Hétvégén kirándultunk. Dávid lassan négyéves, egyre nagyobb távolságokat lehet megtenni vele, és már nagyon sok minden érdekli. Néha már megpróbálkozunk egy-egy egész napos kirándulással, és általában jól sikerülnek a napok.
Szeretjük a tanösvényeket, gyerekes családoknak szívből ajánlom, hogy ők is menjenek végig minél több ösvényen, nagy élmény a kicsiknek, jól megismerhető az ország így. Általában rövidebb séták, 2-6km hosszúak, ha lehetséges csekély szintkülönbséggel, több állomással, ami az adott hely természeti szépségeit mutatja be, állomásonként táblákkal.
Most a
Tárnics tanösvényt néztük ki magunknak a Bükkben,
Répáshuta mellett. A tanösvény 4,2km hosszú lett volna, de kicsit eltévedtünk. Tanösvényen eltévedni? Igen, lehetséges! Mikor elindultunk rajta, nem is néztük meg a térképet, csak elolvastuk, hogy körút, tehát oda kell visszaérnünk, ahonnan indultunk. Igenám, de ez nem teljes kör, hanem a hetedik állomás után vissza kell menni az ötödikhez, és ott az ellenkező irányban folytatni az utat. Ezt elvileg egy nagy útbaigazító oszlop is jelzi, de ezt egy éve kidöntötték egy munkagéppel, és azóta nem tartották fontosnak, hogy felállítsák. Pedig ezek a tanösvények mind pályázati, támogatott pénzből épültek, jó lenne, ha karban is tartanák őket, mert a legjobb szándékkal épített dolog is tönkremegy egy idő után, ha azt nem gondozzák. (Tanulság, a térképet, és az iránytűt nem szabad otthon hagyni.) A tanösvényeken pedig sok olyan is végig sétál, akinek jobb lenne otthon maradniuk, mert csak összetörik a táblákat, műanyag flakonokat, és sörösdobozokat dobálnak az erdőbe. És ha ez mind nem lenne elég, itt is felbukkantak a motorosok, akik az utóbbi pár évben szinte minden erőben ott vannak. Bőgetik a motort, élvezik, hogy hatalmas port csinálnak, száguldoznak, ugratnak az ösvényen. Vagy csak 200-al száguldoznak az erdőt kettészelő országúton, örülve saját motorjuk hangjának, megrémisztve az állatokat, a kisgyerekeket, elrontva a normális emberek örömét.
Gondolom ők is azért mennek oda, mert gyönyörű a táj, csodálatos az erdő illata, kevesen vannak az utakon, jó egy kicsit kiszabadulni a városból. Kiszabadulnak, és kivetkőznek magukból. A városban is azt gondolják, hogy rájuk nem vonatkozik a KRESZ, de az erdőbe érve azt hiszik, hogy nekik nő a fa, az ő kedvükért épült az országút, övék a világ.
Míg az autósok lassan, csendben, letekert ablakkal mentek a céljuk felé, addig is élvezve a madárcsicsergést amíg odaérnek, a motorosok úgy viselkednek, mint egy állat.
Nálam betelt a pohár. Nem fogok lehúzódni ezentúl. Érdekes, a német motoros, aki átutazik az országon, soha nem akar az autók között cikázva, életveszélyes manőverek között előrébb jutni a sorban. Rá vonatkoznak a szabályok.
Direkt hangos a kipufogójuk, és direkt kifarolnak a babakocsi előtt, hogy belepje a por a családot. Senkit nem érdekel?!
Szerencsére teljesen nem tudták elrontani az örömünket, van, ahol már nem hallani őket, van ahova már nem tudnak motorral közlekedni.
Így láthattuk, hogy etetik a vadakat, honnan lesi őket a vadász, hogy égettek meszet, szenet, hogy folyik be a Pénz patak a vízgyűjtő barlangjába, és milyen hűvös jön ki onnan. Megmostuk az arcunkat a patak vizében, megpihentünk egy sziklán ücsörögve, sütöttünk egy “erdei hotdogot” ebédre. Végül a túránk több mint 5km hosszúra nyúlt, és 4 órát sétáltunk. Dávid igazi hősként menetelt, mindössze 500 métert utazott az apja nyakában, de azt sem ő kérte, hanem a vége felé, amikor ránéztünk a fáradt arcára, a férjem annyira megsajnálta, hogy felvette egy kicsit. Nem tiltakozott! 🙂
Délelőtt egy egri kávé után szedtünk egy adag vacsorára való gombát, amit még időben sikerült megmutatni az egri gombavizsgálónak (ezt mindenkinek kötelező, aki nem vizsgázott gombász, hiszen az egészségünk mindennél többet ér, és egy gombát mindenképp fel kell ismernünk, az pedig a gyilkos galóca!) Recept következik.
Nagyon szerencsésnek éreztük magunkat, hogy találtunk pár egészséges gombát a Bükkben. Én különösen szeretem a vargányákat, és a tinórukat, úgyhogy teljes volt a boldogságom.
