Forza barátom egy különös listát kért tőlem. Ő is megírta, a vágyai vannak rajta.
Először azt gondoltam, hogy csak a gasztronómiához valamilyen módon köthető vágyaimat osztom majd meg az olvasókkal, hiszen ez egy gasztroblog, de aztán úgy döntöttem, hogy elmondom a legrégebbi, és egyben legfőbb vágyamat.
Először azt gondoltam, hogy csak a gasztronómiához valamilyen módon köthető vágyaimat osztom majd meg az olvasókkal, hiszen ez egy gasztroblog, de aztán úgy döntöttem, hogy elmondom a legrégebbi, és egyben legfőbb vágyamat.
Kurzív betűkkel lesz leírva, utána a gasztró szekció simával, úgyhogy akit nem érdekel a lelkem, ugorhat is nyugodtan tovább.
A listám elején a Ház szó áll, de ez nem mond semmit, mert nem egy lakóházról álmodom.
Hároméves korom óta álmodozom egy házról. Nem akármilyen ház ez, hanem az „én” házam. Ez nem a lakóházam, hanem a menedékem. Egy hely, ahová havonta, kéthavonta, vagy akár hetente visszavonulhatok. Nem jó szó rá a nyaraló, mert nem nyaralásról van szó, hanem egy olyan helyről, ahová a lelkem vágyik, amikor bevágnak elénk index nélkül, amikor nem férek fel a piros hetesre, vagy amikor rátolják a lábamra a bevásárlókocsit, és csak néznek rám bután.
A házhoz a barátaimnak is lenne kulcsa, mert úgy érzem, nekik is szükségük lenne egy ilyen menedékre. Az ajtóm mindig nyitva állna előttük friss kenyérrel, meleg vacsorával, és hűvös borral várnám őket, ha én is ott lennék. Reggelig beszélgetnénk a kertben ülve, kockás pokrócok alatt összebújva, örök, kamaszos szövetségeket kötve.
Ha nem lennék ott, amikor szükségük lenne a házra, akkor egy levélkét hagynék a kredencben nekik, és egy üveg bort a pince hűvösében.
Ez a ház nem egy vagyonba kerül, még azt is mondhatnám, hogy olcsó. Persze nem egy havi kereset, de Pesten ebből a pénzből semmit nem lehet venni.
Szeptemberben lesz húsz éve, hogy hazahoztam egy követ magammal. Ez a kő azóta is mindig velem van, bár újabban a fiam is elkezdte csodálni ezt a kődarabot, és reggelenként, amíg autóval elmennek az ovibuszig, a kő mindig az ő kis kezében lapul. Tudja, hogy nekem nagyon sokat jelent, ezért nem viszi fel a buszra, hanem hazaküldi az apjával, hogy napközben velem lehessen.
Ha enyém lesz álmaim háza, a követ beépítem majd az ajtófélfába. Akkor a kő hazaérkezik.
Édesanyám nem érti ezt az álmomat. Édesapám érti, de nem veszi komolyan.
Ma felhívott Meir barátom, aki nagyon rendesen, rendszeres időközönként telefonál nekem. Én ugyanis nem vagyok telefonálós nőszemély. A barátaimat se hívom soha. Tudom, figyelhetnék az ilyesmire, de nem szeretek telefonálgatni. Még szerencse, hogy akik szeretnek, megbocsájtják, hogy mindig ők hívnak, én szinte soha.
Szóval Meir felhívott, én pedig elmeséltem neki a vágyamat. Azt mondta, hogy: aha, az jó. 😀
Ő sem érti.
Nem baj, a férjem érti, és nem tart őrültnek miatta. A fiam még nem tudja, de a követ már szereti, jó úton halad.
Hogy miért nincs még meg ez a ház? Nem azért, mert nem vágyom rá igazán, hanem azért, mert szándékosan nagyon keveset gondolok rá. Olyankor jut eszembe, ha valaki ilyen kérdéseket tesz fel, mint Forza. Ilyenkor napokig nem vagyok magamnál. Vagy álomba sírom magam (ez azért inkább gyerekkoromra volt jellemző), amiért nincs még a kulcscsomómon a házam kapukulcsa, vagy álmatlanul forgolódok reggelig (mint előző éjjel), arról álmodozva, hogy mi lenne, ha reggel fognám magam, és megvenném a házat.
Ha holnap kapnék nyolcmillió forintot (ennyibe kerülne kb. a legnagyobb álmom), akkor sem erre költenénk. Szerencsére még tudok reálisan gondolkodni. Jó lenne egy ötven négyzetméterrel nagyobb lakás. Jó lenne 4-5 metrómegállóval beljebb költözni. Jó lenne egy nagyobb kocsi. Mindig van helye a pénznek. Érdekes, de állandóra nem költöznék családi házba, igazi ötödik kerületi lány vagyok, szeretem a nagy régi bérházakat.
De már egy kövem van!
Nemrég hallottam, hogy Japánban egyre gyakrabban jótékonykodnak úgy, hogy valakinek a postaládájába tesznek hatalmas összegeket, vagy egy nagy köteg pénzt hagynak egy nyilvános wc-ben. Ha valaki úgy találja, hogy módjában áll ezt a vágyamat megvalósítani, akkor a csomagra kérem mindenképp írja rá, hogy csakis „A házra” költhetem. Vagy adjam meg a számlaszámom? 🙂
Jöjjön a gasztroálom, két felvonásban.
Hároméves korom óta álmodozom egy házról. Nem akármilyen ház ez, hanem az „én” házam. Ez nem a lakóházam, hanem a menedékem. Egy hely, ahová havonta, kéthavonta, vagy akár hetente visszavonulhatok. Nem jó szó rá a nyaraló, mert nem nyaralásról van szó, hanem egy olyan helyről, ahová a lelkem vágyik, amikor bevágnak elénk index nélkül, amikor nem férek fel a piros hetesre, vagy amikor rátolják a lábamra a bevásárlókocsit, és csak néznek rám bután.
