagmegőrző próbálkozásaimat (értsd jóga, torna, úszás), ez azt jelenti, hogy kb 3 éve nem mozogtam rendesen. Kicsit nagyképű tőlem, hogy máris erről írok, hiszen eddig mindössze 3 alkalommal koptattam a kavicsot a parkban.
Az első a vártnál sokkal jobban sikerült, kicsike meghalással lefutottam 10 kört, újra megismerkedtem az elveszettnek hitt izmaimmal (vagy a helyükkel) és pacsiztam a felszabaduló endorfinokkal. Bár a cipőmről kiderült, hogy már erősen cserére szorul és szanaszét törte a sarkam, alig vártam, hogy újra nekivágjak a távnak. Másnap reggel ezt azért revidiáltam, mert alig bírtam kikászálódni az ágyból – izomláz. Nem baj, jó az, van hova fejlődni!
Vártam 2 napot, korán reggel (haha, nekem a ½ 8 hajnalnak számít) felkeltem, kilopakodtam a szobából, hogy senkit ne ébresszek fel és lelkesen, vigyorogva vágtam neki a 10 körnek. Az elsőnél érzékeltem, hogy ez most nehezebben megy. Az ötödiknél kidőltem, úgy éreztem, hogy az egész testem egy túlfeszített izomcsomó, alig bírtam felemelni betonnehéz lábaimat. Egyetlen lépést se bírtam tenni. Vártam. Lihegtem. Pihentem. Az agyam zakatolt, párbeszédet folytatott a testemmel. Leálljak? Nem, nem, nem, félmunkát nem végzünk! Menni kell. Összeszedtem magam és darabjaimra hullva kiküzdöttem magamból 9 kört. A tizediket már csak tempós(abb) vánszorgással sikerült teljesíteni. Hosszan, alaposan nyújtottam és mire hazaértem már minden rendben volt – ugyanolyan érzés volt mintha rendesen lefutottam volna a kitűzött távot. Megvolt a sikerélmény és ez az, ami számít. Ami előre visz. Hogy meg tudom csinálni.
A harmadik alkalom bebizonyította, hogy csak a kezdet nehéz: szenvedtem, de most már tudtam, hogy a sikerért szenvedni kell. Egyszercsak nagyot ugrottam, mert a közvetlen közelemben egy kutya vonyított a fülembe – zenére futok, nem hallottam hogy közeledik. De hogy ugrott a fülemig? Nem kutya volt, hanem két 8 év körüli kislány szaladt el mellettem üveghangon visítozva. Aztán még három, és hirtelen egy lányosztály tesiórájának közepén találtam magam (biztos sporttáborban vannak…). A sportosabbak kurjongatva lehagytak – mentségemre legyen mondva, hogy én már a 7. körnél jártam. A többiek először csak méregettek, 2 együtt futott kör után befogadtak. Végeztem a távval, kiálltam, nyújtottam és közben figyeltem a lányokat. A negyedik körnél már senki sem kurjongatott. A sportos lányok még mindig bírták, társaikat messze elhagyva vezették a mezőnyt. A középső csapatban volt, aki levágta a kanyart, volt akin látszott, hogy bírná még csak kedve nincs hozzá. A dagi kislányokat a helyes, fiatal tanárnő hajtotta: „gyerünk kibírod, szedd ösze magad!” Összemosolyogtunk.
Nem vagyok nagyon sportos alkat, de a futásra gyorsan rákattantam, amikor végre rátaláltam. Még soha nem akartam lefutni a maratont, de megértem, hogy hogyan jut el valaki odáig: sikerélmény, a határaid feszegetése, mérhető fejlődés és a végén eufória. Közben pedig nagyon, nagyon kitartónak kell lenni. És ha jól belegondolok, ez nem csak a futásra igaz. Mindent így kell(ene) csinálni. És akkor, ha ropogósra sült krumplicsónakot rendelek cheddar mártással, a mártás nem lesz olyan híg, mint a víz egy kis pirosparikával pettyezve, hanem sűrű lesz és igazi vörös cheddar sajttól lesz rikító narancs színe, lesz benne sok sok fűszer és jól esik majd beletunkolni a ropogós krumplihéjat, ami nem fagyasztott hasábburgonyából készült egy kevés borssal meghintve. És a mindmegette.hu sem egy kaotikus, navigálhatatlan receptoldal lenne, hanem igényes, informatív, könnyen kezelhető és szuper, inspiráló receptekben gazdag.
Addig pedig menjen el mindenki futni, vagy csináljon valamit, amitől rájön, hogy ez így nem elég jó!
És hogy legyen egy recept is, futás után reggelire azt a turmixot szoktam inni, az éppen friss idénygyümölccsel variálva: 3 barack, 1 dl almalé (szűretlen bio, vagy 2 alma leve), 1,5 dl joghurt, 1 ek méz. Egészségetekre!