A házhoz a barátaimnak is lenne kulcsa, mert úgy érzem, nekik is szükségük lenne egy ilyen menedékre. Az ajtóm mindig nyitva állna előttük friss kenyérrel, meleg vacsorával, és hűvös borral várnám őket, ha én is ott lennék. Reggelig beszélgetnénk a kertben ülve, kockás pokrócok alatt összebújva, örök, kamaszos szövetségeket kötve.
Ha nem lennék ott, amikor szükségük lenne a házra, akkor egy levélkét hagynék a kredencben nekik, és egy üveg bort a pince hűvösében.
Ez a ház nem egy vagyonba kerül, még azt is mondhatnám, hogy olcsó. Persze nem egy havi kereset, de Pesten ebből a pénzből semmit nem lehet venni.
Szeptemberben lesz húsz éve, hogy hazahoztam egy követ magammal. Ez a kő azóta is mindig velem van, bár újabban a fiam is elkezdte csodálni ezt a kődarabot, és reggelenként, amíg autóval elmennek az ovibuszig, a kő mindig az ő kis kezében lapul. Tudja, hogy nekem nagyon sokat jelent, ezért nem viszi fel a buszra, hanem hazaküldi az apjával, hogy napközben velem lehessen.
Ha enyém lesz álmaim háza, a követ beépítem majd az ajtófélfába. Akkor a kő hazaérkezik.
Édesanyám nem érti ezt az álmomat. Édesapám érti, de nem veszi komolyan.
Ma felhívott Meir barátom, aki nagyon rendesen, rendszeres időközönként telefonál nekem. Én ugyanis nem vagyok telefonálós nőszemély. A barátaimat se hívom soha. Tudom, figyelhetnék az ilyesmire, de nem szeretek telefonálgatni. Még szerencse, hogy akik szeretnek, megbocsájtják, hogy mindig ők hívnak, én szinte soha.
Szóval Meir felhívott, én pedig elmeséltem neki a vágyamat. Azt mondta, hogy: aha, az jó. 😀
Ő sem érti.
Nem baj, a férjem érti, és nem tart őrültnek miatta. A fiam még nem tudja, de a követ már szereti, jó úton halad.
Hogy miért nincs még meg ez a ház? Nem azért, mert nem vágyom rá igazán, hanem azért, mert szándékosan nagyon keveset gondolok rá. Olyankor jut eszembe, ha valaki ilyen kérdéseket tesz fel, mint Forza. Ilyenkor napokig nem vagyok magamnál. Vagy álomba sírom magam (ez azért inkább gyerekkoromra volt jellemző), amiért nincs még a kulcscsomómon a házam kapukulcsa, vagy álmatlanul forgolódok reggelig (mint előző éjjel), arról álmodozva, hogy mi lenne, ha reggel fognám magam, és megvenném a házat.
Ha holnap kapnék nyolcmillió forintot (ennyibe kerülne kb. a legnagyobb álmom), akkor sem erre költenénk. Szerencsére még tudok reálisan gondolkodni. Jó lenne egy ötven négyzetméterrel nagyobb lakás. Jó lenne 4-5 metrómegállóval beljebb költözni. Jó lenne egy nagyobb kocsi. Mindig van helye a pénznek. Érdekes, de állandóra nem költöznék családi házba, igazi ötödik kerületi lány vagyok, szeretem a nagy régi bérházakat.
De már egy kövem van!
Nemrég hallottam, hogy Japánban egyre gyakrabban jótékonykodnak úgy, hogy valakinek a postaládájába tesznek hatalmas összegeket, vagy egy nagy köteg pénzt hagynak egy nyilvános wc-ben. Ha valaki úgy találja, hogy módjában áll ezt a vágyamat megvalósítani, akkor a csomagra kérem mindenképp írja rá, hogy csakis „A házra” költhetem. Vagy adjam meg a számlaszámom? 🙂
Jöjjön a gasztroálom, két felvonásban.
Az első egy AGA cooker. Nem csak én vagyok AGA megszállott, létezik már AGA wannabe oldal is, itt olyan megszállottak cserélhetnek eszmét a tűzhelyek királyáról, mint jómagam. Ha választhatnék, sötétzöld, vagy bordó sütőt vennék, azt is a legszélesebbet, olyat, ami egyben cirkóként is üzemel, az ára pedig egy millió forint körül mozog 🙂
Utoljára hagyom azt, ami minden bizonnyal megvalósul majd, és remélem olyan társaságban, akikkel nagyon jól érzem magam. Szeretnék egyszer egy hónapos sajt-bor túrára menni Franciaországba. Sajtot sajttal eszek majd, közben borospincéről borospincére járok. Az lesz ám a jóvilág! 🙂
Az Európai Unió évtizedek óta nem önellátó mézből. Kétszer annyi mézet fogyaszt, mint amit termel. Magyarországon ellenben teljesen más a helyzet, itt túltermelés van. De nem a magas termelés, hanem az alacsony fogyasztás miatt. Az egy főre jutó éves mézfogyasztás nálunk 40dkg, míg Németországban 1,6 kg, sőt van olyan ország, ahol 4 kg. Így a megtermelt mennyiség kétharmadát kivisszük az országból. A 200-250 tonnás európai piacon 20 tonnát képvisel a magyar méz. Érdekes momentum, hogy míg a nagy német cégek az európai szabályozás enyhítéséért, azaz a magasabb szintű szermaradvány elfogadásáért lobbiznak, addig a magyar termelők a szabályok szigorításáért tüntettek Brüsszelben.
